Születési név: Dean Newman
Becenév/ álnév: még nincs
Faj: Homo Sapiens Superior (mutáns)
Nem: Férfi.
Születési hely: Los Angeles
Idő: 1984. április 4.
Kor: 16
Családfa: - Apa: John Newman
Anya: Elisabeth Gilmore
Betegségei: Nincs
Foglalkozás: Diák
Testmagasság: 175 cm
Testsúly: 70 kg
Hajszín: Fekete
Szemszín: kék
Bőrszín: Fehér
Előtörténet:Los Angelesben láttam meg a napvilágot 16 évvel ezelőtt szüleim egyetlen gyermekeként. Mindig is akartak egy gyereket, sokat is próbálkoztak, a világra jöttöm pedig maga volt a csoda számukra. Testvérem később sem született, pedig anyuék szerettek volna még legalább egy gyereket mellém. A sok gyerek nélkül töltött időt állatokkal próbálták meg átvészelni, volt kutyájuk, macskájuk, s a megszületésem után is, az elhullott állatokat pótolták egy újabbal. Anya főállású házi nő volt, főzött, mosott, takarított, mire apa hazajött a munkából. Apa egy számítógépes cégnél dolgozott, egész jó fizetése volt. Vett is egy számítógépet, amivel rengeteget játszottunk, beszerezte a legújabb játékokat. Igyekeztek mindent megadni, amit csak szerettem volna, de nem kényeztettek el, próbáltak rendes embert faragni belőlem. Természetesen vannak hibáim, de általában rendesen viselkedem. Na nem vagyok egy kis szende hülyegyerek, mint aminek sokszor hisznek, csalok néhány dolgozatnál, nagy ritkán verekedtem is, de a drogos-alkoholos-sötöbö kortársaimhoz képest semmi sem vagyok.
Már gyerekként eldöntöttem, hogy orvos leszek. Persze először állatorvos akartam lenni, később már sebész. Jelenleg ott tartok, hogy bármilyen doki szívesen lennék. Vagyis… egyet kivéve. Az urológiához valahogy nincs gusztusom. De nem csak ez a féle gyógyítás érdekelt, hanem a pszichológia is. Simán lettem volna pszichológus is akár. Meg is teszek ezért mindent és a szüleim is támogatnak, ahogyan csak tudnak. Meg persze a barátaim is – az a néhány. Nem mintha távolságtartó lennék másokkal szemben, csak én nem a mennyiségre megyek rá, hanem a minőségre. Na jó, van is egy kis beilleszkedési zavarom, de nem nagy probléma, legalábbis nem érzem annak.
A középsuli egész jól ment. A jegyeim átlagban jók voltak, de főleg az orvosihoz szükséges tárgyakra feküdtem rá. A kémiával néha meggyűlt a bajom, de az is egész jól ment. Főleg a barátaimnak hála: Rich Fisk-nek, Sam Livingstone-nak és Jennifer Moore-nak. Mindhármukat első évben ismertem meg, a két sráccal egy-egy órán, míg Jenny-vel az ebédlőben. Jenny és Rich egy idő után össze is jöttek, de nem bántam. Csinos lány volt, de Rose McDarmodt jobban bejött. Azok a szemek… sosem mertem megszólítani, mikor meg nagyritkán odajött hozzám, hogy lemásolja a matek leckét, egy marha nagy gombóc volt a torkomban, alig mertem megszólalni.Azt hiszem, nem vette észre, hogy tetszik, próbáltam nem kimutatni. Senkinek nem mondtam el, hogy tetszik, a srácok is annyit vettek csak le, hogy „van egy lány”. Bár Jenny asszem gyanította, mert rákérdezett. Mindenesetre tudtam, hogy úgysem lesz belőle semmi, így próbáltam nem foglalkozni vele és a céljaimmal és a barátaimmal törődni.
Az osztályban két főgörény volt, Kevin Taylor és Bill Barnes. Állandóan szipóztak, megvertek másokat a vécében a pénzéért. Igazi kis maffiózók. Utáltam őket, de féltem is tőlük mindig. Igaz, ennek soha nem adtam hangját. Miért is adtam volna? Hátha majd visszahallják és terrorizálnak. Azaz, jobban terrorizálnak, mint mást. Igen, én is kaptam néha tőlük egy-két dolgot, de szerencsére csak szóbeli bántalmazás volt, ezeknek a tetveknek a szavaival meg már régóta nem foglalkoztam. Egy hónappal ezelőtt láttam, hogy ellopják a töri vizsga tesztkérdéseit. Nem foglalkoztam vele, de észrevették, majd egy gyomros után megfenyegettek, hogy tartsam a számat, vagy hatalmas bajba kerülök. Amúgy sem szóltam volna senkinek, nem vagyok hülye, hogy magamra hozzam a bajt, de megtették a szükséges óvintézkedéseket. Másnap azonban hatalmas patália tört ki; felfüggesztették őket, mert valaki beköpte a lopást, a szekrényükben meg megtalálták a kérdéseket. Nem én voltam, de természetesen rám gyanakodtak. Tudták, mikor van vége a sulinak, valahonnan azt is kipuhatolták, merre megyek haza és út közben berántottak Bill kocsijába. Mondhatnánk úgy is, hogy elraboltak. Elvittek egy erdőig, ahol kidobtak, majd ők is kiszálltak. Megütöttek párszor, majd megrugdostak. Szabadulni akartam, így Kevint a két lába köz rúgtam meg, míg Billt sípcsonton rúgtam. Felálltam és futottam, ahogy csak tudtam, de mindez nem volt elég, utolértek. Újra a földre kerültem, a ruhám csupa mocsok lett. Újabb rúgások, vér jött fel és köptem ki a számból. Aztán előkerült egy nagyobb bicska is. Azt mondták, ha nem álltam volna ellen, csak jól megagyaltak és itt hagytak volna, de ez már vért kívánt az ő szemükben. Eleredtek a könnyeim. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy miért velem történik ez? Ki a fene dobhatta fel őket? Azt kívántam, bárcsak lenne valaki, aki megmentene. Élni akarok!
Ekkor hangos zajt hallottunk. Egyre közelebbről jött a hang. Mindhárman félve néztünk a zsivaj irányába. Mikor felpillantottam, nem tudtam eldönteni, melyik a rosszabb: a kés, vagy a hang tulajdonosai. Méhek közeledtek felénk, de akkorák, amekkorákat még sosem láttam. A srácok lassan hátráltak, én pedig még az akkori helyzetemnél is jobban lekuporodtam a földre, kezeimet a fejemhez szorítva. Nem tudtam, miért, de a bogarak elhaladtak felettem és egyenesen a két srácot támadta meg. Körbevették őket, majd elkezdték csipkedni őket. Sokáig nem mertem mozdulni, majd rászántam magam a futásra. Vagy legalábbis a futás volt a szándék, de alig bírtam járni a verés után. Nem mertem hátranézni, de nem hallottam közelebb jönni a zümmögést és csak a srácok visítását hallottam. Majd néhány métert megtéve meghallottam Kevint:
- Segíts! Billy allergiás a méhcsípésre…!
Megtorpantam. Megérdemlik, amit kaptak. Billy és megérdemelné a halált, az ő kezében volt a kés…! Igen… csak én nem Billy vagyok, hanem jobb. Rögtön az járt a fejemben, mégis hogy segíthetnék nekik. Ha cigiztem volna, gyufával vagy öngyújtóval meggyújthattam volna egy faágat és azzal talán. Igaz, én is veszélybe sodródhattam volna, de nem érdekelt. Viszont így… Billy visítása egyre elviselhetetlenebbé vált. Ráadásul a fájdalom és a zümmögés… Hogy lehet így gondolkodni…?
- Eléééééééég!!! – üvöltöttem, míg a fejemet fogtam.
Mire kinyitottam a szemem, a méhek eltűntek a srácok körül. Éppen indultak vissza oda, ahonnan jöttek. Közelebb léptem a fiúkhoz: Kevin sírt, Billy meg csak úgy feküdt. Rögtön a mobilomért nyúltam és hívtam a mentőket. Míg vártam őket, megnéztem közelebbről Billt, aki csukott szemmel egyre nehezebben lélegzett. Mindkét srác sérülései borzalmasak voltak, rossz volt rájuk nézni. Valóságos örökkévalóságnak tűnt az a 20 perc, amíg kiért a mentő. Mindhármunkat bevittek a sürgősségire. Bill kómába került, Kevin csak túl sok csípést kapott. Megállapították, hogy semmim nem tört el, egy-két zúzódással megúsztam – kész csoda. Mindenesetre behívták a szüleinket és a rendőröket, hogy kivizsgálják az esetet. Azt tanácsolták, hogy tegyek feljelentést, de egyelőre nem akartam. Elvégre egy szemtanú sem volt, máskülönben nem kaptak volna be a kocsiba. Az erdei méheket meg nem hiszem, hogy megfelelő tanúk lennének. Elég gyenge lábakon állt, így hagytam a francba. Miután befejezték a vizsgálatokat és a kikérdezést, hazamehettem, a két marhát meg bent tartották. Sőt, a kocsiban kábítószert találtak, így vádemelés lesz ellenük. Ellenőrizték a vérem, nem találtak drogra utaló jeleket, így nyugodtan elmehettem.
Hazaértve, miután mindenki lenyugodott, vacsiztunk, majd apáék elmennek egy hivatalos vacsorára. Nem akartak egyedül hagyni, főleg anya nem, de mondtam, hogy semmi baj sincs, menjenek nyugodtan. Miután elmentek, csak utána jöttem rá, hogy nincs semmi rendben. Meg is halhattam volna. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy mennyire hülye, ott kellett volna hagynom mind a két rohadékot az erdőben. Nagyon egyedül éreztem magam, bántott, hogy senkivel sem tudom megbeszélni, a többieket nem akartam felhívni ezzel. Annyira akartam, hogy legyen valaki mellettem… legjobban Rose-nak örültem volna, persze ez lehetetlen volt. Helyette jött a két macska, Bob (ő az én macsekom, egy fekete herélt kandúr), valamint anyám kutyája, Jesse, ő egy kis snauzer volt. Mindhárman csak lekotlottam rám, vagy mellém, nem követeltek simogatást, egyszerűen csak feküdtek Nem igazán értettem a legyeskedésüket körülöttem, főleg Jesse-ét, aki csak akkor maradt meg nálam, amikor simogattam. Akármennyire is fura volt, jól esett és kissé enyhítette a magányomat.
Pár napig nem mentem iskolába. Nem akartam, hogy lássák a többiek a sérüléseimet, főleg Rose ne. A srácok felhívtak, kérdezték, hogy hogy vagyok, mi történt, ilyenek. Azt mondtam nekik, amit a sulinak is mondtunk, azaz hogy beteg vagyok. Jobbulást kívántak és Rich megígérte, hogy segít behozni a lemaradást. Otthon viszont történt egy-két fura dolog. Mindig is híres voltam arról, hogy eltűntetek egy-két dolgot, ceruzát, távirányítót, akármit, és egy órán keresztül keresem. Most viszont… volt segítségem a keresésben, sőt inkább a megtalálásban. Akármit kerestem, vagy Jesse vagy valamelyik macska hozta elém. Olyanról már hallottam, hogy a kutya hozta a sört a gazdának, de hogy egy macska lábhoz hozzon egy gémkapcsot…! Ráadásul a kutyát is be kell hozzá tanítani, Jesse viszont ülni se tud parancsra, hát még a macska!
A „betegállományom” egyik utolsó napján, mikor épp egyedül voltam otthon, csengettek. Mikor kinyitottam az ajtót, egy kopasz ürge állt ott, aki Charles Xaviernek hívnak és velem akart beszélni. Igaz, valamilyen szinten feszült voltam, mert kissé gyanús volt, de nem volt semmi, ami miatt veszélyesnek gondolhattam volna, így beengedtem. Bevezettem a nappaliba, leültettem a kanapéra és megkínáltam narancslével. Mikor behoztam az itókáját, megláttam, hogy mindhárom állatunk vele szemben ül és mereven nézik a látogatónkat, ő pedig szelíden viszonozza érdeklődésüket. Leülök mellé, majd belefog a mondókájába. Először arról kezdett el beszélni, hogy utánam nézett és milyen jó tanuló vagyok; van egy iskolája, ami a tehetséges fiatalokkal foglalkozik és szeretné, ha nála folytatnám a tanulmányaimat. Kissé megrökönyödtem, mert jól éreztem magam az ottani iskolámban. Ekkor kezdett el beszélni arról, hogy vannak emberek, akiknél működésbe léphet egy-két gén, ami által különleges képesség birtokába jutnak az emberek, akár külsőleg is megváltoznak, s az előbbiekbe tartozom én is. Értetlenül felvontam a szemöldökömet. Oké, van a tudomány és a sci-fi, de azért ez kicsit már más. Hangot is adtam az értetlenségemnek, mire felhívta a figyelmemet a megváltozott állataimra. Szerinte képes vagyok irányítani őket az akaratommal, ahogy mások az embereknél képesek ilyenekre. Cinikusan vigyorodtam el, mire felmutatott egy tollat és megkért, hogy koncentráljak arra, hogy Spence vegye el tőle. Egy kisebb cinikus mosoly ült ki az arcomra, de megpróbáltam. Ha egy flúgost ez megnyugtat, hát akkor hajrá. Koncentráltam egy picit, ismételgettem a parancsot, majd legnagyobb megrökönyödésemre Spence gyorsan elindult a kanapé felé, felugrott a prof ölébe, onnan a kanapé támlájára, elkezdte pofozni a tollat, a szájába vette, majd odahozta nekem. A döbbenettől köpni-nyelni nem tudtam. Xavier mondta, hogy a képességem akár veszélyes is lehet, mint első alkalommal a méhekkel és ezért szeretné, ha fejleszthetném a képességemet a segítségével. Megrökönyödtem, hogy az erdőben a galibát én csináltam, majdnem megöltem Billt… megrémültem. Ezt érzékelte rajtam és elkezdett nyugtatgatni, ami sikerült is. Megijedtem, hogy talán tényleg baj is lehet ebből az egészből, ezért érdeklődni kezdtem az iskola felől. Biztosított róla, hogy nem egy laborban lennék, hanem más fiatalokkal, akik szintén különlegesek. Kissé töprengtem… megérdeklődtem, hogy ez mennyire lenne hatással a jövőbeli elképzeléseimre, mire biztosít, hogy elég jó eséllyel indulhatok bármilyen irányba. Rövid gondolkodás és a prospektusa átlapozása után belemegyek.
Délután visszajött, mikor már apa is hazaért. Én már beszámoltam a suliról nekik (kivéve persze a csodabogár részt, azt nem venné be szerintem a gyomruk), azt mondtam, hogy a tanulmányi eredményeim miatt érdeklődik felőlem a prof. még nekik is voltak kérdéseik, mint hogy mennyibe kerül, meg ilyenek, amikre Xavier mind válaszolt. Miután Xavier elment, beszélgettünk még jó 1-2 órát, mire belementek a váltásba. Felhívtam a srácokat is, hogy elmeséljem nekik a helyzetet. Sajnálták, hogy így döntöttem, de bíznak benne, hogy ez egyben jó is lesz. Hát… én is. Megdumáltuk, hogy majd tartjuk a kapcsolatot telefonon, vagy levélben, majd minden jót kívántak.
Végül eljött a nagy nap, mikor is összeszedtem az összes cuccomat, valamint Bobot és beköltözhettem az iskolába.
Jellem: Kissé bizonytalan, de vannak határozott elképzelései és néha ezeknél nem fél kissé drasztikus eszközöket bevetni. A bizonyatlanság leginkább az emberi kapcsolatokban nyilvánul meg, ugyanis egy új társaságban szorong, kell neki egy kis idő, hogy feloldódjon, vagy egy ismerős arc, akire támaszkodhat. Kell egy kis idő, míg feloldódik, de utána olyan, mint egy normális srác: hülyéskedik, néha megszegi a szabályokat, de ez is kockázatfüggő. Valmivel érzékenyebb az átlagnál.
Szakképzettség: Jól ért a biológiához, kémiához. Önszorgalomból tanult latint is.
Képesség: Képes az állatokat irányítani. Persze ez a képessége még kiforratlan, maximum egy középméretű kutya termetével rendelkező állattal bír el. Az ilyen nagyobb állatok közül még csak egyet, a kisebbek közül 2-3, míg a bogarak és hasonló élőlényeknél akár két tucatot is irányíthat. Ezen állatokat 20 méteres körzetben koncentrálás által megérzi és ugyanebben a távolságban képes őket irányítani.
Példa hozzászólás: Mióta különváltunk Scottól, egyre csak barangolok, már legalább 10 perce. Jobb lett volna, ha a profék jobban be tudják lőni ezt a mutánst. Mindegy, nem panaszkodom tovább, régen voltam a suli falain kívül.
A caplatásom egy kiáltás szakítja meg. Nem olyan távolról jön, ösztönösen futok a hang irányába. Befordulva az egyik sarkon egy lányt látok a földön, míg két pasas próbálja kizsebelni és leszedni róla a táskát. Már csak ez hiányzott… Játszhatom el a hőst, ami ellen nincs kifogásom, csak az ilyen szemeteket nem bírom.
Kissé bizonytalanul indulok meg, de egyre gyorsabban és magabiztosabban lépkedem, míg képességemmel a környéket pásztázom valami nagyobb szárnyas bogárraj után kutatva. Mindegy, mi, csak hatásos legyen: darázs, méh, szúnyog… a lényeg, hogy csípjenek és nagy kupacban ráhozzák a frászt az emberre. Ha ilyeneket nem találok, akkor mérges pókokat és hangyákat keresek és hívok magamhoz, valamelyik csak van alapon. A lehető legtöbbet magam mellé hívom s míg ideérnek, odaordítok a támadóknak:
- Hagyjátok békén!
Vas. Júl. 24, 2011 7:07 am
.