Konyha és étkező

El sem hiszem, hogy itt vagyok! - lelkendezek magamban, amikor bevágom a bőröndömet az egyik szobába, ami állítólag az enyém. Aztán kezemben egy borítékkal leszaladok a konyhába, mert a gyomrom már egy ideje hangosan jelez nekem.
Amikor leérek, egyből megrohamozom a hűtőt. Ha van is valaki az étkezőben, nem igazán foglalkozok vele, első a kaja, utána meg majd meglátjuk, mit szólnak hozzám.
Izgatott vagyok a nagy találkozásoktól, meg mégsem, hiszen sosem voltam valami nagy társasági ember - kivéve a történelmi csoportunkban, de az már egy összeszokott közösség volt, ahol könnyebb volt megnyílnom, mint jelen helyzetben.
A borítékot közben még mindig a kezemben szorongatom, ügyetlenül kacsázok vele az ételek között, míg végül gondolok egyet, és az ajkaim közé teszem. Közben kiválasztok egy vajkrémet, meg némi szalámit a frigóból, és megrohamozom az egyik üres asztalt. Mikor már letettem a kaját, elindulok tányért vadászni, és viszonylag hamar találok is egyet. Kell még kés, de az is megvan már, meg majd némi paradicsom, vagy paprika, ha nem akarok szomjan halni. Meg kenyér. Jól van, ezt is hamar megtalálom.
Leülök az asztalomhoz, és szórakozottan kezdem kenni a kenyeret a vajkrémmel, szépen, lassan, amíg jó 1 cm vastagságú nem lesz rajta a krém. Nem tehetek róla, imádom ezt a fajtát! Beterítem szalámival, majd gyorsan felvágok kettő paradicsomot, és végre nekilátok.
Jóízűen csámcsogom a finom ételt, és nekilátok közben kibontani a borítékomat. Kicsit maszatos az ujjam, meg bénázok egy darabig, mire egy kézzel ki tudom bontani, de végül megvan.
Az órarendben van benne, meg egy általános tájékoztató.
- Ezt kibonthattam volna odafönt is - morgom idegesen, és betömök még egy falatot a számba.

Még mindig falatozok, amikor egy lány lép oda mellém búza-szőke hajkoronával. Azt kérdezi, leülhet-e. Legszívesebben azt mondanám, hogy nem, de helyette lenyelem még az utolsó falatot, majd kinyitom a számat.
- Parancsolj! - mondom kedvesen, de nem kezdek el társalogni. Bizonyára most jópofiznom kéne, és nevetgélnem, de erre képtelen vagyok. Inkább félénken eszek tovább. Jólesik az étel, de egyvalami most még jobban esne.
- Csinálok kakaót, te is kérsz? - mosolygok rá az idegen lányra, és felállok a helyemtől. Békésen odaballagok a hűtőhöz ismét, és kiveszem a tejet, aztán kikutatom a kakaót. Ha a lány addigra már felelt, akkor két bögrét veszek le a polcról, ellenben, ha nem kér, akkor értelemszerűen csak egyet. Aztán elkészítem az italt, vagy az italokat, mindent visszateszek a helyére, aztán ismét az asztalomhoz - illetve most már az asztalunkhoz ballagok. Leülök, és elkezdem szürcsölgetni az italt, miközben a félig megrágott kenyeremet bambulom.
Nem, nem vagyok az a társalgós típus.

~ Heily Anderson. Hát üdvözletem. ~
- A nevem Liz - mondom kedvesen, de inkább falatozok tovább. Aztán egy idő után észbe kapok, és gyorsan lenyelem az éppen aktuális falatot. - Semmi gond. Nem zavar, hogy itt vagy.
Bizonyára észrevehette, hogy nem vagyok valami beszédes típus. Ez persze nem azt jelenti, hogy teljesen hideg vagyok vele szemben. Küldök egy-kettő meleg mosolyt felé, miközben továbbra is eszek. Aztán az étel végül elfogy.
Szürke szemeim a tányérról Heily-re emelem. Aztán pironkodva belekezdek a mondókámba:
- Ne haragudj, nem vagyok valami beszédes. Ezenkívül Te vagy itt az első olyan ember, aki rám is nézett a professzorokon kívül. Szóval ez eléggé kellemetlen nekem most így... Nem tudom, mit mondhatnék...
Mondandóm között egy-két helyen szünetet tartok, de végül sikerül összeraknom egy épkézláb monológot. Nem mintha alapvetően nem tudnék beszélni, hiszen a volt sulimban sokszor irányítottam eléggé határozottan a Boszorkány a függöny mögött nevezetű csoportot. Egyszerűen csak igaz, amit mondtam: ő volt az első, akivel az intézeten belül közvetlenül beszélnem kellett.
Végül kifújom a levegőt, hogy kissé megnyugtassam magam, és egy szégyenlős mosoly keretében várom, hogy átvegye tőlem a stafétabotot.