Vincent China

Születési név: Vincent China
Becenév/ álnév: Vinc, ritkábban Vin.
Faj: Homo Sapiens Superior.
Nem: férfi.
Születési hely, idő: Forauwill, 1982.április.28.
Kor: Tizennyolc éves.
Családfa:
Rutterfor China és Nessa Bild, a szülők.
Franklin, A Bátyus, Gilbert, az ikre két perccel szerezve meg a második Báty címet és Ella, a hugicája.
Rendelkezik még Marry nagyival és Billi bácsival, akit mellesleg még csak fényképen látott.
Betegségei: allergiás a mogyoróra és méhcsípésre, de amúgy kutya baja.
Foglalkozás: főállású diák.
Testmagasság: egy méter hetven centi.
Testsúly: hatvanegy néhány kilogramm.
Hajszín: fekete.
Szemszín: kék.
Bőrszín: fehér.

Előtörténet:
Sosem beszélek az egészről, egyrészt már vége, másrészt pedig csak fájna. Jobb a borús valóságot félre tenni és azt a kevés jót nézni, amit kaptam. Miért? Miért, mert! Lehet joban lennék utána, de lehet hogy nem, akkor meg minek kockáztassam meg? *A hűvös ablaknak döntöm a homlokom.* Minek még gondolatban is visszatérni abba a kisvárosba, a tökéletesség szinonimájába, ahol minden kertet gazdag virágágyások díszítenek és a szomszédok azon versengenek, kinek a drágább.* Mosolyodom el.* Nem igazságos, mert szerettem azt a helyet! Még most is emlékszem a nappali illatára, mintha frissen kivágott fa törzsének esszenciája töltené be a teret. Igen ott tanultunk azon a vastag szőnyegen állni, kigáncsoltalak és a te a pelusomba kapaszkodtál. Szép látvány, amire csak azért emlékszem, mert nézhetetlenné tettük a szalagot annyiszor láttuk, amin mindezt megörökítették és a többi. Milyen jól elbeszélgettünk, mi ketten, senki nem értette, de mi tisztán tudtuk mit akar a másik. Milyen jó volt látni, ahogy Franklin a fejét vakargatja, hogy akkor most mi a rák van ezekkel a tökmagokkal, akarnak játszani vagy sem. Apát azért már messze nem volt olyan jó érzés, a fejét vakargatva látni. Igen, gonosz húzás volt tőle, hogy külön szobába parancsolt minket, nem is értem miért bántotta annyira, hogy három és fél évesen, még egy szót sem szóltunk. Jó volt úgy, bár maradhatott volna.*Felhúzom térdem, át is karolom.*
Sosem fogom elfelejteni azoknak az öreg nyanyáknak az arcát, ahogy apa büszke ábrázatát és anya mosolygós, nevetésre hajló arcát. Azok a kérdések: Megtudod mondani nekem a neved? És azt hogy hány éves vagy, meg tudod mutatni? Te és én, megtettük, ugye? Jó gyerekek voltunk, csak azaz óvoda, istenem sosem szerettem, te viszont imádtad a kakaót, amit ott készíttettek, így mindig lebeszéltél a szökésről. Igen is a te hibád, hogy olyan jó volt a mászókán fel alá járni és lehúzni a lányok szoknyáját. Igaz, én meg rávettelek, hogy tegyünk sarat minden vécékagylóba és a lányok cipőibe pedig tegyünk kukacokat. Megtettük és senkinek nem engedtük, hogy a sikerünkben és kudarcunkban osztozzon. Megdobáltak és mi viszonoztuk, hányszor kellet anyuéknak elbeszélgetésre és akkor mi mindig jók voltunk, közösen játszottunk a többiekkel. Ahogy azt tettük az iskolában is. Azt sem szerettem, túl sokan voltak rajtad kívül és mindegyiküknek meg volt a saját akarat elképzelése, amit rám akart erőltetni. Te is így éreztél, tudom! Örök és meg nem másítható motívuma az ikreknek, hogy bolonddá teszik a tanáraikat, tegnap megtaláltam a karkötőinket, istenem milyen egy elcseszett kék színe van, de te milyen büszkén húztad fel, tudván, hogy nekem jut a rózsaszín. Aljas lépés volt! *Feljebb emelem a fejem, farkasszemet nézve a rám meredővel.*
Hihetetlen hogy röppent el az a néhány év, mielőtt minden valami átkozott katasztrófa előkészületeibe süllyedt. Hihetetlenül megrémültem, amikor beteg lettél és nem mehettem be hozzád, az idő pedig csak telt, napok, hetek és hónapok. Haragudtam is, mert féltél és bántott, hogy míg te egyedül vagy, közben körém barátok gyűlnek. Fiúk és lányok, olyan emberek, akik megmutatták milyen valójában a világ, a miénken túl és tetszett. Tágas, telis tele kiaknázható lehetőségekkel, poénok, veszélyek, új. Fociztam, míg te kezeléseken voltál, kártyákat gyűjtöttem és cseréltem, míg te a fehér falakat nézted. S majd leharaptad a fejem, amikor végre visszakaptalak és kis híján csontodat törtem úgy öleltelek. Féltél, ne tagad, hogy te is része légy az új világnak, de nem menekülhettél, mindent a nyakadba sóztam, barátostul, kártyástul. Az új világ felé vezettek a táborban töltött hetek, ahol bőséggel nevettél, mikor a kötél közepén táncoltam, ijedtemben kiabálva, de visszaadtam, amikor a kétkerekűvel küzdöttél. Egybeforrt mindez, de te még akkor sem árultad el mit tett. Nem szóltál, nem hitted, hogy velem is megteszi? Megtette, egyszer és utána már féltem tőle és ráfogta azokra, akik befogadtak minket. Gondatlanok, megölik a fiait! Miközben ő tette, hogy más szoknyák után futó apánkat itthon tartsa, ma sem értem, hogy sikerült neki. A balesetek és fenyegetések, különös és félelmetes, hogy a szeretete úgy nyilvánult meg, hogy kis híján mindig a halál szélére sodort, téged, Frankot és később Ellat is, ahogy engem. *Kérdőn nézek a tükörképemre és az vissza rám.*
Szólni kellet volna neki az elején, hiszen szeretett, ha nem is teljes apaként, de ott volt, ha bajban voltunk, vagy, inkább mikor már baj volt? Régen volt és még sem tűnik távolabbinak néhány napnál, a zavar, ami a felnőttek fejében dúlhatott. Minden születésnap, akkor, addig míg a vendégek ott voltak s minden elvárásai szerint alakult, mennyei volt. A gigszer megbocsáthatatlan volt, súlyos büntetéssel. Ezt azonban még apa sem látta, vagy csak nem szólt, inkább engesztelt, drága ajándékokkal, mert megtehette és egzotikus utakkal, amire mind mentünk. A tökéletes család, a nagy nyilvánosság felé mindenképpen, de a zárt ajtók mögött, a szürke hétköznapokban, pokol. *Sóhajtva hajtom le a fejem.*
Te már tudtad mitől riadok fel éjjelenként, de csendben vártad, amíg meg nem tapasztalom, azt ami benned is lakik. Gyűlölöm azt az emléket, amiben megvert és én ellöktem, hogy ne nyúlhasson többet hozzád, de nem mozdult és nem értettem a tájat. Féltem mi lesz és nem értettem miért mondod, hogy engedjem ki, de megtettem, mikor már állni sem bírtam. Segítettél, igaz? Ekkor vette kezdetét a végzet felé vezető utolsó szakasz, ezt sugallta a tekinteted és intő jel volt, mikor Franklin kollégiumba vonult. Ő már megmenekült, hárman maradtunk. *Ég a szemem, de daccal vetem pillantásom újra az ablaküvegre.*
Kísértetként égnem bennem az emlékek, távolból is éreztem a füst ízét a számban, bőrömön a forróságot és tudtam, hogy már többé nem állsz az oldalamra. Nem barangolunk többet azon a sivár helyen, ahol biztonság van. Haragszom, hogy itt mertél hagyni, talán sosem fogom ezt megbocsájtani. *Hátradőlök, a kerethez simulva.*
Elveszett minden emlék, amit egy percbe sűrítve őrzött meg egy-egy kép. Mennyit mókáztunk és mennyire örültema fényképező gépnek, sosem árultad hogyan sikerült az árát össze spórolnod. Igen, látnom kéne és éreznem a szép pillantok idilljét, látod egy pillanatra fel is tűnnek, de. De csak a szurtos gerendák és a szirénák hangja csendül fel minduntalan,, kételyeket hagyva, ha nem megyek el, ha előbb érek vissza. Apa már biztos keres, de képtelen vagyok kiszakadni innét. *Újabb sóhaj tör elő mellkasomból.*
Csak egy kicsit előbb kellet volna. Felkerestek, kedvesek voltak és még is durván vágtam rájuk az ajtót, mintha mindenről ők tehetnének. Hihetetlen, de Ella hozta vissza őket. Meg kellet volna lepődnöm és örülni, hogy nem csak én vagyok más, vannak többen és még így is különböznek. Időt kértem, készséggel adtak is. Nem akartam, hogy megint minden új legyen, de eszembe jutott néhány szavad és még az nap választ adtam nekik. Tanulni és segíteni akarok, de nem ez volt a nyomós érv, igazi szándékom elvonni a figyelmem arról, hogy ebbe a világba már egyedül kell mennem, nélküled.
Hiányzol Gilbert! *A tükörképem mosolyog, biztatóan, megrázom a fejem és saját képem néz vissza meglepetten. Majd tovatűnik a fekete fehér világ.*

Jellem:
Alkalmazkodó természetű személy, aki többnyire gondtalannak és felszabadultnak mutatja magát, de pillanatnyi hangulatától függ, hogy a jókedv látszatát meddig tartja fenn. Szeret csendesen, a többiektől elvonultan figyelni. Érzékeny is kicsit, nem tolerálja túl jól a hatalmaskodó természetűeket, velük szemben tud goromba, már majdnem bunkó is lenni, a majdnem szót talán ki is lehet húzni. Nem kimondottabban kedveli a konfliktusokat, néha szó szerint kimenekül az ilyen helyzetekből, máskor meg felveszi a kesztyűt, lesz, ami lesz alapon. A bizalommal némileg hadi lábon áll, túl sokszor éltek már vissza ezzel nála, hogy óvatosan ossza azt másoknak. Alapvetően optimista, de lecsúszott pillanataiban nincs nála pesszimistább a világon, bár ez csak azóta van így, mióta elvesztette másik felét.

Szakképzettség:
Általános műveltségre tett szert, elfogadhatóan rajzol és jó minőségű fotókat készít, ami egyben hobbija is. Elsajátította a hegymászás alapjait, meg egy kicsit már többet is, de még messze van a profi szinttől. Másik kedvelt elfoglaltsága a biciklizés, lehetőleg terepen.

Képesség:
Két meghatározó alkotó eleme van, illúziók és síkok(dimenzió), ezek egyvelege alkot meg számára egy helyet, ahová képes mások lelkét, vagy fogalmazhatunk úgy, hogy tudatát taszítani és ott vagy magára hagyni, vagy nem túl kellemes élményekben részesíteni. Ennek a helynek kivetülése változó, lehet egy épület belseje, labirintus, vagy nyílt tér, amiben mindegyik hasonlítani fog, hogy hideg van és nincsenek színek. Ez a külön kis világ azonban képes egész embereket is befogadni, így börtönnek, avagy rejtekhelynek is kitűnő. Mindehhez érintésre van szüksége, működik ruhán keresztül is, de a sima bőrfelület a legalkalmasabb.
Az idő itt furán viselkedik, folyása lassúnak hat, még is mikor innen kikerülnek a vendégek, úgy érezhetik éveket töltöttek el ott, noha órákról vagy napokról van csak szó. Meg is lehet sérülni, ami elhagyva ezt a helyet nem tűnik el, akik csak tudattal kerülnek ide, azok számára veszélyesebb. Sérüléseik nem lesznek láthatóak, csupán a szervezetük reagál az ért atrocitásnak megfelelően.
Mindez Vincentre is vonatkozik, annyi különbséggel, hogy képes kiutat találni a saját világából, másokéból is. Azonban nem kevés erejébe és koncentrációjába kerül az átlökés, aztán pedig a megtalálás és visszajuttatás.
Jelenleg inkább ösztönösen, sem mint tudatosan működik ez a képesség. A visszajutás mechanizmusa közel sem megy úgy, ahogy az jó volna, legkönnyebben alvó állapotban képes megtalálni vendégeit és visszahozni a valóságba. Természetesen erőt emészt fel az is, ha valaki tartózkodik ebben a világban, minél hosszabb ideig van ott valaki, ő annál fáradtabb lesz. Eszmélet vesztés esetén két lehetőség elé néznek a bent lévők, kiszabadulnak, vagy elvesznek, ezt nem képes szabályozni. Egy ilyen esemény után azonban egy kiadós alvásra van szüksége, akár napok is húzhatja a lóbőrt. Hogy meddig képes ott tartani másokat az változó (megbeszélés alapján), órák, esetleg néhány nap, ami függ attól is, hogy eszközöl e változtatásokat megvalósulásban, ha igen az több erőbe kerül.

Felszerelés/ fegyverzet:
Ami a mindennapokban egy átlagos tini kezei közé akadhat, magára ráncigálhat, elvághatja vele a képét, ha túl kótyagos még, illetve a szalonképesség egyéb kiegészítői. Valamint egy darab macska, aki Zahír névre hallgat, vagy nem. Illetve egy kerékpár, meg egy mobiltelefon.

Példa hozzászólás:
A csomagok fele már az autót terheli, míg a másik felével én vívok, hogy a zipzár végre bezárja itt-ott kikandikáló ruháimat. Már alaposan megvertem, piros is a kezem, ugráltam is rajta, de gyanús reccsenő hangokat hallatott, így humánusabb megoldáshoz folyamodtam. Kipakoltam belőle néhány fölösleges ruhát, amúgy sem érettem minek kell ennyi mindent vinnem. Bolt ott is van, gyanítom nem is egy. Megemlíteném, hogy mind ezt, hajnali háromkor. Mert egy bizonyos apa személy el akarja vinni a kicsi fiát, ténylegesen is meggyőződve, hogy jó helyre kerül. Személy szerint érzek némi iróniát a dologban, de lenyelem.
Még félórányi hadakozás után végeztem és apa lecipelte a kocsiba az utolsó bőröndöt is, nekem csak a sok évet megélt hátizsákom maradt. Vetettem egy pillantást a szobára, két hónapja laktam itt, nem fog hiányozni, még akkor sem, ha tudom, hogy igen. Ez a dac. Levágtatok a lépcsőn, beteszem magam után az ajtót és befészkelem magam a kocsi anyós ülésére. Ella csendben alszik a hátsó ülésen, apa is csatlakozik miután ellenőrzött mindent és indulunk is. Cél az új iskolám, néhány órácska lesz az egész, előzetes becslések alapján délután négy körülérkezünk.
Az út nagy részét vagy átaludtam vagy az ablakra tapadva a tájat figyeltem és ahogy az változott, én is kezdtem. Hidegen hagyott az egész dolog, de a gyomromba kis gombóc költözött, izgatottság járt át és azon kellet magam kapni, hogy találgatom. Hogyan is nézhet ki az iskola és milyen emberekkel fogok összefutni, milyen nehéz dolgom lesz ott. Vagy éppen hogy könnyű?. Aztán az aggodalom is felütötte a fejét és elmerültem a probléma megoldó képességem boncolgatásában, ami kitért arra is, hogy hogyan fogok beilleszkedni. Néhányszor már sikerült, bár messze nem érzem magam annak a személynek, aki egy szemvillanás alatt szerez magának barátokat. Meg azt hiszem nem is igen akarok, igazából meg fogalmam sincs. Nem is csoda, hogy a szívbaj jött rám, amikor újdonsült kedvencem elfoglalta az ölemet. Igazán sosem szerettem a macskákat, de ezt a dögöt már olyan szinten utálom, hogy szeretem. Meg is jutalmazom egy kis fülvakargatással. Mellesleg, azt sem tudom, hogy be lehet e egyáltalán vinni, ha nem legfeljebb kocsikázott egyet.
Pihenőt is tartottuk, az utolsó megtört bennem valamit. Egyszerű szendvics volt bekészítve ebéd gyanánt, szörppel, a téma, amit apámmal boncolgatunk érdekes, a geotermikusságról. Ella nyúzza a macskát, aki menekülne, de nem elég hosszú a póráz. Semmi különös és még is, mosolygok, újra. Nem felejtettem el még, hogyan kell örülni, mert örültem, nem tudom minek és nem is keresgéltem az okok után.
Ugyan, több mint két órával később ennek már nyoma sem volt, amikor fal fehéren léptem be az ajtón, nulla önbizalommal és szégyentől még egy kicsit sápadtabban. Hiszen nem kértem bocsánatot még az ajtó bevágása miatt a két úrtól, akik közül most csak az egyik volt jelen. Udvariasan és nagy vonalakban körbe vezetett minket és én már sejtetem a vesztem, mivel a csomagjaimat egyedül hurcoltam fel a szobába. Ennek is meg van a tanulsága, a kevés néha több. Most pedig jöhet az Új kezdete!

Üdvözöllek a fórumon! Csak egyetlen szóval jellemezném a leírtakat. Nahát!
Nagyon tetszik maga a stílus a képesség pedig teljesen egyedinek hat nekem. Egyértelmű, hogy elfogadlak, és plusz 4pontot adok mellé. Majd még csak egy adatlapot kérek szépen.

Jhá!

Nagyon szépen köszönöm és megnyugvás számomra, hogy egyedinek hat és nem, elfogadhatatlannak. *önbizalom terén hasonlít a karakterére*

Megyek is és gyártok egy adatlapot.