Születési név: Heily Anderson
Becenév/ álnév:-
Faj: Mutáns
Nem: Nő
Születési hely, idő: 1985. 02. 06-án láttam meg a napvilágot Londonban.
Kor: 15
Családfa:
Édesapja: Gilbert Anderson
Édesanyja: Lianne Anderson
Testvérei:
Nicholas Anderson, 27
Edward Anderson, 25
Steven Anderson, 23
Sam Anderson, 21
Betegségei: Makk egészséges.
Foglalkozás: Tanuló.
Testmagasság: 150 Centiméter.
Testsúly: 45 Kilogramm.
Hajszín: Búza-Szőke.
Szemszín: Kék, de ha a mutáció okozta képesség felül kerekedik rajta fehér.
Bőrszín: Hófehér.
Előtörténet:
Lianne Anderson világ életében lány gyermeket szeretett volna, ahogy Gilbert is. Azonban negyedik fiúk születése után, úgy döntöttek, hogy nem próbálkoznak tovább, és elfogadják, hogy a házban a férfi ág fog tovább gyöngyözni. Az évek teltek, és egy napon Lianne arra lett figyelmes, hogy reggelente rosszullétek kísértik. Ijedten ment az orvosához, hogy megtudja, mi is történik vele. Vérvételek és últrahagok sora után az orvos közölte Lianne-l, hogy ismét terhes. Lianne megörült, reméltem, hogy most végre lány gyermeke fogant. Ám örömét hamarosan összetörte az orvos, mikor közölte vele, hogy a baba kihordása mind a kettőjüknek nagy veszéllyel jár, ugyan is kisebb daganatok keletkeztek a nő méhében. Miután Lianne közölte férjének és négy fiának, hogy mi is a helyzet, mind az öt férfi le akarta róla beszélni, mind addig, míg meg nem tudták, hogy a magzat, amely a nő hasában kezdett éledezni, lány. Boldogan és izgatottan várták, hogy elteljen az a kilenc hónap. A napok lassúnak tűntek. Minden nap egyre közelebb és közelebb ahhoz a naphoz, mikor megszületik a család legkisebb gyermeke, a lány, aki meghozza a ragyogást a család életében....A szülés után a Lianne méhében felfedezett daganatok jóindulatúaknak bizonyultka, és a csöppség és az anya is egészségesen élte tovább életét.. Az a kilenc hónap csak eltelt és én jöttem a világra. Én, Heily Anderson, az Anderson család egyetlen lánygyermeke. Első pillanattól kezdve én lettem a család szeme-fénye. A szüleim és a fiúk, mindent megtettek annak érdekében, hogy mindenem meg legyen. Kiskoromra nem emlékszem már nagyon, viszont arra tisztán vissza tudok emlékezni, hogy a bátyáim egy pillanatra sem engedtek egyedül lenni. Valaki mindig volt mellettem, hogy semmi bántódás ne érjen. Az életem egyszerű volt és tökéletes. Tökéletes család, ahol mindenki boldog és szereti egymást, hol az esti vacsora természetes, hol a karácsonyfát a fiúk állítják fel és a nők főznek. Minden olyan mesébe illő volt, mindaddig, míg be nem töltöttem a tizenötödik életévemet....
Az idő hideg volt, a szél fújt és az eső úgy esett, mintha dézsából öntenék. Szokásos Februári idő volt. A kirakatokat nézegettük Steve-vel.
- Húgi, meddig akarsz még az esőben téblábolni? Anya már biztosan otthon vár az ebéddel...- Dünnyögte.
- Steven, miért akartál velem jönni, ha tudtad, hogy ez lesz?- Kérdeztem mosolyogva, majd megálltam a kirakat előtt. A kirakatban babaruhák és egyéb babáknak való felszerelés volt. Mosolyogva fordultam bátyókám felé.
- Min mosolyogsz Hell?- Nézett rám ijedt arccal. Steven volt a harmadik legidősebb bátyám, így nem sok időt lehettem vele, de mikor eljött anyuékhoz, egyfolytában rajtam lógott. Jól tudta, hogy utálom ha Hell-nek hívnak, ezért mindig így hívott már csak azért is.
- Még mindig Heily vagyok, amúgy azon mosolyogtam, hogy olyan vagy mint Ed, vagy Apu, vagy Sam, vagy akármelyik bátyám...- Kacagtam jókedvűen. Steve válaszul összeborzolta a hajamat, majd magához ölelt.
- Heily, pasik vagyunk, mit vársz hugica?- Kérdezte és homlokon csókolt.
- Hát, lehetséges, hogy anyával kéne vásárolnom járni...- Dörgöltem az orra alá és nyelvet öltöttem rá.
- Leharapom, ha még egyszer kinyújtod Hell..- Fenyegetett meg játékosan. Elkaptam a kezét és megdermedtem....Fogalmam sincs mi történt ott, abban a pillanatban, de minden gondolatát láttam.
Bárcsak idősebb lennél és bárcsak ne a húgom lennél...Ha nem így hozza a sors, már rég az ágyamban lennél széttárt lábakkal... Elengedtem a kezét, majd hátrébb léptem.
- Mi a baj Hell?- Nézett rám kérdő pillantásokkal.
- Semmi, csak...igazad van, menjünk haza. Majd éhen halok...- Erőltettem magamra egy mosolyt, majd lassú, de határozott léptekkel indultam haza...Egy szót sem szóltunk egymáshoz, míg haza nem értünk. A házunk elé érve, felrohantam a lépcsőn, majd benyitottam és mit sem törődve semmivel a szobámba vágtattam. Hangos ajtócsapdással zártam be a szobám rozoga ajtaját és ledobtam magamat az ágyra. Fel sem bírtam fogni...
Nem, az nem lehet, hogy hallottam a gondolatait....Steven sose gondolna ilyeneket.... Gondolataimból halk kopogás hozott vissza..
- Heily, Sam vagyok, engedj be...- Kérte Sam.
- Sam, most inkább ne gyere be...- Kiabáltam ki, miközben könnyeimmel küszködtem. Hallottam, hogy kint egyre nagyobb lesz a tömeg és hogy egyre többen állnak az ajtóm előtt.
- Hell, kicsim, én vagyok, engedj be...- Hangzottak anyu szavai... Vívódva magammal, de felálltam és az ajtóhoz mentem. Kinyitottam a zárat, majd az ajtót is. Az egész család az ajtóm előtt állt és nagy, kíváncsi szemekkel néztek rám. Anyu rám mosolygott, majd a fiúkra nézett.
- Fiúk, ebéd az asztalon, üljetek le, két perc és mi is csatlakozunk...- Adta ki az utasítást anyu. A fiúk nagy nehezen indultak csak el. Miután a szobám ajtaja üres lett, anyu lépett be a szobámba, magunkra zárta az ajtót, majd leült az ágyra, és az ölébe vont.
- Mi a baj kicsi Heily?- Kérdezte és csitítóan ringatni kezdett. Fejemet a vállára hajtottam és eleresztettem könnyeimet. Nem akartam tudni, hogy Steven mit gondol, azt se, hogy bárkinek lássam a gondolatait. Óvatosan anyu kezére tettem az enyémet. Ki akartam próbálni, hogy az ő gondolatait is látom-e vagy sem...Mikor kezeink össze értek, láttam anyu minden aggodalmát..
Jaj remélem nem bántották, az én kicsi Heily-met senki nem bánthatja... Ijedten pattantam fel az öléből és a szoba legtávolabbi sarkába kuporodtam össze...
- Kislányom, mi a baj?- Nézett rám sírós szemekkel.
- Anya, látom a gondolataitok...- Kiabáltam hangosan, mit sem törődve most semmivel.
- Ez butaság...- Legyintett és közelebb jött.
- Ha nem hiszed nézd meg. Gondolj valamire...- Kértem.
- Jól van....- Mondta és lehunyta a szemét. Megfogtam a kezét, amit felém nyújtott, és már meg is láttam a gondolatait..
Kizárt dolog, hogy lássa a gondolataimat...nem lehet, hogy mutáns... Elengedtem a kezét, majd felálltam.
- Mutáns? Milyen mutáns?- Néztem rá csodálkozva.
- Oh Heily...- Ölelt meg, majd csendben zokogni kezdett. Nem tudtam mit jelentsen, de nem is akartam tudni. Pár percig még ölelve von magához, majd elengedett és rám mosolygott.
- Menjünk enni, a fiúk biztosan várnak már..- Nézett rám csillogó szemekkel, és el indult lefele...
Az este további részében csönd volt a házban. Miután mindenki lefeküdt és megbizonyosodtam róla, hogy tényleg alszanak leültem a gépem elé és kutatni kezdtem a mutánsok után. Nem találtam semmit sem, hogy akárcsak léteznének is e fajta lények...
- Hell, te mit csinálsz?- Lépett mögém Ed, és kérdőn nézett rám. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam.
- Ed..- Néztem rá döbbenten, majd felálltam.
- Én...izé...kerestem valamit..- Dadogtam ijedten. Edward egy pillanatra a monitorra pillantott, majd egy gombnyomással kikapcsolta a gépet.
- Jól van húgi, kapaszkodj.- Mosolygott rám. Nem tudtam mire készül, de mikor a vállára kapott egy kicsit megijedtem.
- Mit csinálsz Ed?- Kérdeztem mosolyogva és figyeltem, ahogy az én szobámból az övébe sétált. Óvatosan letett az ágyára, majd bebújt mellém és betakart mind kettőnket.
- Ma itt alszol, és nincs vita..- Dörmögte mély hangon. Egy apró mosollyal nyugtáztam előző szavait, majd a falat kezdtem bámulni...Nem hagyott nyugodni, a gondolat, hogy lehet, hogy mutáns vagyok...
- Ed...léteznek mutánsok?- Szaladt ki a gyors kérdés a számon. Éreztem, hogy a fiú teste teljesen elernyedt, majd felült az ágyban.
- Miért érdekel ez Hell?- Érdeklődött, de hallottam a hangjában, hogy meg van döbbenve.Felültem én is, majd rá pillantottam.
- Délelőtt, mikor Steve-vel sétáltunk egy pillanatra hozzáértem és láttam a gondolatait...és délután anyáét is...- Meséltem neki lassan tagolva a szavakat. Az éjszaka további részében meg tudtam, hogy tényleg vannak mutánsok, bár jó magam sem hittem el. Pár napig csendben üldögéltem a szobámba, mondván hogy nem érzem jól magam, aztán egyik éjszaka elhatároztam, hogy elszököm otthonról.
Egy hátizsákba pakoltam pár holmit és kaját, majd a spórol zsebpénzemből jegyet vettem az első gépre, ami ide, New York-ba jöttem. Éjszakákon át bolyongtam, míg egy férfi rám nem talált. Egy sikátor kellős közepén ácsingóztunk mint a ketten, mikor rám emelte a tekintetét.
- Te is mutáns vagy, ahogy mi, igaz?- Mosolygott sejtelmesen.
- Én..igen...- Bólintottam bizonytalanul. A kezét felém nyújtotta, majd bátorító mosolyt küldött felém.
- Gyere velem, én elviszlek oda, ahol a te fajtád van....- Ragadott kézen, majd egy szempillantás alatt egy hatalmas épület előtt találtam magamat, egyedül...Egy hatalmas táblán az intézet neve, az az Xavier és Lensherr Speciális Képességű Diákok Intézménye- állt kint. Óvatosan indultam beljebb, majd mikor a hatalmas kapu kinyílt s utat engedett új otthonomban, minden félelem és bátortalanság kiszállt belőlem...
Tehát itt vagyok, és nekilátok megbarátkozni a helyzettel és a képességemmel.
Példa hozzászólás:
1999. Május 31. A zongoravizsga
Mindjárt én jövök...jaj úgy sem fog menni.....béna vagyok...elfogom rontani... Gondolataim ide-oda cikáztak az iskolafolyóson. Rettenetesen izgultam a zongoravizsgám miatt. Fel-alá mászkáltam a nagy, fehér ajtó előtt, és végig a darabom hangjain gondolkodtam..
A, C...H...G....mi jön utána?? Elfelejtettem, és még kottát sem hoztam...- Elfelejtettem a darabot..- Ültem le idegesen Nick mellé a padra.
- Heily, ne izgulj már ennyire. Úgy is menni fog.- Vigyorgott rám Nicholas és hátradőlt a széken. Egy szúrós pillantást vetettem rá, majd felálltam.
- Nick, ez nekem fontos, és...egyáltalán nem jut eszembe semmi...- Nyüszögtem és már a sírás határán álltam, mikor az ajtó kinyitódott, majd egy kosztümös nő lépett ki az ajtón.
- Ms. Anderson, maga jön.- Mosolygott rám. A nőre pillantottam.
- Kérhetek egy percet?- Néztem rá kérdő pillantásokkal. A nő bólintott, majd bezárta az ajtót. Nick-re néztem, aki még mindig terpeszkedve ült a székében.
- Nick, félek..- Ültem az ölébe és szorosan hozzá bújtam. Nick nem az a fajta volt, aki szótlanul tűrte, hogy az ölébe üljenek. Többnyire nem is szerette, de most valahogy nem ellenkezett. Szorosan magához vont, talán túl szorosan is, mert alig kaptam levegőt..
- Nick..megfojtasz..- Hüledeztem, mire hangosan felröhögött és elengedett.
- Bocs Heily, nem akartam..- Mosolygott rám, majd homlokon csókolt.
- Na sipirc. Sikerülni fog hidd el..És ha végeztél elviszlek fagyizni..- Zsarolt meg még mindig azzal az ellenállhatatlan mosolyával.
- Utálom, hogy minden sz@rra rá tudsz venni..- Néztem rá összehúzott szemmel, s nyomtam egy puszit az arcára. Kikászálódtam az öléből és az ajtóhoz léptem. Kinyitottam azt, majd mielőtt belépte volna hátra fordultam.
- Megint megszúrt a borostád..- Nyújtottam rá a nyelvemet és mosolyogva léptem be a tanárnőhöz. A nő mosolyogva ült egy széken. A zongorára mutatott, én pedig leültem a hangszer elé. Mikor megkaptam a jelet, hogy kezdhetem mély levegőt vettem s hagytam, hogy a
dal előbújjon szívem legmélyéről....
Miután az utolsó billentyűt is felengedtem a nőre pillantottam. Boldog mosollyal nézett rám, amit nemigazán értettem. Végül felálltam, meghajoltam, majd elhagytam a termet. Épp csak kiléptem volna, mikor egy m@rha magas pasinak mentem neki. Felnéztem rá, Ő pedig azokkal a hatalmas barna szemeivel nézett vissza rám, mert Nick volt az, akinek neki mentem.
- Milyen volt?- Kérdeztem kíváncsian.
- Nagyon rossz, ennél rosszabbul még sose játszottál..- Nézett rám halálosan komoly arckifejezéssel. Ajkaimról egy szempillantás alatt tűnt el a mosoly.
- Komolyan?- Hajtottam le a fejemet csalódottan, majd mikor meghallottam, hogy megint csak röhögni kezd a mutató ujjammal hasba szúrtam.
- Naaaaaaa...- Kiáltott fel.
- Ez szemétség volt, még tőled is..- Néztem rá mosolyogva...
Lassan egymás mellett ballagva, andalogtunk ki a kocsijához, majd egyenesen a cukrászdába mentünk. Ahogy kiléptünk az iskolából teljesen felszabadultam, már nem érdekelt semmi, csak hogy vége van, és hogy az eredményeket minél hamarabb a kezembe kaphassam..
Pár héttel később, levélben kaptam meg a bizonyítványomat, amint a kiválóan megfelelt felirat ékeskedett. Igen, talán ez az a nap, amikor igazán izgultam....
Jellem: Kedves, segítőkész, ám néha makacs és nagyon önfejű vagyok. Nem szeretem ha belém kötnek és azt végképp, hogy ha megmondják mit tegyek. Általában csöndes vagyok, de ha megszokott tömeg vesz körül felszabadultan mosolygok és társalgok bárkivel. Egyéni személyiségem megkülönböztet másoktól. Nem vagyok okoskodó típus, viszont néha nagyon dilis vagyok. Olyankor jön rám általában, ha valami vicces dolog történik körülöttem. Nem vagyok egy nyafogós fajta, sőt, kifejezetten fiús vagyok néha. Egy-egy megszólalásom, vagy grimaszom szinte teljesen megegyezik a bátyáiméval.
Szakképzettség: Jele tanuló vagyok, a fizika az ami mindig leköti a figyelmemet.
Képesség:
Gondolatolvasás: Látom az emberek gondolatait egyetlen érintéssel.
Felszerelés/ fegyverzet: Egy fekete kesztyű, ami mindig a farzsebemben van, hogy ha kellene, bármikor kéznél legyen.
Csüt. Júl. 07, 2011 9:38 pm
