Elizabeth Marmorel

Elizabeth Marmorel

Születési név: Elizabeth Marmorel
Becenév/ álnév: Liz, Beth / Csillag
Faj: Homo Sapiens Superior
Nem: nő
Születési hely, idő: Usa, New Jersey, Medford, 1984. december 30.
Kor: 16
Családfa:
- Édesapa: Eric Marmorel (elhunyt)
- Édesanya: Lora Marmorel
- Anyai ágon nagymama: Felicia Isolde Tistar
- Mostohaapa: Lucas Pike
- Mostohatestvér: Thomas Pike
Betegségei: Azon kívül, hogy a Nap hatással van rá, nincs semmilyen betegsége.
Foglalkozás: diák
Testmagasság: 164 cm
Testsúly: 48 kg
Hajszín: fekete
Szemszín: szürke
Bőrszín: világos, szinte már fehér

Előtörténet:

Nos, mindent a legelején kell kezdeni, mondta egyszer a nagymamám, amikor épp esti mesét követeltem tőle, de nem az „Egyszer volt, hol nem volt”-tól, hanem a némiképp izgalmas részektől. Akkor csak mosolygott, és az első oldalnál kezdett bele a történetbe. Azt hiszem, nekem is ezt kell tennem. Mosolyogni vidáman, mintha szívesen mesélnék magamról, és belevágni a dolgokba – meglepő módon a kezdetektől.

Eric és Lora Marmorel két éve voltak házasok, amikor végre megfogantam. A Nagyi sokat mesélt arról, hogy nehezen érkeztem, de azt nem mondta meg, miért. Végül is, már mindegy, hiszen megérkeztem ebbe a világba.
Télen születtem, éjszaka, amikor az emberek a kandallóik előtt teát szürcsölgetve élvezik a meleget, és igyekeznek tudomást sem venni az odakint tomboló, jeges szelekkel. Télen születtem, éjszaka, amikor a Hold a szűz hóval érintkezve vakítóan beragyogja a tájakat, emlékeztetve az embereket arra: messze még a tavasz. Télen érkeztem, éjszaka, amikor a kórház ajtajára háromszor ki volt írva: „Kérjük, gondosan csukják be maguk után az ajtót.”, hogy az évszak fagyos lehelete ne tudjon beszökni a betegek közé.
Anyám hét órát vajúdott, míg végül sikerült kidugnom rózsaszín, csúnyácska fejemet a lábai között december harmincadik napjának reggelén.
Elizabeth-nek neveztek el anyukám nagyanyja után, de aztán elfeledték ezt megemlíteni nekem. Elfeledte elmondani nekem az anyám és a Nagyi. Mert Apu addigra már nem volt velünk.
Katona volt. Katona, akit elszólított a kötelesség. Nem tudom, hogy hol és mikor halt meg, mert erről sosem beszéltünk, sőt, kifejezetten tilos volt. Valójában nincsen róla emlékem. Hogyha nem lennének fényképek, amik őrzik a pillanatokat, melyeket velem töltött, azt sem tudnám, hogy hogyan nézett ki. Bár már sosem felejtem el. Elég csak a tükörbe néznem.
De ennek még nincs itt az ideje, előbb hadd meséljek életem korai éveiről.
A hely, ahová hazavittek, a szoba, ahová bevittek, még mindig az enyém. Medford napsugaras, vagy éppen borongós napokat tartogatott számomra, enyhe teleket és forró nyarakat. Három éves koromban jelentkezett az első dolog, amire felhívták anyukám figyelmét (Apu addigra már nem élt). A Nagyi volt az, aki anyámnak szólt róla: a kis unokája valahogy nem normális, amikor nem süt a nap. Én így, tizenhat éves fejjel nem látom magam „betegnek”, egyszerűen csak hangulatfüggő ember vagyok.
A második dolog akkor jelentkezett, amikor öt évesen iskolába mentem. Városkánk nem nagy, csupán két iskolája van, engem az államiba küldtek, mert anyukám eladói állásából nem tellett a magán sulira.
A tanító néni szólt anyumnak, hogy nagyon fáradékony vagyok, hogyha rossz az idő, és szinte már hiperaktív, amikor hétágra süt a nap. A két nő, aki ez idáig nevelt engem, halálosan megrémült. Rögtön összeszedtek csapot-papot, és mentünk máris a gyermekpszichológiára, ahol felírtak nekem egy rakat gyógyszert, és kiadták parancsba, hogy szedjem ilyenkor, szedjem olyankor, amíg el nem múlnak a tünetek. A pszichológus, Dr. Berry sokszor látott engem, hiszen kéthetente-havonta jártunk hozzá, míg végül enyhültek a tüneteim, és átlagos voltam újra. Nem hisztiztem, amikor esett az eső egy egészséges gyereknél jobban, és nem voltam kimerült, vagy éppen túltöltött, ha a felhők vándoroltak az égen. Jól voltam. Jól voltam egészen addig, míg Anyu el nem hagyta a munkahelyét, hogy a helyi rádióhoz kerüljön egy barátján keresztül. Lényegesen jobban keresett, és boldogabb is volt, mint valaha. Azonban valahogy szöget ütött a fejemben a gondolat, immár tizenkét évesen, hogy nem csak a munkatársak miatt van ennyire jó passzban. Idegesen osztottam meg nagymamámmal aggályaimat, de az idős hölgy csak nevetett rajtam, és megnyugtatott. Anyádnak csak egy férfi létezett az életben, mondta, majd visszaállt a leves fölé, és tovább kavargatta azt.
Ám én nem tudtam elfelejteni azt a férfit, aki a rádióhoz segítette. Lucas Pike, így hívták, erre a mai napig emlékszem. Sosem volt szimpatikus, és bár hálával kellett volna tartoznom neki, én csak undort voltam képes érezni iránta. Gyűlöltem, és undorodtam tőle, amiért Anyut elvette tőlem. Őt okoltam azért, amiért nem lehettem már anyámmal annyit, mint amikor még az üzletben dolgozott, ráadásul pont akkor, amikor kamaszodni kezdtem. Szükségem lett volna Anyura, de szerencsére ott volt a Nagyi, akivel minden apró-cseprő dolgot meg tudtam beszélni, ami a szívemet nyomta. Ekkor hidegültünk el egymástól szülőanyámmal, és ekkor fedeztem fel azt, hogy mennyire szeretem a nagymamámat.
Végül félelmem beteljesedett. Az egyik nap Flore-ral jöttünk hazafelé a téli szünet előtt az iskolából. Flore kedves barátnőm volt, szinte az egyetlen, de éjjel-nappal együtt voltunk, mióta elkezdünk suliba járni. Mivel nekem nem volt tesóm, ellenben nagyon szerettem volna, neki meg csak egy egyetemista nővére volt, akit igencsak keveset látott, ezért testvérnek fogadtuk egymást, és amikor csak tudtunk, átmentünk a másikhoz.
Így volt ez azon a napon is, amikor a házunk előtt egy nagy fehér autó parkolt, ami furcsán ismerősnek tűnt, de valahogy nem emlékeztem rá korábbról. Aztán kilépett a házból Lucas, a maga szívdöglesztő aurájával (mert az volt, tagadni nem tagadhatom, és valójában a modorával sem volt semmi gond), utána anyámmal. Flore és én elbújtunk egy bokorban, míg ők váltottak néhány szót, majd pofátlan módon összetapadtak, és szinte alig tudtak elválni egymástól. Kiugrottam a bokorból, és barátnőmmel mit sem törődve, zokogva nekirontottam a pacáknak, apám nevét kiáltozva, és átkozva őt is, meg az anyukámat is.
Három hónapra rá, a tizenharmadik születésnapom után megtartották az esküvőt. Mint kiderült, már az álláscsere előtt is szemeztek egymással, de a kapcsolatuk csak az utóbbi fél évben virágozott ki.
Ne érts félre, Kedves Hallgató, nem kívántam azt, hogy anyám egész életében egyedül, magányosan éljen. De nem így akartam megtudni, hogy van valakije. Elém kellett volna állnia, nem voltam már olyan kicsi, hogy ne értsem meg a dolgokat. A megfelelő időre vártam, Kincsem, mondta, miután levakart Lucasról.
Az esküvő óta nem szedem a gyógyszereket. Pirulák helyett a kis udvarunkon ücsörögtem, vagy épp a kertet gondoztam. Nem is tudom, valahogy megnyugtatott a napfény, és a növények közelsége. Addig nem is vettem észre, mennyire kötődöm a természethez.
Tizennégy voltam, mire le tudtam gyűrni az időjárás okozta gyengeségeim. Pirula nélkül. Lehet persze, hogy a kisöcsém születése segített benne, lehet, hogy mindent magamnak köszönhetek. Thomas nyáron született abban az évben, amikor tizennégy lettem, tehát az esküvő után pár hónappal. Lucast sosem kedveltem, ám a féltestvéremet hamar a szívem mélyére zártam. Örömest segítettem Anyunak mindenben, ám a kapcsolatunk továbbra sem volt rózsás. Ha bármi bajom volt, a Nagyihoz rohantam elsőként.
Most, hogy újra normális voltam – ha normális nem is, de legalább az önkontrollom szinte már tökéletes volt,- itt volt az ideje komolyabban foglalkoznom a tanulással, és nem csak az otthoni életemről nyavalyogni. Amint észrevettem, hogy kezdem komolyabban érdekelni a fiúkat, büszkén vállaltam, hogy apám lánya vagyok. Dús, fekete hajam, és ezüst csillogású mandulaszemeim az ő örökségét képezték, és bár egész életemben ezt ecseteltem anyukámnak, most még jobban rázendítettem. Sokszor mondtam neki, hogy Flore ma megdicsérte a hajfonatom, és hogy kaptam ma egy ilyen verset, meg egy olyat egy sráctól, amiben a szemem színéről szónokol nekem, szavaim süket fülekre találtak. Ám én nem adtam fel. Az évek során nőies lettem, és ha tizennégy évesen nem is, de most, tizenhat évvel a hátam mögött már igazi hölgynek éreztem magam. Délcegen vonultam a folyosókon, mosollyal illetve azokat, akik szintén mosolyt küldtek nekem. Ám népszerűségemet nem a rövid szoknyáknak és a kivágott blúzoknak köszönhettem, amiket hál’ Istennek sosem kellett hordanom.
Miután rádöbbentem arra, hogy tudom, mit akarok kezdeni az életben, elkezdtem komolyabban foglalkozni a dolgokkal. Ne nevess ki, engem a történelem érdekelt. Ó, de nem akármilyen! Mindig is a középkorhoz álltam közel, és a mondákat is imádtam, hála a könyveknek, amikből bőven kaptam a Nagyitól, amikor csak szerettem volna, mert az idős hölgy fontosnak tartotta azt, hogy olvassak. Így hát kitaláltam, hogy én bizony a középkori hitvilággal és hiedelmekkel fogok foglalkozni. Boszorkányok, éjjeli szörnyek, stb., stb. Tizennégy évesen bejutottam a megyei történelem verseny döntőjébe, a következő évben meg is nyertem. Az iskolában több felsőéves támogatásával megalapítottuk a „Boszorkány a függöny mögött” nevezetű csoportot, melynek segítségével a középkori mondákat állítottuk színpadra. Én sosem szerepeltem, helyette „csak” rendeztem. Végre kitörtek belőlem azok a dolgok, amelyek eddig mélyen a felszín alatt voltak. Például sosem számítottam arra, hogy egy csapat csendben végighallgatja a mondanivalómat, csupán azért, mert tisztelnek. Sosem számítottam arra, hogy tudok ám sokat is beszélni, ha kell. Sosem gondoltam volna, hogy az iskolában elismert diák leszek, és nem csak egy csendes lány egy zűrzavaros családból.
De a valódi életem nem az iskolámban, vagy otthon zajlott. Nem is Flore és az addigra körém csapódott emberek társaságában. Az életem odakint volt, odakint, a szabadban.
Szilveszter volt, tizenhatodik évem második napja, amikor először megtörtént velem. A nap aznap vakító volt, a téli szél akkor nem csípte úgy az arcomat, mint egyébként. Csak álltam az utcán, miközben Flore-hoz tartottam a buli miatt, és bámultam az égitestet. Kedvem lett volna lefényképezni, de tudtam, hogy az objektív nem tudná megfelelően dokumentálni. Valahogy sosem vettem észre, hogy nekem nem okoz gondot a napba nézni. Akkor tűnt fel először. Csak bámultam az eget, és éreztem, hogy minden egyes porcikám feltöltődik energiával. Nem tudom, mennyi időt töltöttem mozdulatlanul, de az tény, hogy aznap este a fény kialudt pár percre csupán azért, mert eszembe ötlött, hogy milyen vicces lenne sötétben táncolni egy darabig. A többiek azt mondták, sőt, esküdöztek, hogy a lámpák fénye felém süvöltött, amikor elsötétült minden. Azt is állították, hogy legelőször onnan érkezett a fény, ahol én álltam akkor, majd minden megint világos lett. Nem értettem, mit mondanak, és nem értettem aztán azt sem, hogy miért nem voltam képes aludni aznap éjszaka egy húzós szilveszter után. Azt hiszem, úgy harminc órát voltam ébren aznap, pedig köztudott volt, hogy napi 9-10 órát is alszom.
Végül januárban jöttek el hozzám. Két úr, az egyik Xavier, a másik Magnus néven keresett föl engem. Csak a Nagyi volt otthon, a család többi része épp a vakációját töltötte Európában (még mindig nem fogtam fel, hogy honnan tellett nekik erre, de nem igazán érdelet jelen pillanatban). És aznap végre mindent megértettem. Örömmel tartottam velük egy olyan helyre, ahol normálisnak számítok, és nem kell amiatt aggódnom, hogy kinevetnek. Nem volt nehéz összepakolnom. Egyedül Flore-tól fájd elköszönnöm, és a nagymamámtól. Anyámmal addigra már szinte teljesen eltávolodtunk, Lucasszal pedig sosem volt felhős a viszonyom, mondhatni levegőnek néztem.
Új otthonomat New Yorkban találtam meg, és a tudásszomjtól mámorosan léptem be azokon a bizonyos kapukon.

Nos, tessék, Kedves Hallgató, elmeséltem mindazt, amit tudni érdemes rólam. Bevallom, nehezemre esett, hiszen jómagam nem vagyok a szavak embere, csak nagyritkán, ha olyan társaságba keveredek. Remélem, elégedett vagy, és nem okoztam csalódást. Most viszont mennem kell, kisütött a Nap, és nekem szükségem van a fényre, hogy meg tudjam éjszaka írni a házikat. Mert azt hiszem, maradt még némi feladatom.

Jellem:

Végtelenül komoly lányka, akinek koncentrációképessége szinte már az egekben van – és erre szüksége is van, ha nem akarja engedni, hogy a Nap uralkodjon rajta. Viszonylag csendes, és igencsak kevés embert enged közel magához, ám igencsak jó barátnő, és gondoskodó természete miatt képes csapot-papot félredobni, ha épp szükség van rá.
Igencsak ragaszkodó, és nagyon fontos neki, hogy az emberek mit gondolnak róla, ezért igyekszik az elvárásoknak megfelelően viselkedni. Ellenben végtelenül lusta, és mindent az utolsó pillanatra hagy – kivéve, ha valami olyan dologról van szó, aminek látja is a hasznát.
Érdekes, ha a megfelelő környezetben van, meglepi saját magát olyan dolgokkal, mint például a rengeteg fecsegés, a nevetgélés, sőt, a poénkodás, ami egyébként egyáltalán nem jellemző rá.
A családját ért traumák miatt eléggé melankolikus jellem, ámbár ha igazán rossz kedve van, csak leemel egy könyvet a polcról (lehetőleg fantasy-t!), és nekiül. Illetve kimasíroz a kertbe növényeket gondozni, vagy épp bámulni a Napot. Mert a Nap az ő éltető eleme, és nem hagyja, hogy ezt bárki is megkérdőjelezze.
Egyik nagy hibája a tömegfóbia. Alapvetően nem zavarják az emberek, de ha sokáig kell sok emberrel egy helyen lennie non-stop, hamar elveszíti a türelmét, és ilyenkor kell neki némi egyedüllét. Lehetőleg minél messzebb a tömegektől.

Szakképzettség:

Nem igazán ért semmihez a történeti háttereken és a rendezésen kívül. Esetleg szóba jöhet még a kertészkedés, illetve a versírás, ha épp olyan kedve van, de ezek sem kiemelkedő dolgok.
Az iskolában franciául tanult, talán középfokon már beszéli a nyelvet.

Képesség:

Fény. Az időjárástól (tehát attól, hogy a Nap mennyire képes elérni hozzá) függően változik a hangulata, illetve fáradékonyabb felhős időkben, míg naposban szinte már hiperaktív. Az évek során megtanulta kiegyensúlyozni ezt az állapotot, bár még mindig fáradékonyabb, ha borús az ég. Ugyanakkor éjszaka nincsen semmi baj vele, hiszen a Nap is egy csillag, és éjszaka azok ragyognak az égen, ha nincsenek zavaró tényezők az égbolton.
Sötétben fény nélkül is lát, de még igencsak minimálisan, maximum 10 méterig. Gyertyalángnál ez a távolság akár 100-150 méter is lehet, tábortűznél pedig tisztánlátása elérheti a 2 kilométert is.
A fény feltölti, ezért ha verőfényes nappalon kiül valahová, a kint töltött idő felét később nem kell átaludnia. Így időt nyerhet.
Képességének mégis legfontosabb része az, hogy irányítani tudja a fényt. Jelen pillanatban ez csupán abból áll, hogy egy maximum 30 m-es körben képes le-, és feloltani a lámpákat, illetve kioltani a tüzeket. A fény mind belé áramlik egy szemvillanásnyi idő alatt, így szintén energiát kap, ám ezt az energiát legtöbbször nem használja fel, mert a későbbiekben visszaáramoltatja a fényt a készülékekbe. A gyertyákat, és az egyéb tűzzel „működő” dolgokat csak eloltani tudja, újra meggyújtani már nem. Ez a képesség fordítva is működik, tehát a vaksötétben a saját energiájából képes fényt csiholni, majd a megfelelő eszközbe irányítani azt – kivételt képeznek itt is a gyújtható dolgok. Gazdatest nélküli lebegő fényt nem tud létrehozni, mindig kell valami, amibe bele tud költözni az energia, bár nem feltétlen kell, hogy áramhoz legyen csatlakoztatva a kiszemelt tárgy. Fontos, hogy minden esetben csak 30m-es körben működik ez a képessége.

Felszerelés/ fegyverzet: -

Példa hozzászólás:

Bágyadtan baktatok a kis ösvényen. Átkozom az időjárást, amiért nem hajlandó elfújni nekem a felhőket valami erős fuvallattal, és néznem kell, hogy a kedvenc kék egem most undorító szürkében tündököl. Miközben a kis tóhoz igyekezem egy könyvvel a kezemben, a kisöcsémén jár az eszem. Vajon tud már beszélni? Említik-e valaha majd neki, hogy van egy testvére?
Azt sem tudom, hogy Anyuék végül mit szóltak az új sulimhoz. Azóta nem beszéltem velük, mióta a professzorok felkerestek minket, és meghívtak ide. Csak Flore-hoz ugrottunk be, ennyi volt a nagy búcsúm.
Végül megérkezek. Nem érzem már a lábamat, sikerült lejárnom a térdemig, de sebaj, mert itt végre egyedül vagyok, és nem zavarhat senki. Vidáman előveszem a nagy könyvemet (Martin: Kardok Vihara), és nekiülök. Undorodva olvasom, ahogy a szerencsétlennek levágják a jobb kezét, de úgy gondolom, ez még mindig jobb, mint amit Dany látott a Makulátlanoknál.
Csak telik múlik az idő, mikor végre észbe kapok, és masírozok is vissza a sulihoz.

//Bocsánat, mostanában krónikus A tűz és jég dala fanatizmusban szenvedek, de megnéztem, és 2000-ben írták ezt a könyvet, szóval a dátummal elméletileg minden stimmel. //