Veronica Hamilton

Név: Veronica Hamilton (leánykori név: Veronica Chevalier)
Becenév/ álnév: Vera, Ronnie
Faj: Homo Sapiens Superior
Nem: nő
Születési hely, idő: Kanada, Montréal, 1971. szeptember 5.
Kor: 29 év
Családfa: Christopher Hamilton (férj), Theodore Hamilton (fia), Sébastien Chevalier (apa), Emily Chevalier (leánykori név: Emily Brooks) (anya)
Betegségei: -
Foglalkozás: tanár (rajz és vizuális kultúra - biológia)
Testmagasság: 170 cm
Testsúly: 60 kg
Hajszín: vörös
Szemszín: barna
Bőrszín: világos


Előtörténet:
A kezdetek:
Az én történetem 29 évvel ezelőtt kezdődött egy borús szeptemberi éjjelen. A szüleim Kanada második legnagyobb városában, Montréalban éltek, egy viszonylag nagynak számító belvárosi lakásban. Édesanyám még kisgyermek volt, amikor a családja bevándorolt az országba, azelőtt Írországban éltek. Hogy pontosan miért is kellett maguk mögött hagyniuk a régi életüket, arról azonban hiába faggattam, sosem volt hajlandó válaszolni. A családfám ezen ága eléggé művészi beállítottságú, hiszen közülük többen is elismert zenészek voltak a tengeren túl. Édesanyám sem volt ez alól kivétel, mire végzett az egyetemi tanulmányaival, már elismert zenész volt. Nem sokkal később ismerte meg apámat is, aki az egyik koncertjükön figyelt fel rá. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy szerelem volt első látásra, egy éven belül egybe is keltek, majd rá egy évre én is megszülettem. Lévén, hogy apám orvos, anyám pedig zenész volt, mindkettőjüknek elég szoros napirendhez kellett tartani magát, a családra pedig kevés idejük maradt. Így hát akármennyire is örültem volna egy testvérnek, ez elképzelhetetlen volt számukra, hiszen rám is alig tudtak időt szánni, többnyire mindig egy megbízott dadus vigyázott rám, amikor pedig nagyobb lettem, óvoda és bentlakásos iskola következett, hogy ne egyedül penészedjek otthon. Na jó, lehet, hogy a hétköznapokban el voltam hanyagolva a részükről, viszont az legalább pozitívum, hogy a hétvégéket többnyire együtt töltöttük. Ilyenkor általában együtt ebédeltünk valami étteremben, elutaztunk, kirándultunk, vagy csak szimplán otthon maradtunk. Édesanyám csellóművész volt, így már egészen fiatal koromban elkezdett engem is tanítani a szabadidejében, elvégre sok művész volt a felmenőink között is. Egész jól ment, viszont végül mégsem emellett a pálya mellett döntöttem. Tudtam, hogy magas a mérce, amit ők állítottak nekem, és elvárták, hogy én is legalább olyan sokra vigyem, mint ők, viszont én másképp képzeltem el a jövőmet. 15 évesen ezért is döntöttem végül a tanári pálya mellett. Mindig is szerettem a gyerekeket, már többen is mondták, hogy jól bánok velük, talán ezért is vonzott annyira ez a hivatás.
A fordulópont:
Életem egyik talán legnagyobb fordulópontja az volt, amikor eldöntöttem, hogy nem Montréálban folytatom a tanulmányaimat, hanem a szüleimtől távolabb, New York-ban próbálok boldogulni a magam módján. Az igaz, hogy otthon, Kanadában többnyire franciául beszéltünk, viszont mivel édesanyámnak az angol volt az anyanyelve, gondoskodtak róla, hogy ezt is ugyanilyen szinten tudjam beszélni, így hát a nyelvvel legalább nem volt gondom. Szerettem az egyetemi éveket, jó érzés volt emberek között lenni, bár igaz, néha úgy éreztem, hogy félelmetes is tud lenni. Még csak első éves voltam a tanárképzőn, amikor az egyik sulis rendezvényen felfigyeltem az egyik fiúra a suliban. Christophernek hívták, fizika-kémia szakos volt és két évfolyammal járt felettem. Az első pillantástól nagyon helyesnek és szimpatikusnak tűnt, azonban nekem sose volt annyi bátorságom, hogy megszólítsam, így csak titokban reménykedtem, hogy esetleg észrevesz engem. Nem is kellett sokat várnom, alig egy héten belül be is következett a várva várt találkozás, velem pedig maradat lehetett volna fogatni a boldogságtól. Nagyon rövid időn belül nagyon közel kerültünk egymáshoz. Talán túlságosan is… ugyanis a hirtelen jött boldogságban arra eszméltünk, hogy sikerült teherbe esnem tőle. Az egyetemet azonban semmiképp nem akartam félbehagyni, így hát tovább folytattam.
Éreztétek már valaha, hogy ha örülsz, mindenki veled örül? Mert velem ekkoriban nagyon sokszor előfordult. Mindig is jól kijöttem másokkal, ám nem tudtam, hogy ez nem csupán a személyes varázsom oka. A terhesség óta azonban egyre többször tapasztaltam, hogy a körülöttem lévő emberekre is „átragad” a hangulatom, legyen szó akár örömről, bánatról, aggodalomról, vagy bármilyen más érzésről. Eleinte félelmetesnek találtam, de aztán ahogy jobban elgondolkodtam rajta… ezt tényleg én csinálom? Innentől kezdve tudatosan is megpróbáltam alkalmazni ezt a „képességemet”. Azt kellett tapasztalnom, hogy míg szabad térben csak közvetlen közelemben lévő emberekre van hatással, addig zárt térben már nagyobb tömegekre is sikerül hatnom. Erről azonban senkinek sem mertem beszélni, még Christopher elől is titkoltam, pedig ekkora már jó ideje jártunk egymással. Ugyan, mégis mivel lehetne megmagyarázni ezt az egészet? A végén még flúgosnak nézne…
Mivel még az egyetem elkezdése előtt Chris elvesztette a szüleit egy autóbalesetben, így volt egy üresen álló családi háza. Mivel egy egyetemi kollégiumban nem nagy élmény babát várni, no meg felnevelni, ezért kapkodva összeházasodtunk, majd mindketten ide költöztünk, nem sokra rá, június végén pedig a kis Theodore is megszületett. Nem volt egyszerű, sőt… embert próbáló feladat volt egy ilyen kis baba mellett folytatni az egyetemet, ha Christopher nem lett volna mellettem, akkor valószínű, hogy nem is lettem volna rá képes, hiszen a szüleimre se támaszkodhattam, akik nemcsak hogy távol laktak, de a munkájuk továbbra is lefoglalta őket. Még szerencse, hogy Chris 2 évvel előttem végzett, így amint kézbe kapta a diplomát, már munkába is állt. Én sajnos csak a tervezetthez képest egy év csúszással tudtam végezni, hiszen a kis Theo minden szabadidőmet lefoglalta. Még szerencse, hogy a képességeimnek hála sikerült rá is hatnom, így mondhatjuk, hogy egész jó kis gyerek volt. Még egy évet otthon töltöttem a kis lurkóval, majd amikor elég idős lett hozzá, beírattuk egy közeli óvodába, én pedig munkába állhattam. Egész jól éltünk és minden rendben is ment így, csak úgy rohantak az évek, nemsokára Theo is elkezdte az iskolát. Miután sikerült kipihennünk a nyüzsgő-fárasztó egyetemi éveket és a munkába állás első éveit, lassacskán újra előjött a baba téma, hiszen abban mindketten egyetértettünk, hogy még legalább egy gyereket szeretnénk. A sors azonban közbeszólt.
A tragédia:
Én 26, Theodore pedig 7 éves volt, amikor egy nap szörnyű hírrel csengettek az ajtónkon – a férjem egy autóbalesetben életét vesztette, nekem pedig be kéne mennem, hogy azonosítsam a holttestet. A hír hallatára teljesen összetörtem, de mit volt mit tenni, lévén én voltam Chris egyetlen élő hozzátartozója, nem tehettem mást. Nem akartam ilyen állapotban látni a férjemet, de tudtam, ha nem látom a saját szememmel, képtelen lennék elhinni, hogy megtörtént.
A hullaházban azonban újabb nem várt fordulat következett. Ahogy megpillantottam az arcát, egyből felismertem az én szeretett férjemet, akármennyire is összeroncsolódott az arca a balesetben. Amikor azonban a lepel lejjebb csúszott, és megpillantottam a kezét… ha eddig nem kaptam sokkot, most biztosan. Ugyanis a kezei nem normál emberi kezek voltak, hanem megvastagodott, a karmai megnyúltak és fémesen csillogtak, illetve a karjából is több fémtüske állt ki. Halál sápadt arccal meredtem az orvosra, hogy ez mégis micsoda? Sokat ő sem tudott mondani, hiszen azt remélte, hogy majd én szolgálok magyarázattal a történtekre, így csak értetlenül, idegesen toporgott mellettem. Sokra azonban nem ment velem, hiszen én is csak most tudtam meg, hogy Chrisnek is volt egy titka előttem, amit sosem osztott meg velem. Ahogy elhagytam az épületet, az emberek érezhettek valamit, mert sietve távoztak a közelemből, aki pedig nem, azt hamarosan olyan kétségbeesés és bánat kerítette hatalmába, akárcsak engem.
Hazafelé nem mertem járműre szállni. Úgy tűnik, amikor ennyire erős érzelmek kerítenek hatalmukba, képtelen vagyok normálisan irányítani, azt meg nem kockáztathattam meg, hogy valami balesetet okozok amiben én is meghalok. Nekem még élnem kell, fel kell nevelnem Theot. Épp ezért nem engedhetem meg magamnak, hogy gyenge legyek, példát kell mutatnom neki, felnevelnem… Igaz, jó 2-3 órába telt, míg hazáig elgyalogoltam, de ez idő alatt legalább valamelyest sikerült rendeznem a gondolataimat és megnyugodnom.
Az újrakezdés:
Mivel ekkora kertes házat egyedül képtelen voltam fenntartani, ezért amint tudtam, eladtam, és Theoval egy kisebb belvárosi lakásba költöztünk, közel a gimnáziumhoz, ahol tanítottam, és az iskolához, ahová még Theo járt. Újra nehéz éveknek néztünk elébe, hiszen jó időbe telt, míg sikerült Christopher elvesztését feldolgoznunk. Bár a fiamnak nem árultam el az apja titkát, a gyász múltával egyre inkább egy új gondolat kezdett foglalkoztatni. Mi van akkor, ha mégsem baleset volt? Ha valaki tudomást szerzett Chris titkáról, csak veszélyesnek találták és ezért akarták ártalmatlanná tenni? És ha mindkét szülő rendelkezik valami féle különleges képességgel, akkor azt milyen valószínűséggel örökölheti a gyerekük? Magamban reménykedtem, hogy Theo megússza ezt az egészet, és reméltem, hogy tévedek a paranoiámmal kapcsolatban is, és végre békében élhetjük tovább az életünket…


Jellem: Az élet megpróbáltatásai rákényszerítették Veronicát, hogy magabiztos, megfontolt és eltökélt legyen. Szigorú, rendszerető és makacs jellem, ha egyszer valamit a fejébe vesz, akkor nehéz lebeszélni róla. Szeret társaságban lenni, viszont mivel a nap nagy részét az iskolában tölti diákok között, ezért a szabadidejét inkább a fiával tölti. Megbízható és őszinte, mindig lehet rá számítani a bajban, viszont a hazugságot nem tűri, és nehezen bocsájt meg. Mint a legtöbb anyuka, ő is elég vajszívű tud lenni gyenge pillanataiban.


Szakképzettség:
- egyetemi tanári diploma a New York University-n (rajz és vizuális kultúra, biológia szakon)
- angol és francia nyelv anyanyelvi szintű ismerete
- jogosítvány személygépkocsira
- több mint 10 éven át aktívan gordonkázott
- jól főz


Képesség:
Veronica képessége, hogy mások hangulatát képes befolyásolni. Ez az erő még a gimnáziumi éveiben jelentkezett először, ám ekkor még nem tudott róla, s csupán annyiban nyilvánult meg, hogy könnyen barátkozott másokkal. Néhány év alatt azonban továbbfejlődött annyira, hogy már egyre gyakrabban jelentkezett. Ronnie kénytelen egyfolytában figyelni a képességére, különben az „alapjáraton” átragad másokra. Ezzel nem is igazán van már gondja, az utóbbi 10 évben megtanulta kezelni a dolgot. Viszont ha erőteljes érzelmek lesznek úrrá rajta, mint például a rettegés, a gyász, a határtalan öröm, stb… olyankor még most sem tudja irányítani és automatikusan kihat a környezetére. A képesség működésének lényege, hogy egyfajta az emberi szaglás számára nem észrevehető vegyi anyagot bocsájt ki, ami belélegezve az agyban fejti ki hatását. Épp ezért nyílt térben jóval kevésbé hatékony, ilyenkor csupán a Veronica közelében lévő élőlényekre hat ki, tőle távolodva egyre kevésbé hatékonyan. Pl. Aki közvetlenül mellette áll, arra 100%-osan hat, aki 2.5 méterre, arra már csak 50%, aki 5 méternél távolabb van, arra pedig egyáltalán nem. Zárt térben azonban a helység szellőzésétől függően ez a hatás sokkal intenzívebb lehet, attól függően, hogy mekkora a légtér és Ronnie mennyi időt tölt bent.


Felszerelés/ fegyverzet: egy belvárosi lakás Manhattanben (ha az is ide kell:D ha nem, akkor kiszedem)


Példa hozzászólás:
Alighogy kicsengettek az utolsó órámról, a tanári felé vettem az irányt. Lepakoltam a könyveimet az íróasztalra, majd miután elköszöntem a kollégáktól, hazafelé vettem az irányt.
~Ma csütörtök van, vagyis Theó valószínűleg már otthon van. –pillantottam a karórámra, amíg a villamosmegállóban vártam.
Nekidőltem az egyik, megállóban lévő oszlopnak, majd az égen kúszó felhőket kezdtem figyelni. Milyen furcsa… Pont ezen a napon van kereken 10 éve, hogy Christopherrel először találkoztam az egyetemen. Mennyi minden megváltozott az óta, mennyi jó és rossz történt velük. Hiányzott. Reméltem, hogy az idő múlásával majd enyhül ez a fájdalom, de tévednem kellett, a mai napig még mindig ugyanúgy elszorul a szívem, hacsak eszembe jutnak az együtt töltött pillanatok. Elmorzsoltam egy könnycseppet a szememben, amikor meghallottam a villamos jól ismert csilingelését, majd amikor az ajtók kinyíltak, fáradtan felszálltam rá és lerogytam az első üres helyre. Unottan bambultam kifelé az ablakon, újra belemerülve a gondolataimba, miközben fel sem tűnt, hogy a körülöttem lévő néhány, vidáman beszélgető utas is elcsendesült, és hasonló letört hangulat kerítette hatalmukba őket.

Üdvözöllek az oldalon!

Az előtörténetedben nem találtam kivetni valót, így menj adatlapot firkantani, és jegyezz fel oda még +2 pontot az előtörid minősége miatt.

Javaslom figyelmedbe a Magánkalandok topicot, ahol van lehetőséged egy másik játékos, vagy kalandmester hívására játék céljából, hiszen jelenleg más kalandra való indulásra nincs sajnos lehetőséged.

Üdv: Kurt