Trant Hardwin / Undor

Ez a nap is úgy kezdődött, mint minden eddigi. Reggel felkeltem és elrendeztem minden szokásos dolgomat, majd reggeli, és egy nagy kedves sóhaj kíséretében belevetettem magam a kedvenc olvasmányomba. Csak faltam a lapokat, és haladtam mint szoktam, hát az időérzékemnek ekkor lehetett vége. A nap felszállt a delelőjére, és már indult is lefele, mikor sikerült kiszabadulnom a könyv vasmarkú szorításából.
A segítségemre volt az ajtón való kopogás, és az invitálás nélkülii bejövetel. Scott Summers állt az ajtóban, egyik iskolatársam. Idősebb mint én, és eddig nem is nagyon beszélgettünk. Most pedig csak lényegre törően annyit mondott.
- Hello! Gondoltam szólok, odalent egy nagy kosármeccset szervezünk. Néhányan már bemelegítenek. Nincs kedved jönni? - mondta a Scott, aki jelentősen le volt izzadva, és kicsit még lihegett is. Minden bizonnyal az kosárpályán való hatalmas küzdelem volt az oka, hogy félmeztelenül áll előttem a szobámban. De mielőtt válaszolhattam volna, a folytatta. -Jó lenne aha jönnél, mert 9-en vagyunk és kéne egy 10-dik játékos. Na, mit mondasz? - A szavain meglepődtem. Igaz nem konyítok nagyon a sportokhoz, mivel egész életemben nem tudtam senkivel sem játszani, most meg idejönnek hozzám, a szobámba, és felkérnek. Nem hittem a fülemnek, sem az eszemnek, főleg mivel nem is hallgattam rá. Azonnal öltözködni kezdtem, és indultam vele az iskola pályájára. Már félúton voltunk mikor homlokomra csaptam, és visszarohantam életem védőjéért, és megrontójáért egyszerre. A bőrápoló krémem nélkül egy tapodtat sem mozdulhatok.
A pályán már vártak rám. A meglepő mégis az volt, hogy barátságosan fogadtak, és nem néztek rám "Úgy". Egyáltalán nem. Csak játszani akartak velem. Ez volt a pillanat, mikor eldöntöttem, hogy szeretni fogom ezt a helyet, és mindenkivel barátságos leszek. Meg fogom kedveltetni magam mindenkivel, még ha a mutációm nem is akarja hagyni. Bemutatkozás bemutatkozást követett, és csak kapkodtam a fejem, hogy meg tudjam jegyezni a sok nevet, és embert. Végül Scott csapatába kerültem, és elindul életem első igazi kosármeccse.
Mindent beleadtam, ami gyenge szervezetem csak bele tudott adni. Nem törődtem se sípoló tüdőmmel, se vézna lábaim remegésével. Még az sem zavart, hogy az izzadságtól védőrétegem elkezdett leolvadni rólam. Bár ne tettem volna, de akkor még azt hittem mindent megér a pillant.
A percek gyorsan fogytak, és a kosarak is szép számmal potyogtak. Szerencsémre nem kellett sokat rohangálnom, csak álltam és vártam hogy nekem passzoljanak. Próbáltam úgy helyezkedni, hogy mindig jó szögben legyen nekem a palánk. Csak el kellett kapnom a labdát, és rádobnom. Meglepően tehetségesnek gondoltam magam, majdnem mindig betaláltam. De az is lehet, hogy csak engedték had szórakozzam ki magam. Én voltam az új fiú, hát ennyit megtehettek. Akár így akár úgy, el sem tudom mondani mennyire hálás vagyok nekik ezért. Nem kellett volna már sok, csak pár perc míg véget ért volna a meccs. A pontok voltak a hibásak, csak egy ponttal vezetett a másik csapat. Az utolsó percekben jártunk, éreztem hogy a szokatlan mozgás, és meglepően sok izgalom együttes hatása rossz véget fog jelenteni számomra. A látásom homályosult, és a kezeim is remegtek. Ha akkor leálltam volna, minden máshogy történhetett volna. Ez már mindenki agyában megfordult ez a kérdés,"Mi lett volna ha?".
Végül is nem álltam le. Vettem egy nagy levegőt, legalábbis amekkora telt tőlem, és sorvadt tüdőmtől. Levegőbe ugrottam, és eldobtam a labdát. Olyan ívesen pörgött, ahogy csak szerettem volna. A kerek gumi csak forgott, pörgött, és rendületlenül haladt a kosár felé. Ekkor lett minden sötét. A fekete lepel ereszkedett szemeim elé, és már öntudatlanságba is zuhantam. Újra jött a szokásos érzés, nem ez az első eset, és nem is az utolsó, de most az egyszer sajnáltam a dolgot. Nem tudtam meg, hogy nyertünk-e vagy sem.
Az ébredésem nem volt kellemes. Sohasem az, de a mostani mindennél rosszabb volt. A fények bántották a szemeimet, és valamit éreztem, hogy a mellkasomra zuhan. Mikor hozzászoktam az látási viszonyokhoz meglepődve vettem észre, hogy egy gyönyörű lány fekszik a mellkasomon. Már semmi probléma nem volt velem, de ez már nem mondható el a lányról. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy nem vagyunk egyedül. Aki csak a kertbe volt, mindenki az általam okozott kellemetlenségeket nézte. Ha mutáns képességeim közé tartoztak volna a lyukásás, vagy a láthatatlanság akkor azonnal használtam volna, de így csak néztem azokat a szemeket.
Újra bban a helyzetben voltam, mindenki "Úgy" nézett. Aggódva és sajnálkozva. Egész életemben emlékezni fogok erre. Ekkor jött a második elhatározás. Nem fogom megengedni, sem magamnak se másnak, hogy ilyen helyzetbe kerüljön. Mindent meg fogok tenni ez ellen, bármibe is kerüljön.
Azonnal a szobánkba vittek, és csak út közben tudtam meg mi történt igazából. Linda Macenroy nevű lány, aki szintén az iskola tanulója, megpróbálta megmenteni az életemet. A mutáns képessége csodás, csak azt sajnáltam hogy miattam kell szenvednie. Bárkit meg tud gyógyítani, mégha ő is az elszenvedője a dolognak. Legalább olyan csodálatos képesség, mint ő maga. Sikerült vele beszélgetnem, és szobatársával Stasie-vel. Akkor úgy éreztem, hogy megkedvelnek. Mégha vegyült bele egy kis szégyen, és sajnálat. Örültem, hogy a lányok, végre nem undorodva mennek el mellőlem, miközben hátam mögött fintorognak.
Ekkor láttam először McCoy tanár úrat dolgozoni. Olyan ügyesen, és gyorsan látta el Lindát, hogy csak leesett államat keresgettem. A folyamat nem volt hosszú, és az "állapotomat" csak egy kis pihenés hozhatja rendbe, de akkor is a rövidke idő elég volt arra, hogy tudjam kire szeretnék hasonlítani. A lányokkal való csevegést hamar lezártam, és rohantam is az újdonsült példaképem után.
Az egyik teremben találtam meg. Az úton realizálódott bennem, mit is akarok igazán. A tanítványa akarok lenni, és csak egy kérdés választ el attól, hogy az is legyek ténylegesen. A kérdés lassan, de minden magabiztosságot elkerülve feltétetett. Hank tanár úr nem tudott hirtelen jött ajánlatra, mit mondani. Még az év se kezdődött el, de máris egyedi foglalkozást kértem tőle. Mire is számíthattam, mint diplomatikus elutasításra. Elsőre zavart a dolog, de végül rájöttem. Meg kell mutatnom, hogy mit érek. Ki kell érdemelnem, hogy ilyen tiszteletet kaphassak. Azonnal felmentem a szobámba, és a még teljesen friss tankönyveimet kezdtem bújni.

Elérkezett a tanévkezdés napja. A nap mikor megismerhettük az új diákokat, és mindenki megnézhette jól a másikat. Mire leértem már minden el volt rendezve. A székek, a pódium, a hangosítás, és minden ami csak kellhet egy ünnepélyes évnyitóhoz. Megpróbáltam megkeresni Lindáékat, hátha leülhetek melléjük, de végül felhagytam a dologgal. Nem tudhattam mennyire lesz hosszú az műsor, és nem kényszeríthettem rá senkit, hogy hosszabb ideig, önszántából mellettem üljön.
Így kiszúrtam középtájt, egy megfelelően elhagyatott széket, és leültem rá. A megnyitó nem olyanra sikeredett amilyenre számítottam. Xavier professzor első lépése a rövidke beszéd volt, amivel teljesen meg is volt elégedve a hallgatóság. A második már inkább, felhívta a diákok figyelmét, hogy most bárki nyíltan elmondhatja a mutációját. Bátran csatlakoztam az elsőkhöz. Felálltam, és kilépdeltem, semmitől sem félve. A hangom a mikrofonba engem is meglepett. SE bátortalanság, se félelemre utaló jel. Tudtam mit kell mondanom:
- A nevem Trant Hardwin. Már az intézzzzményben élek pár hónapja, és sssszerintem már hallottatok rólam. - Eleresztettem egy mosolyt magamban. Az iskola kertjében történtekről, már majdnem mindenki hallott. - Hát akkor, ha már felhozzzztam rá is térek a mutációmra. Az elsssső gondolom látsssszik rajtam, ... - Néztem végig rajtam. Mindent elmondtam, amit csak tudtam magamról. Semmit sem akartam kihagyni, és nem is tettem. Reméltem, hogy értékelik a bátorságomat. Végül egy mély lélegzetet vettem, és lesétáltam. Büszke voltam magamra, megtettem, amit már rég nem mertem. Megnyíltam az emberek előtt, és nem sajnáltam. Visszaültem a helyemre, és hallgattam ahogy jobbnál jobb képességekkel rendelkezők mesélik a sajátjukat. Bevallom irigykedtem egy kicsit.
Végül Xavier professzor záró beszédéhez készülődött, ami még az előzőnél is rövidebbre sikeredett. Az iskola vezetője mondata felénél hagyta abba a beszédét. Akkor még nem tudtam miért, sűrű bocsánatkérés közepette elhagyta a pódiumot, majd Maccoy tanár úr lezárta az ünnepséget.
Az első utam, Lindához, és Stasie-hez vezetett. Azonnal fel is világosítottak miről maradtam le. Egy félszemű ősz férfi, vonta magára a professzor figyelmét, és ő volt az oka annak is, hogy hamarabb fejeződött be az ünnepség. Ennek nem tudom, hogy örüljek, vagy szomorkodjak. Biztos valami érdekeset akart mondani. Lensherr tanárúr nemsokára megbeszélést hívott össze, amire mindenkinek kötelező a megjelenés. Ott pedig első küldetésünk volt szó. Egy gyereket kellett megkeresni. Sorstársunkat, akinek legalább olyan szörnyű a képességgel való élete, mint bármelyikünknek. Tudtam, hogy én nem erre teremtettem. Legalábbis akkor még azt hittem. Így nem voltam a jelentkezők között.
Az iskola igazgatói elmentek Ororo tanárnővel együtt, megmenteni egy elkárhozott lelket.
Mi többiek meg még nagyobb kalandok elé néztek. Egy egyszerű felszólítással kezdődött. Maccoy tanárúr plusz órát hirdetett, amire azonnal rá is haraptam. Felszaladtam a könyveimért, és még egy felesleges füzetet is hoztam, hátha szükségem lesz rá. Visszafelé, megláttam, hogy az liftnek nyitva az ajtaja. Nagyon örültem neki, így már megszabadultam, a lépcsőzés fáradalmaitól. Nem zavart, hogy mellettem, többen is vannak. Talán egy emeletnyi liftezés velem, nem kedvetleníti el őket. Az út hosszabb volt mint gondoltam, és az ajtó nyílt. Repesve léptem ki a bádogdobozból, hogy repülhessek pallérozni az agyamat, de nem oda kerültem ahova szerettem volna.
Félelmetes folyosók, és leírhatatlan berendezések közé kerültünk. A kis csapat velem egyetemben, elindult felfedezni az újdonságnak számító földalatti létesítményt. Nem tartott sokáig, semmit nem tudtunk kinyitni , vagy használni. Már jó messzire eltávolodtunk a lifttől, mikor távolban egy idegen tanuló tűnt fel. Nyomott párat egy számítógép panelen, és ezzel bekapcsolt valamilyen biztonsági rendszert. Tartanunk kellett volna tőle, de egyikünket nem tudták hatalmába keríteni az ösztönök. Belenyúlt egy lézersugárba, ami beindította a védelmi rendszert. Géppuskák, és halálos körfűrészek jelentek meg a falból, és ránk támadtak. A szerencsémnek köszönhetem, hogy tudtam cselekedni valamit is. Csak bevetettem magam egy megfelelőnek látszó sarokban, és összehúztam magam. Nem tehettem mást, a testem gyenge, én vézna vagyok. Nincsenek puccos képességeim, hogy az ilyen felvehessem a harcot.
A társaim pillanatok alatt elintézték az összeset, de sajnos az egyikünk találatot kapott. Eltalálta ez egyik golyó, de ő egy szó nélkül tűrte. A vállában van egy idegen fémdarab, de egy sziszegést, vagy kiáltást sem lehet hallani tőle. Csak halkan tűrte a fájdalmat. A biztonsági rendszer hatástalanítva, és semmi hasznomat nem vették. Még annyit sem tudtam tenni, hogy megakadályozzam a sérülést. Akkor csak azon járta az eszem, hogy ezen változtatni fogok, és már tudtam is hogyan. A képességeik megvannak a diákoknak, de kellett volna egy összetartó erő, ami megakadályozza, hogy megsérüljenek. Bármi ami egy csapattá, egy lénnyé gyúrja őket. Ezt akkor még úgy gondoltam, hogy én leszek.
A tökéletes első lépés meg is adatott nem sokkal később. Maccoy tanárúr körbevezetett minket, és a túra csúcspontjaként megmutatta a Veszélyteremnek hívott helyiséget. Itt minden olyan, mint egy filmben. Holografikus bizgentyűk, és valóságos képalkotó masinák mindenfle. Csak pár gombnyomás kellett ,hogy egy valóságosnak tűnő világot hozzon létre. Nemsokára megjelent három robot, amiket le kelltt győznünk. Én azonnal fedezékbe ugrottam, és erre sarkaltam a többieket is. A hangomat még nem találtam meg, de már tudtam, mit kellene csinálni a többieknek. Javaslataimmal próbáltam irányítani őket, amit úgyahogy meg is fogadtak. Végül győzedelmeskedtünk, egy meglepően fárasztó csatában. A jólvégzett munka örömével indultunk kifele, mikor megtudtuk, hogy az igazgatók is visszaérkeztek. Gyorsan rendbeszedte magát mindenki, és elindultunk a nagy próbatételre. Megtdutuk, hogy nem rúgnak ki minket amiatt, hogy lejutottunk, és úgyis el akarták már mondani nekünk. Az iskola céljairó, és a jövőnkről beszéltek, és a megmentett fiúról, akiért eluindult a felmentősereg. Ennél jobban nem is érhetett volna véget a nap. Fáradt végtagokkal, és boldog lélekkel tértem nyugovóra, ez volt életem hátralévő részének egyik legboldogabb napja.

Ez a nap máshogy kezdődött, mint a többi. Már az első pillanattól éreztem a dolgot. Legalábbis abból, hogy már tíz óra előtt kopogtak az ajtómon. Amikor kinyitottam egy lány állt ott, nem Stasie vagy Linda, ő új volt még sohasem láttam. Hajában egy ősz tincs van, és a szemeiben keserűség tükröződik. Mikor meglát meglepődik, de a kinézetem miatt nem tud egy szót sem szólni. Lassan próbáltam mosolyogni, tudom hogy nem az erősségem, de talán kis erőt önthetek belé, még ha ez pont hiányzik is belőlem. Egy csöndes pillanat eltelt, és már szólásra nyitottam a számat, mikor megszólalt azon a gyönyörű hangján.
- Elnézést rossz szoba. – Ezzel el is fordul, és haját csak úgy fújja a menetszél. A szívemben keserűség, már megint nem sikerült jó első benyomást keltenem. Már indulnék utána, de amit a test akar annak az elme nem enged. Úgyis tudom a megjelenésem miatt, nem sikerülne a jó benyomás tétele. Visszafordulok a szobámba és a kelleténél kicsit erélyesebben csapom be az ajtómat. Jó lenne végre egy barát, vagy legalább egy társ.
Felveszem a kinti ruhámat, és lemegyek sétálni. Kiszellőztetem a fejem a szörnyű gondolatoktól. A magányt talán eltüntethetem egy véletlen találkozással az iskolatársaimmal. Az épület teljesen kihalt, legalábbis számomra, csak sétálok lehajtott fejjel, és a kert felé vettem az irány. Még nem döntöttem el pontosan merre is akarok menni, de a medence mindig is vonzott. A víz alatt legalább nem vagyok ennyire esetlen. Csak mentem és mentem, talán már egyszer meg is kerültem az iskola épületét, mire elhatároztam, hogy megmártózok a medencében.
Még egy segélykérő pillantást vetettem magam köré, hátha beszédbe tudnék a tanulókkal keveredni, de semmi. Lassan elkezdtem fürdőgatyára vetkőzni, mikor az egyetlen diák, aki úszott a medencében is gyorsan kikecmergett. Nem ismertem fel a sapka, és a szemüveg mögül, de nem tudta leplezni a kedveskedő mondatával sem, hogy nem akart velem egy víztérben lenni. Annyit mondott.
- Huh jó hogy jössz váltani, nehogy kihasználatlan legyen a medence. Nekem már úgyis mennem kell, tudod dolgom van. – Ezzel elsomfordált, és próbálta nem mutatni, amit láttam rajta. Végül is nem káromolom miatta. Nem az ő hibája. Már csak a gatya volt rajtam, és éppen a nem túl megerőltető bemelegítést végeztem, mikor túlfolyó mellett megpillantottam egy barna valamit. Először azt hittem, hogy valami sapka, vagy talán egy törölköző. Így gyorsan felkaptam, és a kölyök után vittem, aki már rég az iskola falain belül volt.
A szőrcsomót először meg sem néztem jól, csak amikor hirtelen megmozdult. Az ütő is megállt bennem. Majdnem eldobtam, úgy megijedtem. A kis szőrgombolyag elkezdett mozogni, és ahogy néztem az alakját is meg tudtam állapítani. Egy hörcsög volt az, egy élő igazi hörcsög. A teste alig mozgott, és nagyon hideg volt, legalábbis ahogy meg tudtam állapítani. Nem tudtam mit tegyek. Mit tehetek egy ilyen élőlénnyel. Csak egy segítő jutott eszembe, aki példaképként tetszelgett előttem
Azonnal elkezdtem rohanni az iskola felé, és MacCoy tanár úr irodájáig meg sem álltam. Szerencsére ott találtam, és alig tudtam lenyugodni, hogy elmondhassam mit találtam. Végül csak sikerült elhadarnom a történteket, és a tanárom lassan kiemelte kezemből a kis élőlényt. Megvizsgálta és megnyugtatott, hogy még él. A kihűlés határán van, de könnyedén megoldható a dolog.



Valaki felemel. Valaki felemeli Szotyit. Érdes nyúlós tapintású dolog ragad meg. A huzat borzolja a nedves szőrömet, a légzés nem túl kellemes. Nem is, valami orrfacsaró kamilla bűz. Megborzongok még a gondolatára is. Végre hallok valamit, kiáltás, emberi kiáltás. Talán csak a + fegyver program kapott el. Most pedig visznek kivégezni. Hatalmasságom dicső halált hal az ügyéért. A szabadság dicső ügyéért.
Képek villannak az agyamba. Egy förtelemről szólnak. Zöld, mint a fű, és gusztustalan, mint egy tehénlepény. Világot vezeti, és mellette ott van Szotyi. Ott vagyok én. Hát mégis sikerült. Sikerült belefutnom a lénybe, csak a szerencsémnek köszönhetően. SIKERÜLT. Sikerült….. sikerült……



Már az orvosi szobában voltunk, látta rajtam Hank tanár úron, hogy látja rajtam az aggódás jeleit. Csak mosolyog rajtam, amikor nem gondolja hogy figyelek. Nem zavar, mert egy idegen állat életéért szorítok, miközben még csak fél órája ha találtam. Tanár úr, mindent megtesz, kevesebb, mint egy óra alatt megnyugtató hírt közöl.
- Trant a hörcsögöddel minden rendben lesz. Túléli, erős a szervezete, egy ilyen kis kihűlés nem fog ki rajta. – Mondja barátságosan, és megveregeti a fejemet. Örülök neki, hogy legalább még tesz értem valaki egy kedves gesztust. Még ha fél szemmel látom, hogy a simogatásom után a nadrágjába törli a kezét a tanár úr.
Itt fekszik ezen a hatalmas ágyon ez az aprócska kis szőrcsomó és máris megkedveltem. Ahogy aprócska tüdeje, fel-le jár. Már csak az egyszerű nézéssel is érzem, hogy jó barátok leszünk. Minden nap játszani fogok vele, venni fogok egy terráriumot. Etetni fogom, míg el nem kezd gurulni. Hat óra telt el álmodozással, és észre sem vettem, hogy már éledezik a jószág. Egyszer csak feláll, mind a négy apró kicsi lábacskájára és …..



Fájó fény szűrődik keresztül a szempilláimon. Lassan mozgok, mert elgémberedett lábaim nem mozognak még rendesen. Meg-megmozgatom az összes izmomat, hogy a vérkeringésem újra beinduljon. Végül kinyitom a szemem, és nem hiszek neki. Az a zöld förmedvény ül előttem, akit a képességem vetített elém. A meglepetésemet önkénytelenül szavakba öntöm.
- Hogy a jó életbe….. – A szemben ülő mutáns vizenyős szemei kimerednek, majd ültében hátraesik. Már éppen néznék utána, mikor felpattan, és kinyargal az ajtón. Mondjuk ez kicsit merész megnevezés, mert a csámpás lábain való caplatást nehéz lenne futásnak nevezni.
Már éppen a szökés gondolatán gondolkoznék, vagyis inkább a gyors területfelmérésen, mikor visszaérkezett a zöldség egy emberrel. Egy emberrel, aki megérint szintén szörnyű víziók törnek rám. A férfi meg fogja járni a mennyeket és a poklot is életében. Ez jó kedvre derít, és mielőtt még elkezdenének megint arról papolni, hogy egy hörcsög nem beszél.
- Üdvözletem Mr. Maccoy. Én vagyok Szotyi. – A férfinek a meglepetéstől leesett az álla és csak bámulni tudott. Mint minden tudós azonnal vizsgálatoknak vetett alá, de ha ellenkeztem be is fejezte azonnal. Semmi sem történt a beleegyezésem nélkül, és nem tudtak kiszedni belőlem semmit. Se a + fegyver programról.



Beszél tényleg beszél. Ez életem legszebb napja. El sem hiszem, hogy találtam egy olyan házi állatot, ami beszél. Mindenkinek lehet papagája, vagy beszélő mittoménmilye, de biztos senkinek nincs beszélő hörcsöge. A mindennél fontosabb, hogy olyan okos. Ó de okos az én drága kis háziállatom. Szotyi, istenem de örülök, ha csak a nevét hallom. Vagy a kicsit vicces hangját.
Dr. Maccoy azt mondta, hogy valami érdekes mutáció. A hörcsögnél kifejlődött hangszálak, alkalmasak az emberi hangképzésre. A megnyúlt agya, pedig összetett gondolatokat is képes generálni. Azt mondta, hogy csak hosszabb vizsgálatok alkalmával sikerülne, kideríteni mi is történt pontosan. Erre sajnos se gép, se ideje nincs. Na meg szegény Szotyi sem akar vizsgálatok tárgya lenni. Így hát megegyeztünk, hogy velem marad. Ő azonnal beleegyezett, megfelelő etetés, és szállás fejében.
A problémák csak most jöttek. Amikor az iskola igazgatói rájöttek mit is találtam, hosszú tanácskozásba kezdtek. Xavier professzor nem tudta mire vélni a dolgot. A gondolatait nem tudta olvasni, még ha emberi mértékűek is voltak. Az állati agy elfed sok mindent, mert legtöbbje ösztön. Így mivel az iskola még nem alakított ki semmilyen háziállatokkal kapcsolatos szabályt, ezért még ha furcsa is, de engedélyezték, hogy megtartsam.

Az első próbatétel

Már együtt vagyunk pár hete, éppen Hank tanár úr egyik magán óráját hallgattam, és Szotyi is ott volt mellettem az asztalon. Néha érdekes vitákat folynak a tanár úrral, én meg csak hallgatni tudom őket, és reménykedni, hogy én is kerülök ennyire magasra még a tudomány piedesztálján. Már éreztem a tanulás menetéből, és Szotyi horkangatásaiból, hogy itt lesz valami. A levegő már szikrázott a két koponya között, mikor belekezdtek. Sajnos szokott olyan lenni, hogy már az első pillanattól elvesztem a fonalat, és most is így lett. Már vagy tíz perce tartott a túlfűtött társalgás, mikor nagy meglepetés ért. Rájöttem miről is folyik a vita. A vita tárgya pedig nem más, mint én magam voltam. Legalábbis a jövőm. A képességeim, és azok kamatoztatása. El sem tudtom képzelni mi is lehet az, amit képességeimnek hívnak, de mikor már Hank tanár úr barátságos hátba veregetéssel terelt a lift, és a Veszélyterem megértettem. Nem az elméleti tudásom volt az, amit ki akartak próbálni, hanem a maga a testem. Dr. Maccoy valamit pötyögött a vezérlőteremben, miközben Szotyi parancsait követve, már a Veszélyterem bejáratánál álltam. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és beléptem egy csak a rémálmaimban feltűnő világba.



Az a tudatlan kontár már megint belekergetett engem a macerás fogadásaiba. Úgyis meg fogja látni, hogy nekem van igazam. Trant csontváza tökéletes a különféle besurranások, és lopakodásra. Az átkot jelentő bőrérzékenysége miatt használt hihetetlen mennyiségű bőrápoló krém, annyira síkossá tette a bőrét az évek alatt. Végre sikerült beráncigálnom az iskola alsó részébe, és beindítanom a terveimet. Edzeni kell a fiút, hogy tudjon is. Rávettem Hank-et, hogy egy megfelelőt pályát húzzon a kölyök köré, és megtette. Amikor belépett azt sem tudta mi történt vele, vagy mit is kellene. Végül csak belement, hogy kövessen engem. Nem kell semmit se tennie csak követnie.
A kölyök beleegyezet, de még semmit sem tudott. A pálya nekem természetesen nem okozott gondot, Trant-nak már annál inkább. Ha klausztrofóbiás lenne, mint a néger tanárja, akkor már gondba lennénk. Így még teljesítheti is a dolgot. A pálya nem nehéz egy hörcsögnek. Szűk járatok mindenfelé, amik egyre csak szűkebb lesznek. Akár egy tölcsér, ami legalább negyvenszer el van görbítve.


Atya úr isten mibe rángattak engem bele. Egy pillanatra nem figyelek és máris negyven méterre vagyok egy lefolyócsőben. Alig tudok mozogni, sőt lélegezni. Szotyi csak ül előttem, és gorombáskodik. Valami olyasmit hablatyol, hogy húzzak bele, ne adjam fel. Még azt sem tudom, hogy mit kéne feladni. Hank tanár úr meg az irányító teremből dirigál, hogy jobbra menjek, meg balra. Már a vállamat a tüdőmbe kellett nyomnom, hogy be ne szoruljak, csak csúszok tovább négykézláb. Legalábbis csúsztam négykézláb, mert az tíz perce volt. Azóta már a karjaim sem férnek el, így csak hernyó formában mászok előre. Előre és előre, szerencsére így akár függőlegesen is tudok haladni, mert olyan szűk, hogy még a gravitáció sem tud kiszabadítani.
Az időérzékemnek annyi, akár órák óta is tarthat ez az izé. Ez még nem zavarna, csak Szotyi ne lenne előttem. Úgy fel tud néha idegesíteni, amikor azt hiszi, hogy ő mindent jobban tud. Legalább megharapni tudnám, ilyen helyzetben még az is kielégítő lenne, de mindig csak egy hajszálnyival van messzebb, mint kellene. Haladok olyan gyorsan amennyire csak tudok, de kiborító, amikor a egy lejtő után víz fogad. Ez pedig már nem is az első vizes szakasz. Csak haladok, és a járatok egyre szűkebbek, kicsavartabbak, és a száraz szakaszokat vizesek váltják.
Végül meglátom a kijáratot. Egy kis fényt a hosszú, és fáradságos alagút végén. El sem hiszem, a járat annyira vékony. Csoda hogy a fejem befér. Nagy nehezen magamat is betuszkolom, és embertelen szögekben állnak a végtagjaim. Szerencsére még így is tudok előre haladni. Csak megyek és megyek. Most már nem adom fel. Csak kúszok és kúszok. Milliméterről-milliméterre. Az arcomba csak a friss lebegő, és végül sikerül.
A fejemet kidugom a lyukon, és szélesre húzom a számat. Boldogságomban meg tudnék bocsátani még Szotyinak is, hogy belekergetett ebbe. A gondolat azonnal elillan, mikor látom, hogy Hank tanár úr lesétál, és újra beszédbe elegyedik a hörcsögömmel. Az állam leesik mikor meglátom, hogy egy egydollárost nyom a kis emlős mancsaiba, és annyit mond. „Megnyerted a fogadást.”
Végül megtudtam, hogy bíztak bennem. A képességeim hátrányainak dacára, ügyes vagyok dolgokban. Mint azt láthattam is. Szerencsére fiziológiámnak köszönhetően, sok mindent tudok, még ha nem is olyan csodás dolgokat, mint a többi diák.

Iskolai viszonyok

A hónapok gyorsan telnek. Szotyival már majdnem megértettem, hogy ő a háziállat és nem én. Annyi szerencsém van, hogy a lányok csípik a kis szőrös állatokat, így sokat lehetek Stasie és Linda közelében. A lányokon néha látom, hogy már nem állják a közelségemet, ilyenkor mindig Szotyi az aki elfeledteti velük a mutációm árnyoldalát. Többi diákkal nem vagyok ennyire jóban. Mondjuk Craig-nél próbáltam bevágódni a Veszélytermes beszólásom után. Még nem tudom milyen sikerrel. Úgy általánosságban megismertem mindenkit, igaz a sportpályákra nem teszem többet a lábam, de amíg a többiek játszanak, én nézem őket, és beszélgetünk is néha. Scott-al sokat beszélünk, mire is lehetnénk jók. Mennyire kamatoztathatnánk a képességeinket. Én teljesen egyetértek vele, ha már megvannak ezek a csodák akkor használni is kellene őket, nem csak az iskolában maradni. Ez New York itt minden megtörténhet. A tanulmányaim jól haladnak főleg, hogy mindig Maccoy tanár úr sarkában járok, és ő próbálja kihozni belőlem a maximumot. Így járom a laborokat, és próbálok mindent megtanulni. Mostanra sikerült felküzdenem magam az osztály elsők közé. Igaz ez nem sok mindenkit hoz lázba, de hát elég ha engem boldogít a dolog.