Születési név: Craig McAllister
Becenév/ álnév: Fényűző
Faj: Mutáns
Nem: férfi
Születési hely, idő: 1985. 04. 20. Manhattan
Kor: 15
Családfa: Édesapja (Steven McAllister), Édesanyja (Susan Daily), Testvére (Eric McAllister)
Betegségei: Zárkózottság, naptól való beteges félelem a mutációjának köszönhetően, szinte fóbia
Foglalkozás: Tanuló.
Testmagasság: 183.
Testsúly: 87.
Hajszín: Sötétbarna.
Szemszín: Mutációja óta vörös pupillák, enyhén szürke szaruhártyák.
Bőrszín: Mióta huligánok, mutánsgyűlölők megtámadták vörös.
Előtörténet:
A Nap a Naprendszer központi csillaga. Körülötte kering a Föld, valamint a Naprendszerhez tartozó bolygók, törpebolygók, kisbolygók, üstökösök, stb.. A Földtől körülbelül 150 millió km távolságra van, ami fénysebességgel 8,3 perc. A Nap tartalmazza a Naprendszer anyagának 99,8%-át, átmérője 109 földátmérő. Honnan tudom mindezt? Hm…mert egyszerűen utálom a földnek, és talán más bolygóknak is létfontossággal bíró égitestet. Ahogyan a nap sugarai érintik a bőrt, ahogyan az emberek felszabadultan, könnyed, nyári ruhákban flangálnak, a hunyorgás, mikor valaki már csak kíváncsiságból is bele néz a sárgás színű, melegséget árasztó kis labdába. Utálom. Talán azért mert ők megtehetik ezt, vagy, csak mert én nem vagyok képes rá.
Ha valakinek azt mondják, napsütés…boldogság ül ki arcára, én megdermedek a félelemtől.
A normális emberek, nappal szabadon járkálnak, élik az életüket, én éjszaka érzem magam elememben.
A sötétséget szeretem. Szeretem, ahogy az árnyékok elrejtenek, mint a testemet eltakaró sötét ruházat. Örülök, ha a hold letaszítja trónjáról a pökhendi napot, s elfoglalja helyét az árnyékok birodalmában. Ahogyan bevilágítja a körülöttünk lévő környezetet, nem okozva fájdalmat, ahogyan a forró égitest teszi.
Utálom a nyarat, mikor elzárva kell élnem egy sötét kis szobában, vagy bebugyolálva kell járnom a világot, félve, hogy ne érje a fájdalom, oly sokat próbált bőrömet. Imádom a telet, amikor a kellemes hideg levegő végigjárja érzékeny testemet, s a felhőket, melyek imám meghallgatásául feltartják a nap sugarait, még, ha csak rövid időre is.
Ez az életem. Ezen természeti csodák szimbolizálják a létemet, Sötétség, felhők, hideg levegő.
A depresszió három ismert tényezői, a félelem, és a gyász hírnökei, nekem viszont maga a mennyei manna.
Tizenöt éves vagyok. De már öt éve küzdök. Előtte is érzékeny voltam a napra, de akkor legalább még úgy élhettem, mint mindenki más. Önfeledten, felszabadulva, boldogan.
Akkor még csak egy egyszerű allergiás reakciót kiváltó kellemetlenségről beszéltünk, ma már életet befolyásoló tragédiáról. Vagyis ahogy anyám mondaná. Tragédia. A Mutáció…Mutáns…Szörnyszülött. Ezen megjegyzések, sértések többször hagyják el a száját, mint az egyszerű kötőszavak. Szégyell engem, mint ahogyan a nap is teszi. Mindketten a sötétségbe száműznek.
Édesapám testesíti meg a holdat, ki bevilágítja hétköznapjaimat, és nem bánt engem.
Pedig még egészen kicsi koromban anyám sem fordult el tőlem, és látszólag apám is jobban szeretett. Az öcsém…a drága kisöcsém, ki nem érti, miért vagyok bezárva a sötétség cellájába, és mindig próbál jó kedvre deríteni. Ninjának néz, aki nem mutatkozhat nyilvánosság előtt, és gyakran harcolunk a műanyagkardjaival is szórakozásból. Nem tudja a szörnyű igazat, habár anyám többször elszólta magát előtte, olyankor édesapám vagy elterelte a témát, vagy lódított Ericnek, aki annyiban is hagyta a dolgot, szerencsére.
A családom társaságkedvelő volt, gyakran jöttek hozzánk látogatóba, esti partikra, grillsütésekre, olyan ismét be voltam zárva a szobámba. Hiszen mit szólnának, ha megtudnák, hogy a házigazdák egy Mutánst nevelnek titokban az emeleten. Pedig mennyire kimentem volna…hogy beszélgessek John-al a szomszéd sráccal, akivel gyerekkorunkban elválaszthatatlanok voltunk, vagy Mary nénivel, aki mindig adott nekem cukorkát, mikor felé jártam.
Mutációm előtt rendes iskolába jártam, voltak barátaim, sőt még gyermekkori szerelemmel is büszkélkedtem. Viccből hozzáírtam az önéletrajzomhoz is…édesapám szerint komolytalan dolog volt, de ugyan…ki venne fel engem az iskolába, vagy később munkahelyre? Valószínűleg senki.
A Történtek után magántanárt kellett fogadni, aki lámpafénynél tanított. Mivel minden időmet a szobámban töltöttem…volt lehetőségem szorgalmasan tanulni, fejlődni, mind szellemileg, mind testileg. Megtanultam kitartónak lenni. A képességem hátránya arra ösztökél, hogy bízzak. Bízzak abban, hogy minden jóra fordul, és majd egyszer szabadon, a védőfelszerelésem nélkül mehetek ki újra a fényre.
Viszont egyszer, mikor öcsémnek tojást sütöttem reggelire, hogy ehessen iskola előtt, újabb változásokra lettem figyelmes, mármint a mutációmat illetőleg. A kis Eric túlságosan is játékos kedvű volt, és leverte a serpenyőt a gáztűzhelyről, ami a mezítelen lábamon landolt. Már ordítottam volna a fájdalomtól, mikor feltűnt, hogy nem éreztem semmit, még csak be se sebesedett a helye. Furcsának találtam, és sokáig tanakodtam azon, mekkora lehet a tűréshatára a mutációm ezen pozitív oldalának.
Odáig fajult bennem a tenni vágyás ez ügyben, hogy háztartási sósavval leöntöttem a karomat. Füstölgött, sistergett a kezem, de semmi más nem történt. Mintha víz lett volna, úgy folyt le a kezemről a maró anyag az anyaföldre. Biztos van még a mutációmnak kiforratlan képessége.
Na de témát váltva, a tanulmányaim jól haladtak, a magántanárom elégedett volt a munkámmal. Édesanyámat természetesen ez sem hatotta meg, szörnyszülöttként kezelt. Habár a szó szoros értelmét vesszük, nem születtem szörnynek, csupán azzá váltam. Hát igen…nem vette a poént jó néven.
Mivel minden időmet lekötötte, hogy bujkáljak a nap elől, elfoglaltságokat kellett találjak magamnak. Hamar megkedveltem az olvasást, a költészetet, a művészeteket, és hobbim lett a testedzés is. Megnyugtató elfoglaltságok, elterelik a gondolataimat a bennem felgyülemlő keserűségről, nyomorról, magányról, és legfőként a haragról. Viszont hiába a költészet, ha nem hallgatja meg senki műveimet, hiába a művészet, ha senki nem mond véleményt alkotásaimra. A testem izmoktól duzzadó, de mit ér, ha nem mutathatom meg a lányoknak a strandon. Ördögi kör, kellemetlen érzés, ha nem mutathatod meg a tehetséged a világnak, de már elfogadtam.
Vannak pillanatok mikor szinte beleőrülök a bezártságba, de ez nem tart sokáig, olyankor számítógéphez ülök, és szörfözök a világhálón, az kicsit megnyugtat, hogyha már a világ nem tud rólam, én azért mindent tudok a körülöttem történő dolgokról.
Ám ahogyan lenni szokott minden „jó” dolog egyszer véget ér, ez esetben a jó anyámékhoz tartozik. Említettem a családi partikat, amikor a szomszédság összegyűl. Azt gondoltam…örülni fognak nekem. Jobb lesz, ha megmutatom mi történt.
Példa hozzászólás:
1999. Május. 24. Szombat esti nap a McAllister házban
Nem bírom. Lenn, olyan jó lehet a parti, anyámon kívül biztos sokan örömmel fogadnának. Itt kell ücsörögjek a gép előtt, az online barátaimmal társalogva, mikor élő emberekkel is beszélgethetnék, ehetnék a svédasztalról, és ihatnék én is a finomabbnál finomabb frissítőkből. Úgy hallottam John is kondizik. Mennyi témánk lehetne. Kíváncsi lennék, mennyi súllyal szériázik, még talán tippeket is adhatna. Látom lelki szemeim előtt, hogy Mary néni cukrokkal a zsebében vár. Igaz 15 éves vagyok…de még mindig szívesen fogadnám tőle. Olyan aranyos teremtés.
~ Eldöntöttem…lemegyek. ~ Fogalmazódott meg bennem végül a döntés, majd felpattantam a számítógép elől, és az ajtó felé igyekeztem. Persze, mikor odaértem, lefagytam. Kezem a kilincsen pihent, de nem bírtam kinyitni. Bezárták. Soha, nem néztem meg ilyen eseményekkor az ajtóm nyithatóságát, nem lett volna hátrány. Viszont nem adom fel…az ablak felé tekintettem, és sietős léptekkel el is indultam felé.
Az ablak alatt egy kisebb teraszrész terült el, szóval pont a bejárati ajtó felett volt a szobám, ami a bejutást megkönnyíti, csak le kell ereszkedjek az udvarra, és már szabad az út.
A szekrényemből kivettem a sötétített, védőöltözeteimet, és mivel erős anyaga van, tökéletes lesz kötélnek. Összeerősítettem vagy 3-4 darabot, és hozzákötöttem az egyik végén az ágyam lábához. A másik végét leengedtem az udvarra, s igaz nem ért le teljesen, abból a magasságból már nem fájdalmas az esés. Nekirugaszkodtam, és elkezdtem mászni. Féltem, hogy nem jól kötöttem meg az ágyhoz rögzített végét, vagy valamelyik ruha elengedi a másikat, de magabiztosan, és gyorsan ereszkedtem lefelé. Gond nélkül lecsúsztam rajta az ablakig, majd mikor elengedtem, tompítani tudtam az esést, így már csak az ajtón át kellett bejussak.
Természetesen az is zárva volt, nem volt más választás, mint hogy meggyőzzem a csengetésre először reagálót arról, hogy nem lesz semmi gond a vendégek reakciójával. Így hát egy határozott mozdulattal megnyomtam a csengőt. A zsivaj benn elhalkult, és léptek zaját hallottam az ajtó felé sietni, de még mielőtt teljesen ideért volna megtorpant. Látszódhatott a ruha alja az ablakból, biztosan ezért állt meg az illető, végül erős, agresszív mozdulattal csapta ki az ajtót.
Édesanyám volt az.
- Te mi a jó francot képzelsz? Mi ez, mi? – Fakadt ki a nő, becsapva maga után az ajtót, hogy a vendégsereg véletlenül se hallja, amit mond.
- Nem hiába van bezárva az ajtód, el akarod űzni az életünkből ezt a kis megmaradt örömöt is? – Mondta, miközben az arca úgy elvörösödött, mint egy szép, érett paradicsom.
- De anyu, biztos nem lenne baj, ha bemennék, megértenék, hogy… - Akadt el a szavam, mert anyám ismét rákontrázott.
- Hogy nem lenne baj? Szörnyszülött vagy! Egy rémség! Takarodj vissza a szobádba, meg ne lássalak még egyszer lenn, mikor vendégek vannak nálunk!
- Tudod mit? Elegem van belőled, te érzéketlen házisárkány. A fiad vagyok, miért nem tudsz úgy viselkedni velem, ahogy én azt megérdemelném! Ezt a dolgot együtt kellene kezelnünk, nem pedig engem elkülöníteni.
Ahogy kimondtam én is az utolsó szavakat mondatom befejeztével, akkor valami éles fájdalom érintette az arcomat. Majd egy másik felét. Anyám nem aprózta el, szerencse, hogy a védőruházat felfogta az ütéseket, különben biztos piszkosul égne.
- Takarodj innen, te átokfajzat! Ezt érdemlem, hogy így beszélj velem! Ne is lássalak!
Ordított mostmár kikelve magából, én pedig reflexszerűen megfordultam tengelyem körül, és rohanni kezdtem.
Ahogy jártak a lábaim, még hallottam, hogy édesapám megkérdezte, hogy van-e valami gond, miért ordibál az a szentimentális szatyor, de nem vártam meg a választ, futottam, ahogy tudtam.
Első éjszakám az utcán…megtörtént ez is, de féltem a reggeltől. Valami olyan helyet kerestem, ahol nem érnek el a nap sugarai, hiszen mezítláb voltam, és biztosan szénné égtek volna a lábaim.
Egy sötét sikátort találtam magamnak, ahol hozzám hasonlóan pár kitaszított feküdt a földön, vagyis ahogy a közvélemény nevezi őket, koldusok. Aludtak már mikor leheveredtek tőlük pár méterre, és biztosítva a napfény elleni védelmemet, én is nyugovóra tértem.
Viszont a reggel maga volt a rémálom. Arra ébredtem, hogy a lábamnál fogva rángattak ki az általam felépített barikádból. Mikor kinyitottam a szemem négy koldust pillantottam meg, amint röhögve, és trágárkodva ráncigáltak ki az utca felé.
Azt ordították, hogy „mocskos mutáns”, „szörnyszülött”, szóval azt, amit az anyám is szokott mondani.
Hiába kértem őket, hogy hagyjanak, hiába szóltam, hogy túl érzékeny vagyok a napra, nem törődtek velem. Ezután magam is erőszakosra vettem a figurát, és próbáltam kiszabadulni a szorításból, de hiába voltam izmosabb, erősebb náluk, a túlerő győzött, s mivel elkiabáltam magam, hogy meghalok, ha a napra visznek, lehántották rólam a védelmet jelentő ruhadarabokat.
A bőröm, szinte forrni kezdett, viszketni, és füstölögni. Ordítottam, ahogy a torkomon kifért, s ez a jajjveszékelés már összeolvadt a fájdalmas sikollyal. Az emberek a segítségemre siettek, de amint meglátták mi történik, odébb álltak. „Mutánsok, hulljon a férgese”. Mondták.
A bőröm ekkor már vörösen izzott, mikor valami nagy számomra azonosítatlan tárgy árnyékot vetett rám. Egy fémkonténer lebegett a fejem felett, mit első ránézésre egy őszhajú, magas férfi tartott valamilyen módon a kezével. A koldusok nem rémültek meg, fémszemetekkel kezdték el dobálni a férfit, aki egyszerűen megállította azokat a levegőben, s összegyúrta töltényhez hasonlító kis darabokká, amit végül a koldusok fejéhez nyomott. Ők olyannyira megijedtek, hogy elszeleltek, és mivel én a bőröm tapogatásával voltam elfoglalva, és a fájdalom valamilyen szintű elviselésével, a megmentőm adta vissza a ruháimat, tovább tartva fejem felett a fémkonténert.
„Mostmár nem lesz semmi baj.” Mondogatta, és én hittem neki. Később kiderült, hogy a férfit Magnetonak hívták, és egy Charles Xavier nevezetű ugyancsak Mutáns férfival vezeti a hozzám hasonlóan kirekesztett mutánsok iskoláját, és engem is meghívott. Azt mondta, hogy ott biztonságban lennék, és senki sem bánthatna. Én hittem neki.
Édesanyám örömmel vált meg tőlem, míg apám azért sajnálta a dolgot. De öcsémet viselte meg a legjobban a helyzet, nehezen akart elengedni, de én tudtam, hogy mindenkinek ez lesz a legjobb megoldás. Majd meglátjuk.
Jellem: Barátságos, kedves, és igen szerény. Az őt ért fájdalmak a világ részéről kicsit visszavetették önbizalmát, nehezen közeledik mások felé, és a szűkszavúság mintaképe lett.
Viszont, ha segítségre szorul valaki, ő elsők között ajánlja fel magát.
Szakképzettség: Tanulmányaival, a magántanár segítségével igen jól haladt, mondhatni szín ötöst ért el, hiszen volt ideje tanulni. Legfőképpen a történelemben, és az irodalomban jeleskedik, de a számítógépek kezelése sem tőle távol álló tudomány.
Szeret verseket írni, és jó a művészetekben (festés, rajzolás).
Képesség: Craig bőre a nap ellenségévé vált 10 éves korától. Már gyermekkorában megállapítottak nála enyhébb fényérzékenységet, s a nap sugarainak köszönhetően, kisebb kiütések keletkeztek rajta, ami viszketéssel, és fájdalommal járt. Ezt orvosi krémekkel, kenőcsökkel kezelni tudták, viszont mostani betegségét mutációjának hála már semmi sem enyhíti, csakis a védőöltözete, ami erős anyagú, fekete szövetből áll. Általában úgy illeszti magára, hogy külső szemmel ninjának nézhetnék, de szükséges a nap elleni harcban. Ha valamelyik testrészét napfény éri, az égni, és füstölni kezd, és irgalmatlan nagy fájdalommal jár (Mintha tűz égetni a testét).
Az utcán hasonló módszerrel megkínozták őt, azóta teste, amely így is furcsa színekben pompázott, teljesen vörössé vált. Ezt eddig nem tudja hova tenni, talán csak mellékhatása nem túl szuper képességének.
Craig képessége inkább átok, mint áldás, de van pozitív oldala is mutációjának. Bőre igaz túl érzékeny a napfényre, viszont ellenállóbb lett egyéb anyagokkal szemben, mely veszélyes lehet másokra.
Eddig kipróbált, veszélyes anyagok: Forró folyadék, sósav, lúgos víz.
Jobban bírja a hideget, – 100 fokot is kibírt egyszer, és ugyanez van a hővel is, miután a tűzhelyről leesett a rózsa, kezén meggyulladt a ruha, de a kezét nem érte sérülés. Viszont a fizikai fájdalmaknak bőre nem tud ellenállni, miután túl messzire ment a próbálkozásokkal, és megvágta kezét, ugyanúgy seb keletkezett rajta, mint bárki másnál, és vérzett is.
Felszerelés/ fegyverzet: Egy hétre elegendő fekete védőöltözet, ami olyan speciális anyagból készült, ami nem szívja magába a nap sugarait.
Vas. Jún. 05, 2011 11:59 pm
