Konyha és étkező

Vége a tanévnyitónak, ahol Vin megismerkedhetett néhány mondatban az összes diákkal, mikor bemutatkoztak a közönség előtt. Velük együtt a tanárokkal is, és immáron a nagy felhajtás lecsendesült. Talán éhes volt a fiú, hogy ide lépett be, de nincs egyedül, hiszen a helységben még 3 másik fiatal is van. Az egyikük Tim, a fedőnevén Vadállat, aki hirtelen borotva éles fogakkal kezd marcangolni egy méretes szendvicset. A másik, egy szótlan lány, Jean aki ügyködik a konyhában, és ételt készít magának, míg a harmadik egy öngyújtó lángjával szórakozó alak, John. Amint belép Vin, mindhárman rá kapják a tekintetüket. Majd pedig Jean szólal meg kedvesen.

-Éhes vagy? -kérdi lágy hangon, egy apró mosollyal, háziasan. -Csináljak valamit? Épp benne vagyok a munkában. Vin... igaz? -mondja szélesebb mosollyal. Vadállat csak nagy harapásokkal végzi ki a szendvicsét, míg John zavartalanul szórakozik a tűzzel.

Sosem kedveltem a tanévnyitókat, az itteni sem változtatott ezen véleményemen. Persze meg kell hagyni, hogy ez merőben más volt, mind az eddigiek bármelyike, bár nekem még így is kicsit túl sok volt az ember, a temérdek névről nem is beszélve, a képességek meg. Hüh, szóval hosszú, de nem rossz. Azért üdítően hatott rám az oszolj szó felhangzása, még ha nem is pont ezzel adták tudtunkra, hogy mehetünk a dolgunkra. Mentem is, első gondolatra a szobámat célozva meg, de hirtelen ötletek sem igazán állnak távol tőlem, így lekanyarodtam a már tökéletesen ismert útvonalamról. Végig jártam egy hosszabb folyosót, oda és vissza, mivel zsákutcának, vagy is zsákfolyosónak bizonyult. Aztán valahogy egészen másfelé vittek a lábaim, volt benne valami ismerős, csak nem tudtam honnan és aztán megvilágosodtam. A konyha, ami nem is volt olyan néptelen, de éppen csak bedugtam az orrom, nem éreztem magam felkészülve egy mutáns traccspartira. Viszont vannak helyzetek, amikor a test nem várja meg a tudat döntését és önhatalmúan cselekszik. Ez történt velem is, ahogy a konyhába léptem.
- Sziasztok! – És ha már itt vagyok és rajtam kívül mások is itt vannak, akkor köszönök, a magabiztosság legcsekélyebb jele nélkül. A bent lévők arcán, alakján éppen csak egy pillanatig időzök, de így is csak egy valakinek ugrik be a neve. Meg kel, hogy mondjam, találó név lett a Vadállat és a e mellé még azt is leszögezném toldalékként, hogy véletlenül sem lennék a szendvics helyében. Viszont tétlen álldogálni sem igen szeretnék, de a helyzet váratlan megoldást szül. A kérdés hallatán a lányra nézek és már mondanám is, hogy „Nem, köszönöm!”, de szerves részemet képező gyomromnak már egészen más a véleménye erről. Ennek hangot is, szerencsére nem víve túlzásba a hangerőt, mindazonáltal lényegre törő volt: Éhes! Hasamra teszem a kezem, mintha ezzel megakadályozhatnám, hogy esetlegesen újra megkorduljon, igazából azonban zavaromat próbálom egy kicsit enyhíteni.
- Igen, tegnap kihagytam a vacsorát. – Vallom be, a bevallani valót, érezhető zavarral a hangomban. – O. Nem kell miattam is fáradnod, ha egy kicsit segítesz az eligazodásban, akkor megoldom. – Némileg felbátorodva, barátias hangot megütve fűztem tovább a válaszom. Sosem voltam egy elveszett ember, még ha a konyhában nem én készítettem el a leggusztább szendvicseket és olykor maga a helység is inkább csatatérre emlékeztetett. De ha nem csináljuk, akkor sosem fogunk fejlődni! Mi fene, még is csak hasonlítok a bátyámra. A becenevemre csak bólintok, nem kedvelem igazán úgy egyiket sem, de senkit nem kárhoztatok az egész kiejtésére.
- Röstellem, de a tiétek nem jut eszembe. – Egy újabb bővebb tőmondat, csak gondolatban sóhajtok és próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy valamivel azért bővebben adjak hangot nekik. A rágás hangjai, azonban egyenlőre csak mosolygásra késztetnek, míg a láng látványa egy kicsit lelomboz. Mostanában egy kicsit elhidegültem a tűzet produkáló dolgoktól, de a miértjére most nem akarok gondolni. Inkább a lány mellé álok, készen arra, hogy elkészítsek magamnak valami harapnivalót, amint megtudom, miből és honnan vehetek.

Amint Vincent közli, hogy ő bizony nem vetné meg az ételt, Jean bólint, és bár a kérés miatt nem készít el a fiúnak semmit, de mindent megmutat mit hol talál. Zöldségek a hűtőben, kenyér, zsemle, kifli a kosárban, felvágottak szintén a hűtőben, mindenféle innivalót a spáizban talál és alig néhány perc alatt a lány mindent elmond. Látszik rajta, hogy valószínűleg régi diák lehet, ha ennyire otthon van mindenben. Vadállat eközben már ujjait nyaldosva dől hátra jóllakottan, mire a mellette ülő John csak elteszi az öngyújtóját, és ahogy kérte Vin, bemutatkozik.

-A nevem John Allerdyce. De vannak akik csak Pyroként szólítanak. -mondja, és kezet nyújt a fiú felé. Tim már nem ennyire közlékeny és barátságos, talán inkább az ellenkezőjét váltja ki. -Tim. -mondja, miközben még bele is büfög. Biztos jól esett neki a szendvics... Jean csak kissé morcosan néz Vadállatra. -Mekkora paraszt vagy! -cseppet sem kertelve hangzik el a lány szájából, mire a fiú feláll, és csak int egyet, majd távozik az udvarra. Ezzel Jean folytatja. -Jean Grey, örülök, hogy megismerhetlek. -nyújtja ő is a kezét barátságosan és széles mosollyal. Megtörtént immáron hivatalosan is a bemutatkozás. Vincent bár bőven kapta az információ áradatot az ételek és eszközök hollétéről, de talán megragadt neki valami és neki kezdhet valami finomat gyártani. Ahogy kutagszik, és munkába kerül észre veheti, hogy bőven van mindenből. Talán nem is csoda, hisz kb. 30 fő lakik az iskolában a tanárokkal együtt. Idő közben Jean helyet foglal, de nem áll neki a gusztusosan elkészített hideg táljának, hanem megvárja Vint. Közben pedig próbál kérdezősködni.

-Hogy tetszik a suli? -kérdi, majd teszi hozzá. -Timmel ne törődj, ő fura fiú. Azt hiszi még mindig az újgazdag negyedben van.

- Vincent China, a teljesség kedvvért. – Fogadom el Pyro kézfogását, a gesztusa valahogy megnyugvással tölt el, nem mintha túlzottan zaklatott lennék csak hát. Nehezen nyitok mások felé, piszkálásra, héjtördelésre szoruló alak vagyok. Pech, de nem lehet mindenki elsőre olyan, mint egy nyitott színes könyv. Miután megtörtént a kézfogás visszaállok előbbi helyemhez közel, ugyan megtehettem volna, hogy rögtön nyújtom a kezem Tim felé, de a kölcsönösség kedvéért. Nem tettem. A modorát, még ha egy kicsit ellenségesnek is érzem, hát nem is tudom, talán Franklinéhez lehetne hasonlítani. De nem vagyok egy kimondottan jó emberismerő, az idő majd eldönti, mit kezdünk egymással, már ha lesz rá alkalom. Nagy ez az iskola.
- Egészségedre! – Csúszik ki a számon, noha nem túl hangosan és szándék nélkül. Két báty mellet nőttem fel, úgyhogy az ilyen dolgok nem tudnak kizökkenteni. Ellenkezőleg. Hiszen ennek mindig a vicces felét helyeztük háttérbe, tartva az örök igazságot: Jobb kint, mint bent! És jöhet mégy egy kézfogás, határozott, de azért még is másabb, mint az első, elvégre nem lehet csak úgy egy lány kezét megropogtatni. Nem mintha előbb ezt tettem volna.
- Én is örvendek, Jean! – A tőmondatokról úgy látszik még nem igazán sikerült átnyergelnem a több mondattani elemmel felszereltre, de azért nem adom fel. Most viszont, hogy megejtettük a formalitásokat, tekintetem a konyha egyéb szegleteibe vándorol, konkrétan azon ajtók felé, amik mögött a leendő falnivaló alapanyagai lapulnak. Sokat nem is tétovázom, reménykedve nyitom ki azt a szekrény, ahol a tányérok leledznek elméletileg és talált. Le is veszek egyet, majd tétován indulok a kések, kanalak és villák felkutatására, ezzel csak másodjára aratok sikert. Na majd néhány hét múlva már rutinosabban fog menni, remélem.
- Kicsit furcsán érezem magam, de maga az iskola tetszik, jó nagy és van zöld, ahová ki lehet szabadulni. Bár még nem láttam mindent. – Válaszolok a feltett kérdésere, nagyjából kivonatolva a gondolataimat, mert abban még szerepel sok más minden is. Példának okáért, hogy különös élmény sok különös emberrel egy fedél alatt lenni, főként, ha eddig nagyjából fel lehetett készülni arra milyen meglepetések várnak. Kihúzott székek, rajzszög, ragasztó, röppályára állított radír, de itt? Közben leszelek egy szelet kenyeret és hűtőből előbányászok néhány dolgot, csábít a majonéz is, de az ott marad, de vaj meg a felvágott jön velem egy paradicsom kíséretében. Ez úgy férfiasan elhelyezem a szelet kenyéren, nyugtázva, hogy nem hagytam magam után kuplerájt. Csoda! Aztán helyet foglalok az asztalnál, csak azért, hogy újra felállva valami ihatót is levadásszak a kamrából. Aztán már csak egy pohár és visszaülök a kiválasztott helyemre.
- Nem mondom, hogy nem zavar, de nem vagyunk egyformák. – Velem együtt azonban a gyomrom is beszélgetésbe kezd, aminek köszönhetően vágok egy grimaszt. – Bocsánat! .. Ti régebb óta vagytok már itt? Meg, mindenkinek van valami beceneve, bár inkább kódnévként emlegették többen? – Érdeklődön, egy kicsit kihasználva az alkalmat, a hangulatomat. A szendvics meg még várhat, hiába követelődzik oly nagyon az éhes pocakom.

Vincent amint leül és Jean elkezd enni, mialatt John csak gondolataiba merülve elbambul. Nem tudni min járhat az esze, és a gyomorkorgásra kap csak a fejéhez.
-Semmi gond. -bukik ki belőle, mire egyben válaszol is a kérdésre, megelőzve Jeant. -Ja-ja, régebb óta. De én nem olyan régen. Ismerem az idejáróakat, mer hogy mi merre hány méter. A becenévről meg csak annyit... nem kötelező -vonja meg a vállát, majd Jean folytatja. -Így van. Nekem nincs mutáns nevem, ahogy néhányan emlegetik. Vagy kódnevem. Bár Scott néha Csodalánynak hív. -pirul bele egy pillanatra szavaiba, és az ételbe folytja szavait.

-Csodalány... mi? -kérdez vissza Pyro kicsit élcelődve, aztán Vin irányába fordul. -Befogadó mindenki, szóval nem lesz para a beilleszkedéssel. Ha csak nem olyan vagy mint, Tim vagy Bobby, csak most még titkolod. -mosolyog. [b]-Bár őket is elfogadtuk úgy, amilyenek. -mondja kicsit belemerülve ebbe a gondolatmenetébe. Jean lenyeli az épp szájába tett falatot, majd visszatér a korábbi kérdésre. -Én már rég óta itt vagyok. Mondhatni az egyik legrégebbi diáknak számítok.

A „Jó étvágyat!” lemaradt, de nekem nem hiányzik, ahogy látszólag a többieknek sem. Amúgy is csak egy újabb formaság, ami többnyire annyira berögzül, hogy automatikusan kibukik az emberből, ha valakit enni lát. Vannak kivételek, amik ugye bár sokak állítása szerint erősíti a szabályt. Nagyjából úgy, ahogy Pyro megszólalása az én zavaromat, biccentek a fejemmel, bár nem túl látványosan fogadva, hogy nem tesz semmit a dolgot. Ettől viszont a gyomorkorgás még nem tartozik azok közé, amit idegenek előtt képes vagyok jópofamód lereagálni. Újabb ez van kategóriás dolog, de van még pár ilyen a tarsolyomban. A tányérról és rajta az arra áhítozó szendvicsről –hogy megegyem végre, a fiúra emelem a tekintetem.
- Remélem, én sem leszek ennyire elveszett néhány hét múlva, ha csak ténylegesen nem lehet elveszni. Hajlamos vagyok eltévedni! – Vakargatom meg a tarkómat, de legalább felkészítem őket, ha netalán tán az a hír járná, hogy egy Vincent nevű gyereket néhány napja nem láttak. - És örömmel hallom mert nevek kitalálásában nem vagyok éllovas, meg utoljára becenevek kitalálásával óvodásként foglalatoskódtu .. tam. – Halvány mosolyba fojtom el azt a kellemetlen érzést, ami mindig elfog ilyen röpke javítások alkalmával. Mindig elfelejtem, hogy már csak én vagyok. Persze ketten aggattunk azokra neveket, akiket utáltunk és azokra is, akiket szerettünk, de azok az idők valahogy elmúltak és a későbbiekben szükségét sem éreztük, hogy felelevenítsük. Hah, bár lehet, itt az ideje, hogy ezt megtegyem. Nem is bánom, hogy Jean is megosztja saját véleményét, így valamicskét sikerül elterelnem a figyelmem.
– Csodalány? – Kérdezek vissza, némileg meglepetten és van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem a kinézete miatt, bár azért azt meg kell hagyni, hogy nem figyelmen kívül hagyható. A szemi barátságosak és tisztán csillognak, passzolva zöld színével lángvörös hajához és az arca, szép, de ami fontosabb, vonásai kedvességről árulkodnak, ahogy hangja is. De van egy olyan érzésem, hogy az a bizonyos Scott nem igazán örülne eme okfejtésemnek, így kicsit sóvárgóbban a kelleténél harapom ki az első falatot, mohón megrágom és már megy is a helyére.
- Ez azért sejthető, de ahogy ismerem magam, nem vagyok egy túl problémás alkat, persze néhány rokonom állítása ezt nem takarná. De lehet kicsit távolabb maradok az uralkodó személyektől. – Megvonom a vállam, hát igen, a nagyi és én sosem jöttünk túl jól ki, ahogy a tesitanárral sem, aki valami húszon akárhányadik unokatestvér a nem tudom milyen ági elődöknek köszönhetően. Ebben sosem voltam jó. Azonban a szendvics eltüntetése profi módon megy és gyorsan, ez bizonyítja, hogy nem voltam éhes. Nem, de nem ám, így még egy ökör sem kottyanna meg.
- Akkor elég tapasztaltak vagytok, nagy vonalakban elmondták, hogy hogyan mennek itt a dolgok és tényleg mindent meg kell tanulni, mint a normális iskolában, csak még mellé beiktatják a képességfejlesztő órákat? Nem mintha hadilábon állnék a tanulással, de a képességem … hát. – Lelkes voltam, egészen az m-ig, aztán a hátnál rádöbbentem, hogy az utóbbi időben, magánhasználatban volt az én kicsi világom. Így most elég személyesnek érzem, ha azaz ablak beszélni tudna. Bánatom újabb falatba fojtom és miután az is eltűnt a süllyesztőben, előrukkolok a talán már unalmas kérdéssel. Viszont tényleg kíváncsi vagyok, meg aztán az órák normális lefolyásának normális értékét próbálom kitalálni. – Gondolom, a favorit kérdések közé tartozik, de ti miben vagytok mások?

John felnevet Vincent egyik mondatán, mikor kifejti, hogy kerülni fogja az uralkodókat az iskolában. Nevetése jó ízű, és bár ő nem evett semmit, de ha még is úgy tett volna, most minden bizonnyal a Heimlich-fogást kéne rajta alkalmazni. Néhány másodpercig küzd magával, hogy legyűrje szórakozottságát, aztán nagy nehezen levegőhöz jut. Jean csak nagy szemekkel értetlenül néz, és leolvasni róla egyetlen szót. "Fiúk". Megrázza fejét, és tovább folytatja amit elkezdett és a táljáról nyugodtan, zavartalanul eszik tovább.
-Hogy uralkodó? Tim? Bobby? Tim egy taknyos kölyök, aki azt hiszi még mindig otthon van. Egója a plafont veri, és azt hiszi ő itt a topp. Azt hiszi az ő képessége mindenkit kiütne. -mondja még nevetéssel küzdve, olykor a jókedvtől könnyes szemét törölve, majd folytatja. -Bobby meg azt hiszi jó fej, és folyton keresi a bajt. Messze vannak ők az uralkodóktól. -mondja, és legyint egyet, majd még hozzá teszi. -Nem kell tőlük tartani. Jó srácok ők, csak kicsit kilógnak a sorból. -ezzel elhalkul, és még olykor kicsit kuncog magában. Jean mit sem törődve vele, válaszol Vin kérdésére, és megpróbálja kicsit jobban helyrerázni a képzavart a fiúban. Kicsit arrébb tolja magától a tálat, és előrébb dől, majd kedvesen elkezdi magyarázni a hiányos űrt.

-Hát lényegében olyan ez az egész, mint egy kollégium. Hétfőtől szombatig tanítás, a szabadidő a miénk, és mi döntjük el mire fordítjuk. A tanulás ugyan olyan fontos, mint a képességeink fejlesztése. Oh, jut is eszembe... -szakítja meg Jean saját szavait, majd zsebében kezd el kutakodni. Pár pillanat múlva, egy összehajtott papírdarabot tesz Vin elé. -Itt az órarended és az osztályod. Xavier professzor adta, hogy juttassam majd el hozzád. Ahogy látod, ms. Munroe az osztály mentorod, vagy osztályfőnököd. Ahogy tetszik. -mosolyodik el. -Ha gondolod majd válassz egy szakkört, amire járni fogsz. Bár nem muszály, de szoktak érdekes dolgok elhangzani, szóval ha rám hallgatsz én ajánlom neked. -mondja, mire Pyro csak sóhajt egyet. Látszik rajta, hogy a szakkör az ő részéről csak egy plusz elvesztegetett óra életéből, ezért nem részesíti előnyben. Egy rövid ideig mind két fél hallgat, amíg Vincent megnézi a kapott lapot, és csak utána ragadja meg a szót John.

-Az én erőm a tűz manipulálása. -ebben a pillanatban előkapja öngyújtóját, aminek a lángját egy sárkánnyá formálja, ami szárnyakra kap, és elrepül a konyha egy távoli szegletébe, majd vissza az öngyújtóra. -Jó mi? -kérdi a srác, mire Jean pár másodpercig koncentrál, és az öngyújtó fedele lecsukódik, és Pyro kezéből kiemelkedve vissza csusszan annak zsebébe. -Az enyém pedig a telekinetika. Tárgyakat mozgatok az akaratommal. Kicsit a gondolatolvasáshoz is értek. -feleli Jean szerényen, kicsit lehajtva fejét. Ezek után John jut a beszédes szerephez.

-Amúgy Lensherr képességfejlesztő órái nem vészesek. Mindenkire külön odafigyel, és bár néha erőszakos tud lenni, de mindenkit egy egyéni, saját mércéhez mérten tanít. Azt mondja mindegyikünk más, így másként is tanít mindegyikőnket. Most én kérdezek. Te hogy kerültél közén? Van it keserű történet, meg vidám. Van mindenféle, szóval nem tudsz meglepni. -mondja kicsit unottan, majd még kicsit halkabban hozzá teszi ami érdekli. -Na meg jó lenne tudni, hogy miként számolja el veled. -viccelődik. -Milyen képességeid vannak? -teszi fel utolsó kérdését érdeklődőbben mint az előbbit.

A nevetés hallatán meglepetten nézek asztaltársaimra, aztán növekvő mosollyal igyekszem kulturált módon eltüntetni az éppen számban lévő falatot. Ugyan halvány lilám sincsen abban a perceben, hogy mi vicceset mondtam, mert nyilvánvaló, hogy én tettem. Az meg sem fordul a fejemben, hogy talán valami kajamaradvány van a szájam sarkában, ha lenne rajta majonéz, akkor még el tudnám képzelni. Valamiből nem lehet kinőni, egykoron a csokival jártam folyton úgy, hogy e kezem és az arcom nagy része ki sem látszott a nyálon olvasztott finomságból. Nagyjából a majonézzel is képes vagyok magam így összekenni, ezért is maradt meg a hamburger evészet a zárt ajtók mögött. De a kitekintésből elég, mivel megtudom, hogy egyetlen szó okozta John hirtelen jött jókedvét.
- Nem tartok tőlük, csak hát .. nem feltétlen vagyok jó kombináció mellettük. – Tiltakozom kissé, nem vagyok anyám asszony katonája, de a konfliktusok híve sem, sőt, az nagyon nem. Két, de lehet több értelműnek is lehet a szavaimat gondolni. Előre látom, hogy Timmel nagyon jól elacsarkodnának egy képzeletbeli ringben, Bobby meg. Elmondás alapján talán még hajlanék is a keveredjünk bajba stílusára, mert az milyen jó. Ebből azt hiszem nem ártana sürgősen kivetkőznöm, egy ilyen iskolában fele olyan könnyen bajba lehet keveredni, mint egy átlagosban, ezt súgják a megérzéseim, megint. Lehet jó fiúnak tűnök, ez most közhelyes lesz, de mindenkinek van egy sötét oldala. Eme gondolathoz egy képzeletbeli vigyor is tartozik, ami kelléke minden egyes tervnek, ami mondjuk mindenki számára kellemes vagy néhányak számára igen kellemetlen csíny kezdetét is szokta jelezni.
Ahogy Jean belefog a felhomályosításomba rögvest hitetlenkedve pillantok rá. Szombatig? A kérdés valószínűleg az arcomra is kirajzolódott, ez érdekes lesz, mivel eddig a szombat az szabad volt, ahogy találóan rímelnek is együtt, valamennyire. De akkor úgy látszik vége a délig alvásnak, vagy a korán kelős túrázós napoknak. Letörök, mint a bili füle és az órarendet még nem is láttam. A felém nyújtott papírost át veszem, de előtte azért megtörlöm a kezem, vétek lenne összevajazni esetleg.
- Köszönöm! .. Igen, említette is, hogy ezt majd odaadja, de elfelejtődött. – Fűzöm közbe, miközben bontogatom ezek szerint az órarendem és el is kezdem a feltérképezését. Noha, előre sejtem, hogy nem a legtökéletesebb. De jön a kérdés, az iskolába járó átlagos, értsd nem eminens, diákoknak lehet megfelelő órarendet adni? Most látom, hogy az első két órán elkel egy kispárna, aztán a következőn egy paraván és haladok tovább, miközben azért kérdezek. Mielőtt elfelejtem, mit is akarok. - Ms. Munroe? Még nem találkoztam vele, honnan … - A folytatást lenyelem, lehet nem kellet volna tovább haladnom az órák mustrálgatásában, és még egyszer megnézem a biztonság kedvvért a Hétfőnél szereplő utolsó tanórát. – Harcművészet? Mármint, Kungfu, meg ilyenek? Ez .. – Most meg kéne fogalmaznom, hogy tulajdon képen a verekedésekben én többnyire passzív résztvevő voltam és bár tudom, hogy a harcművészet nem feltétlen egymás püföléséről szól, de eddig sem éreztem nagy késztetést, hogy bármely ágába belekóstoljak. Most meg úgy látszik nincs választásom. A további meglepetések elkerülése végett a fennmaradó napokon is áthámozom magam és azzal a véleménnyel teszem a papírt az asztalra, hogy lehetne rosszabb is. – Érdekes és megrázó élmény volt ezt olvasni. Meg azt hiszem szükségem lesz még egy vekkerre, hogy szombaton időben felkeljek. – Sóhajtok, ahogy kedvtelen nézem az órarendet, ami makacsul nem hajlandó megváltozni. Pech, mi? Nem is bánom, hogy áttelepedünk lassan egy másik témára, amihez rögtönzött bemutató is jár. Amit meg kell hagyni igen látványosra sikeredett, követem is a lángokból álló sárkány röptét Félelmetes, de kétségtelen, hogy gyönyörű látvány. A kérdésre egy kisebb vigyorral bólintok Johnnak, jó bizony és jön Jean is.
- Ehm, vigyáznom kell, mit gondolok? – Valahogy nem riaszt a dolog, hogy a fejembe lát. Inkább sajnálom, mivel kábé akkora a rend a gondolataimban, mint egy szobában, ahol az óvodások névre hallgató tájfun-tornádó sodort végig, kétszer legalább. A mérhetetlen kupiban azonban legalább én kiismerem magam, amibe újabb dolgok kerülnek, Pyro jóvoltából. Felidézem magamban az ősz hajú férfi képét és nagyjából el is tudom fogadni a róla közölt állítást. Ellentétben a feltett kérdésekkel.
- Ennek kifejezetten örülök, mert megérzéseim alapján lesznek velem gondok. Az én képességem nem olyan látványos, mint a tiétek, megmutatni sem tudom és elmondani sem nagyon. Olyan mint egy külön kis világ, ahol el lehet bújni, vagy .. – Beugrik az a néhány képsor,a mikor anyát löktem ebbe a világba, ahol tudat alatt formáltam mindet úgy, hogy véletlenül se érezze jól magát. – Majd talán, ha biztosabban vissza tudok onnan hozni másokat, megmutatom. Amúgy meg felkeresett minket Xavier és Lensherr professzorok. – Látványos mozdulattal fejbe vágom magam. – Árgh, még mindig nem kértem bocsánatot tőlük. – Asztaltársaimra nézek, meglepetten, mivel ezt nem hangosan akartam kimondani. Most már mindegy. – Öhm, kicsit ideges voltam és rájuk vágtam az ajtót. De van egy tündéri húgom, aki elsimította a dolgokat, mindent megbeszéltünk és itt vagyok. – A kivonat kivonatának a kivonatát mondtam el, mivel még mindig képtelen vagyok Gilbertről beszélni. A pszichonéni is egy elég sablonos beszélgetést kapott tőlem, de majd idővel. Viszont a tányérom kiürült, így azt jobbnak látom el is tenni, a mosogatás amúgy amolyan reszort feladat volt otthon számomra, így hamar tisztán és szárazon kerül vissza a helyére. Az üdítő azonban még az asztalon vár, így visszaülök a helyemre.
- Tényleg! Ti melyik osztályba jártok?

John és Jean csak kissé értetlenül bólogat, mikor a képesség témáját boncolja Vincent, és próbálják értelmezni, de hát nem igazán megy nekik. Talán Jean az, aki esetleg jobban megérti. Még kicsit leragadva ezen a részen, a lány kicsit mélyebben határozza meg a mutációjából származó előnyöket.

-A telepátia, és a gondolatolvasás terén, még gyerek cipőben járok. X professzor sokat foglalkozik velem, de még így is csak nagyon erős koncentráció mellett vagyok képes belelátni egyesek elméjébe, és csak talán egy-egy szó az, amit meghallok.

Fejti ki kicsit bővebben, aztán hagyja tovább beszélni Vincentet. Látható, hogy Jean az, aki teljesen odafigyel a srácra, míg persze John is, de ő már olykor elkalandozva eszmél fel. Érkezik a kérdés, és egyből a válasz is.

-Hát mind a ketten a 2.osztályba járunk.

Felel Pyro, mire Jean egyből kifejti a miérteket.

-Xavier professzor sokat gondolkodott hova tegyen, és úgy döntött hogy az első osztály lesz a te helyed. Valószínűleg azért, mert ahogy mondtad, a képességedet még ki kell ismerned. A 2. osztály tagjai vagy az öreg diákok, akik már kicsit tapasztaltabbak, vagy pedig a korosztályuk alapján kerülnek oda. Az 1. osztály a még újak, és fiatalabbak csoportja, akik még bontogatják a szárnyukat.

Mondja, kicsit visszafogottabban. Végül befejezi az evést, és az előtte lévő tányér üresen áll. Feláll, és neki lát a háziasszony szerepének, és elmosogatja gondosan, majd vissza ül. John eközben kicsit megpróbálja még inkább helyre igazítani Vincentet.

-Az 1.osztályban is jó helyed lezs, nincs senkivel sem gond. Már akiket ismerek egy kicsit jobban. Elég sok új diák érkezett a suliba az utóbbi időkben. Egyre többen vagyunk mutánsok. -mosolyog kicsit gonoszan. -A harcművészetekre meg vissza kalandozva, Kung-Fu, Karate és a Kick-Box közűl lehet válogatni. Mind a hármat Su tanárúr okítja. Munroe tanárnő pedig... kissé hirtelen haragú, de amúgy nagyon megértő.

Én hoztam fel a témát és most egyem is meg amit főztem, elven nézek rájuk és azért egy kicsit megnyugtat, hogy ők sem értik. Bár, ha jobban belegondolok, amennyit elmondtam, lehetnék a segítségnyújtás mintapéldánya, aki a kezét nyújtja, de sosem elég közel, hogy az el is érhessék. Talán majd, hónapok, ugyan remélem, hogy inkább hetek múlva már nem csak én járkálhatok ki szabadon. Sóhajtok, de Jean saját képességét illetően még beavat néhány dologba, amit azért jó tudni. Nem csak azért, mert így szabadon gondolhatok azt, amit éppen akarok, hanem azért is, mert akkor számára nem megterhelő mások folytonos agymenése. Ami valljuk be, annyira nem is hátrány. Magamat sem szívesen hallgatnám, egy-egy szómenéses időszakban.
- Értem. – Eddig ezt sem igazán tudtam, hogy hány osztály van, pedig, mintha meg is lett volna említve. Azt hiszem akkor nem egészen volt ott teljesen, vagy csak kényszerből figyeltem és így néhány részlet eltűnt a süllyesztőben, ezt az ért jó tudni. Egy részt örülök annak, hogy újabb homályos rész került napvilágra, ugyan akkor egy kicsit el is vesztem a lelkesedésemet. A fejletlen képességek hagyján, gondolom én ezt most így nagy könnyelműen, de a fiatalok. Na, nem mintha százegynéhány éves lennék, csak a korosztályok, főleg, ha meg van a korkülönbség nem igazán férnek meg egymással. Ez iránti aggodalmamat nem hozom nyilvánosságra, legalább is még, adjunk ennek is egy esélyt alapon.
A Csodalány is végzett és várható otthonossággal tett azt, amin az előbb én nem kevés bizonytalansággal, de legalább a rutin motívumai megvoltak. A csend még sem telepszik ránk, Johnnak köszönhetően, ami annyira nem is baj, mert így legalább csökken annak az esélyes, hogy a már egy ideje a kezemben forgatott pohár felborul, az asztalra borítva ezzel tartalmát. Ami ugyan nem elég édes ahhoz, hogy minden ragadjon tőle, de nm lenne célszerű ezzel nedvessé tenni a ruháinkat.
- Megrémültnek, vagy aggódónak látszik a képem? – Erre muszáj volt rákérdeznem, mert nem először hallottam a számomra nyugtatás sugalló szavakat, ilyen vagy olyan mondatelemként felbukkanni. Azért mosolygok, hogy véletlen se tűnjön ellenségesnek, ilyenre is akadt már példa. – Mert nem aggódom, az óvodánál nem lehet rosszabb. – Legyintek, mert kifejteni nem igazán akaródzik a dolgot. Óvoda, valószínűleg ez az időszak kevesek emlékezetében maradt fen, hát az enyémben meg van szinte minden, egyszer túl rosszul és túl jól éreztem ott magam, hogy csak úgy eltűnjön a feledésben.
- A harcművészettel meg .. őszinte leszek, sosem akartam foglalkozni. Vannak látványos elemek benne, meg hasznos is, de sosem vonzott, hát most fog .. de félek leginkább a padló. – Ennyit a személyes meglátásomról. Nem vagyok lelkes, ez látszik rajta, ahogy az is, hogy ha szavakban le is írtam magam, közel sem áll szándékomban ilyen könnyen feladni. De nem ám!
- Hirtelen haragú és megértő, fura kombináció. – A tanárnővel kapcsolatban támadt némi ellenérzésem, de nem ítélek előre. Inkább iszok, ha már kitöltöttem magamnak, meg jól is esik. Viszont több kérdés nem jut az eszembe, sem téma amerre a beszélgetés fonalát terelgetni tudnám. Ebben sosem voltam jó, legalább is így, egyedül. Szórakozottan kezdem el nézni a poharat, amit ide-oda forgatok az ujjaim között. Vajon tárgyakat is magammal tudnék vinni? Ötlött fel bennem a kérdés, kipróbálni viszont nem most fogom, de legalább is nem szó nélkül.

John alaposan szemre vételezi a vele szemben helyet foglaló Vincentet, majd kisit fontolgatja válaszát, de végül kiböki.

-Nem. Sem rémült, sem aggódónak nem tűnsz. Aggódó? Ezt így kell mondani? -kérdi magától, majd folytatja. -Inkább újnak. Látszik, hogy még sok minden nem tiszta neked.
Feleli széles mosollyal arcán, majd támogatólag áll fel, és lép mellé, majd teszi rá a kezét vállára. Közben kinéz az ablakon, amivel így szembe került, és megint csak elkalandozik, de most a napsütötte kerten. Így rá most megint nem lehet számítani, ezért Jean áll továbbiakban Vin rendelkezésére, aki felel a fiúnak.

-A harcművészetek azért kellenek, mert Su tanár úr úgy véli segít a koncentrációban, az önuralomban, és tiszteletre tanít. Kiismered a saját testedet és így könnyebb lesz a mutációnkat is kezelni. Nem kell véresen komolyra venni.

Mosolyog, majd Ororo tanárnőt jellemzi kicsit alaposabban.

-Hát nem szereti, ha valaki szabályt szeg, vagy nem megfelelően viselkedik. Olyankor nem lehet neki ellent mondani és eléggé nagy haragra gerjed. De amúgy bármiről lehet vele beszélni, és megértő. Amikor ideges, akkor is csak azért, mert próbál bennünket nevelni.

Ezzel elhallgat, és mivel nincs több kérdés, nem felel többre. John sóhajt egy nagyot, és nyújtózkodik, majd közli két társával, hogy szív egy kis friss levegőt. Ezzel megint megfogyatkozott az ebédlő és immáron csak Jean és Vincent tartózkodik bent, egészen addig, míg hirtelen megugrik a lélekszám. Izzadtan érkezik be a helységbe 4 fiú, akik törölgetve magukat egyből neki esnek szendvicset készíteni, észre sem véve az asztalnál ülőket, csak jó néhány másodperc múlva.

-Oh, Jean... és ... szia! A nevem Bobby! Ugye új vagy még?

Kérdi a srác miközben kezét nyújtja. Úgy fest Vin, most találkozhat a már korábban említett Bobbyval. Ezek után a másik három alak is bemutatkozik, üdvözlő jellegűen. Elhangzik Carlos, Mortimer és szűkszavúan Alexander bemutatkozása is. Utóbbi eléggé visszafogott és halgatag, ez egyből érezhető. De kétségtelenül a legérdekesebb Mortimer, aki zöldes bőrszínével, és görnyedt hátával emberi-békára emlékeztethet bárkit.

- Majd kitisztul. – Vigyorodom el, konkrétan arra gondolva hogy ha nem akkor rögvest itt van két igen segítőkész társ, akik minden téren felvilágosítanak. Könnyű nekik, az idő és ezzel a tapasztalat őket szolgálja, magamat nem is igen tudnám elképzelni, ahogy itt üldögélek a konyha meghitt hangulatában egy újonccal és éppen bevezetem az iskola rejtelmeibe. Talán mire oda kerül a sor, addigra változom egy kicsit, ha nem akkor, meglátjuk. A vállamra tett kezét csendesen tűrőm, nincs okom elhúzódni, pedig máskor simán megteszem, az ilyesmi számomra már túl bensőséges, még ha egy kicsit e téren is egyengettek a barátok. Johnra pillantok, mintha megint máshol járna, követem tekintetét és egyet kell értenem vele, már ha ő is a kinti tájat figyeli. Éhes voltam, a múlt idő viszont igen lényeges meghatározás. Ilyen időben vétek idebent punnyadni, mielőtt ennek hangot adhattam volna Jean vette magához a szót.
- Érdekes szemléletmód és biztos van benne igazság is. – Nem igazán tudok érdemileg nyilatkozni ezzel kapcsolatban, ugyan akkor jót somolygok az orrom alatt, még hogy nem kell véresen komolyan venni? A tesztoszteron olykor a bolhából is elefántot csinál, legyen szó normális, vagy mutáns férfikezdeményről az ököl akkor is színre lép és jelentkező is akad a falkavezér szerepére, még ha az, az említett Su tanár úr reszortja alapból. - Meglátjuk, de tény, hogy egyre kíváncsibb vagyok. – Öntöm szavakba ezzel kapcsolatos záró gondolataimat és hallgatok tovább.
- Akkor talán sok gondja nem is lesz velem. Már ha nincs sok értelmetlen szabály. – Fanyar a mosolyom, ahogy elvonatkoztatva az édesanyám igen leleményes szabályrendszerére gondolok, aminek szinte nem lehetett eleget tenni, csak megszegni. De mindegy, annak is vége. Viszont egy megérzés azt sugallja, hogy nem lenne olyan kimondottan kellemes megismerni a tanárnőt, amikor mindent beleadva fegyelmez, vagy megró.
És jön a pohárforgatás, nagyban és kicsiben, de egy csepp sem megy jut túl az üvegfalon. Ahogy Pyro megindul, szívesen csatlakoznék hozzá, de nem visz rá a lélek, hogy megkérjem, várjon, amíg kiürítem a pohár tartalmát és azt is elrakom. Így ülök tovább, azzal a különbséggel, hogy apró kortyokban elkezdem kiinni a szomjoltót. Azért töröm a fejem valami témán, hogy nem üljünk így kukán Jeannel, de semmi és mikor jobb híján ezt közölném gyanús hangok érkeznek a folyosó felől és kisvártatva annak okozói is befutnak. Mondhatni kész tömeg, bár négy főt még messze nem lehet annak nevezni, de na. Ezzel kiürítem a poharam.
- Hoy! – Más hirtelen nem jutott eszembe, a „sziát” meg nem akarom tovább koptatni. – Vincent, igen, új vagyok! – Felállok, és úgy mutatkozom be, fogadva a híres, vagy inkább hírhedt Bobby kézfogását is, ahogy utána a többiekkel is hasonló módon járok el, egy halkabb köszönést és egy nevet osztva, tisztára olyan érzés, mintha ingyen cukorkát osztogatnék. Ugyan Mortimer egy hangyányit meglepett, először látok zöldes bőrű embert, de ez nem jelent számomra semmit, ezért nem is viselkedem vele szemben másképpen.
- Öhm, merről is lehet megközelíteni a sportpályát? – Teszem fel a kérdést Jeanre és a többiekre is vetve egy pillantást, jelezve, hogy azé a válasz joga, akinek előbb beugrik a teljes útvonal. A természetben semmi gondom, de ha van két folyosó egy épületben, akkor én már simán eltévedek. Viszont már én is kikívánkozom a szabadba, látszólag a fiúk is odakint múlatták az időt és ez ösztönzőleg hat rám is, bár a Csodalány társasága sem utolsó, de.

Miután Vincent jelzi, hogy ő a pályára kívánkozik, Bobby megragadja vállát, majd kicsit lehűti őt fagyos érintésével. Talán szándékosan, talán csak véletlenül, de kárt nem tesz a fiúban.

-Ha vár egy percet, mi is lépünk vissza kosarazni, szal' mutatjuk az utat.

Mondja Bobby, mire ha Vin úgy dönt megvárja a fiúkat akkor pár perc múlva, miután alaposan befalják a szendvicseket, elindulnak a konyhából. Jean csak int nekik, ő nem tart velük, sokkal inkább ellentétes irányban távozik. A konyha és egyben étkező elrendezésű helység kiürül, mindössze néhány kenyérmorzsát hagyva maga után, amit a kimelegedett diákok hagytak hátra az imént. Vincentet kísérgetve a brigád a Társalgón halad át, amit alaposan szemügyre vehet az új diák. Kényelmesnek tűnő fotelek kaptak helyet, sakk tábla, billiárd asztal, és egy hatalmas nagy képernyős tévé játékkonzollal, na meg a zene center és néhány remek elfoglaltságot nyújtó szórakoztató irodalom. Ez a hely csak úgy mint az étkező, most üres, a jó idő valószínűleg a tanulok nagy részét az udvarra hívta. A következő helyszín, amin áthalad a csapat a Társalgó ahol néhány fotel, és kanapé helyezkedik el, de szintén üresen áll. Innen nyílik a Terasz, ahonnét már megcsodálható Vincent számára a kosárlabda pálya, a medence és a tenisz pálya egyaránt. Nem beszélve a hatalmas több hektáros szabad birtokról, ahol több fa helyet kapott, aminek árnyékában egy különcnek mondható lány ül könyvet olvasva. Hajszíne és öltözködése eltér a megszokottól, de itt nincs mitől félnie, senki nem közösíti ki.


//Folytatás: Iskola udvar, kert//

// Előzmény: //Heily Anderson szobája //

Leérve Heily - függetlenül attól, hogy egyedül jött, vagy többedmagával- meglepődhet, hogy nem egyedül gondolta úgy, hogy Ők lesznek az elsők. Szabad ülőhely már alig van, a sor pedig egyre nagyobb, és nagyobb. Az étkező bejáratánál van a sor vége, egy másik sor a pulttól indul. Itt diákok állnak, akik arra várnak, hogy felszabaduljon egy asztal, vagy szék.

Gyors léptekkel indultam lefele az étkezőbe. Mikor beléptem egy pillanatra lefagytam. Tömve volt emberekkel, jobban mondva diákokkal.
- A fene egye meg..- Morgolódtam és beálltam a sorba. Kicsit furán éreztem magamat a százhetven és még magasabb emberek között. Mondjuk ez ellen nem tudtam nagyon mit csinálni. Mindig is én voltam a legkisebb mindenhol, de sose tudtam megszokni.
Idegesen lépkedtem egyik lábamról a másikra, míg egyszer az egyik lábam alatt valami puhábbat éreztem, mint a kő. Ijedten ugrottam fel, majd megfordultam. Egy iszonyatosan magas fiút pillantottam meg, aki mögöttem, jelen esetben előttem állt.
- Annyira sajnálom, nem akartam a lábadra lépni.- Szabadkoztam bocsánatkérő tekintettel.

Felnézel, a láb tulajdonosát keresve. Egy hozzád képest elég magasnak mondható. Már éppen elkezdesz szabadkozni, amikor megszólal: - Semmi baj, mindenkivel előfordul.- A srác mosolya őszíntének tűnik, talán belülről jót mulat a történteken. Elvégre elég ciki lehet a szitu egy 15 évesnek.
Tovább áltok a sorban, várva arra, hogy az haladjon. Szombat reggel mindenki aludna még, még a konyhásnénik is, így elég lassan folynak most a dolgok. Hirtelen tányér és pohárcsörömpölés hallatszik: egy kisdiák leejtette az étkészletét, haverjai épp most röhögik körbe ("De béna vagy"). A melletted álló srác mosolyog ezen. Megpróbálja elkapni a tekinteted, és ha sikerül, újból megszólal: - Legalább lesz ülőhelyünk. - célozva az éppen felmosófáért grasszáló ügyetlenke felé.- Alex vagyok. Ülünk egy asztalhoz?
Úgy tűnik, Alex nem túl bőbeszédű. Most valamiért mégis megtört a jég, és beszélgetésbe bonyolódott Heilyvel. Talán megkedvelt már az első perctől kezdve? Vagy neki is tisztátlan gondolatai támadtak? Ezek a kérdések felkavarhatnak, de beleleshetsz Alex fejébe, ha nem vagy biztos a dologban.
Elkezdtek beszélgetni, miközben a sor is halad egy jó másfél métert.

A srác megnyugtatott, hogy minden rendben van vele. Egy apró mosolyt küldtem felé és tovább ácsingóztam a sorban. Pár pillanat múlva hangos tányér és pohár csörömpölés ütötte meg a fülemet. Ijedten pillantatom a kisfiúra, akit körberöhögtek a haverjai.
- Bocsáss meg egy pillanatra.- Szóltam át a vállam fölött Alex-nek és odasiettem a fiúhoz. Láttam, hogy szemeibe könnyek csillognak. Biztatóan rámosolyogtam, majd lehúztam a kesztyűimet, a farzsebembe gyűrtem őket s elkezdtem felszedni a nagyobb darab törmelékeket. Láttam, hogy a fiú szemében hálás pillantás csillog a könnyein át. Éreztem, hogy egy-két ember tekintete rám szegeződik és a fiúra, hogy mit is csinálunk, de egyáltalán nem érdekelt. Utáltam, ha valaki olyan dolgokért néztek le, amik szánalmasak voltak.
- Így ni..- Dobtam ki a kukába a szilánkokat. A fiúra néztem.
- Minden rendben van.- Szorítottam meg a kezét, de abban a pillanatban meg is bántan. Képek és érzések milliói öntöttek el egy szempillantás alatt. Gyorsan elkaptam a kezemet, majd megfordultam és visszaballagtam a sorba Alex-hez.
- Visszaállhatok eléd?- Kérdeztem és gyorsan felhúztam a kesztyűimet. Óvatosan hátra pillantottam a srácra, aki már régen a felmosóval rohangált. A többi fiú, aki eddig kiröhögte, most engem méregetett.
- Úgy utálom, mikor így bámulnak..- Dörmögtem az orrom alatt és Alex-re néztem.
- Ne haragudj, hogy így itt hagytalak.- Néztem rá bűnbánó pillantásokkal, majd válaszoltam előbbi kérdésére.
- Amúgy igen, szívesen. Amúgy se szeretek egyedül enni.- Néztem fel a szemébe.

A sor tovább haladt, szerencsétekre. Korgó gyomorral nem igazán lehet ismerkedni, márpedig úgy tűnik, Alex szívesen ismerkedne veled. Kikerekedett szemekkel nézte az akciódat, de egy kicsit meghökkent, ahogyan elengedted a fiú kezét. Jobbnak látja nem kérdezősködni, így megúszhatsz egy magyarázkodást. De ha akarod, elmesélheted neki.
Mikor válaszolsz a kérdésére, csak mosolyog. Többet nem szól, csak egy fél méter haladás után.
- Amit a fiúval csináltál... szép volt tőled. Mindenki megrökönyödik, ha valaki kedves. Ne is törődj velük!- Arca még mindig mosolyog.
Már mindjárt odaértek a kajaosztáshoz, mikor Alexnek támad egy ötlete.- Mi lenne, ha kikérnéd a kajámat, én pedig addig foglalok nekünk helyet. Ott most szabadult fel egy ülőhely!- És bizonytalanul, de már indul is a helyre, amit már többen ki is néztek maguknak.

A sor lassan tovább haladt, ahogy én is. Próbáltam kiverni a fejemből az előbb látott képeket, több kevesebb sikerrel. Mikor éppen az előttem álló következett a kajás pultnál Alex megkért kérjek neki én, addig ő helyet foglal.
- J-jó.- Dadogtam, és néztem, ahogy távolodó alakja a tömegbe vész. Idegesen kaptam fel a fejemet, majd odaléptem a konyhás nénihez. Eléggé fura volt ez, a régi helyett de meg lehetett szokni.
Az előttem szétterülő kajás pultra pillantottam, majd döbbenten keresni kezdtem Alex-et. Fogalmam sem volt, hogy ő mit kér, így kicsit kétségbeestem. ~ Jaj Heily, gondolkozz.. Mit esznek otthon a fiúk..?~ Kérdeztem magamtól és hirtelen megakadt a szemem a rántottán és a többin. Gyorsan kértem két személyre, egy nagy és egy kis adagot, majd elindultam Alex után. Mikor beértem láttam, hogy foglalt két személyre helyet. odaballagtam hozzá és letettem a tálcáinkat.
- És sikerült nem ledobnom.- Mosolyogtam vidáman és letettem az asztalra a két tálcát. Beültem az asztalhoz, majd elrendeztem a tálcáinkat.
Egy ideig gondolkoztam, mert éreztem, hogy valahogy...elfelejtettem valamit. Csak akkor esett le, mikor visszapörgettem a beszélgetésünket. ~ A nevem..~
- Jaj de lökött vagyok be se mutatkoztam. Heily vagyok.- Motyogtam zavartan, majd belekortyoltam a poharamba. Hirtelen kiszáradt a szám és azt se tudtam hogy mit kéne még mondanom.
- Amúgy az előbbi, nálam természetes.- Vontam meg a vállkamat és felvettem a villámat.
- Jó étvágyat a reggelihez.- Néztem Alex szemébe, s bekaptam egy falatot.

Alex megvan elégedve a választásoddal, hálásan teint rád. A rántotta, és a baconos szalonna látványa igalommal tölti el, és már nyúlna is villájához... de eszébe jut, hogy talán bunkóság lenne még elkezdeni. Rád néz, és megemészti, amit mondtál neki.
- Részemről a szerencse. Mi a képességed?- Itt talán az előbbi mondókádra céloz. Hirtelen lesüti a szemét, ugyanis nem akar illetlenséget kérdezni.
Már kb két perce ültök ott, és beszélgettek. A kajához Ő még nem nyúlt, figyelmesen végighallgat, és kivárja azt az alkalmat, amikor nem bunkóság enni. De hirtelen...
- Rántotta! A kedvencem. Húzzatok el innen, hozzatok még egy adaggal!- mondja ezt az épen képbe lépő nagydarab fickó, és arrébb löki Alex-et, aki lerepül a székről. Elég nagy koppanással ért földet, így lehet hogy megsérült. Nem tudod, mert minden figyelmedet ez a hústorony köti le. Az kihúz egy újabb széket egy másik asztalnál ülő kisdiák alól, és egymás mellé teszi le a kettőt. Nagy termete miatt szüksége is van a két székre, hogy le tudjon ülni.
Mikor leül, Rád néz, és odaveti: - Nem hallottad, mit mondtam? Vagy te is úgy akarsz járni, mint a haverod?

Gyorsan megrágcsáltam a falatot, majd lesütöttem a szememet és gondolkodni kezdtem. ~ Elmondjam neki a legféltettebb dolgomat? Hiszen még alig ismerem...~ Gondolatmenetemből az hozott vissza, hogy Alex-et lelökték a székéről és egy eléggé nagy darab srác ült le mellém. Mikor rám nézett, majd utasítást osztott nekem felálltam, majd Alex-hez siettem.
- Jól vagy?- Kérdeztem és felsegítettem a földről. Egy apró mosolyt pillantottam rá, majd a nagydarab gyerekhez léptem.
- Te pedig nagyon megkeserülöd, hogy ezt tetted Alex-el.- Morogtam összeszűkült pupillákkal, majd az előtte lévő tálcára pillantottam. ~ Bingó...~ Gyulladt ki a fejemben a fény, majd egy gyors mozdulattal felvettem a tálcáról a tányért és lábujjhegyre emelkedve a feje fölé tartottam, majd mikor felnézett egy könnyed mozdulattal a fejére borítottam. A tányért visszatettem a tálcára, majd felvettem a poharat is, ami ott volt és azt is a fiú nyakába öntöttem. A kezemben lévő tárgyat vissza tettem a tányér mellé, s a nagydarab fiúra néztem.
- Remélem tanulsz ebből.- Néztem rá iszonyatosan kemény tekintettel. Pár másodpercig még figyeltem, majd megfordultam.
- Hallottam, hogy nagyot koppantál a földön. Minden rendben van?- Kérdeztem lehúztam az egyik kezemről a kesztyűt, s megérintettem a kezét. Látni akartam mire gondol. Amint hozzáértem megláttam a képeket a fejemben. A gondolatait. Miután megbizonyosodtam, hogy jól van, nem fáj semmije elengedtem és felhúztam a kesztyűmet. Zavartan pillantottam le a padlóra.

Ijedt arccal fürkésztem Alex-et. Láttam, hogy kissé nehézkesen vesz levegőt, mint kellene.
- Alex...- Néztem rá kérdő tekintettel, majd ismét áskálódni kezdtem a gondolataiba, amit az előbb láttam. Mikor megláttam a gondolat foszlányt, gyorsan a fiú mögé szaladtam és megragadtam a két vállát, majd nagy nehezen hátra feszítettem.
- Jobb már?- Kérdeztem, mikor éreztem, hogy ismét levegőt vesz...normálisan. Egy apró mosolyt erőltettem magamra, mikor valaki megragadta szőke tincseimet. Egyre növekedő fájdalmat éreztem a fejemben, ahogy maga elé emelt a nagy darab srác.
- Áááááá ez fáj....engedj el...- Kiabáltam, majd kezeimmel megfogtam a srác kezét, így is fent tartva magamat, hogy ne tépjen annyira. Mikor megláttam ökölbe szorult kezét kezeimet az arcom elé kaptam. ~ Hell, véged...~ Kiabálta az agyamban egy apró gondolat, majd vártam, hogy becsapódjon és hogy eszméletlenül terüljek a földre.
Egyre jobban féltem és egyre jobban kapálóztam. Nem sok választott el attól, hogy kiboruljak, de akkor egy sikeres rúgásnak hála, egyenesen a mókustörvénynek ellentmondó helyen rúgtam meg a srácot.

A mozdulat, amit végbe vittél, nem volt oly hatásos, mint amire számítottál. A hasa olyan nagyra nőtt, hogy teljesen rálóg arra a részre, amit a férfiak úgy óvnak, mint a szemük fényét. Pár másodperc időt nyertél vele, ugyanis Haspók meglepődik, lenéz, majd vissza rád, és vigyorogva azt mondja: - A kövérségnek is megvan a maga ára, csibém!
Felhúzott kezét most elengedi, az kilő, és eszméletlen erőséggel csapódik be az arcodba. Nem érzékelsz túl sokat, csak egy tompa csattanást, majd elsötétül előtted a világ pár másodpercre.
A következő, amit érzékelsz, hogy a földön vagy, pár szék, és asztal között. A sok diák még mindig bénultan áll a félelemtől, csak reménykedhetsz, hogy valaki erőt vett magán, és elment segítségért. De ez még nem is olyan nagy gond: Haspók nem éri be ennyivel, és mázsás lépteivel elindul feléd. Most érzékelheted a csapása súlyosságát, hisz bő 5 méter van közöttetek. De ez a távolság egyre csak csökken.
Láthatod, hogy Haspók háta mögött Alex már kezd feléledni, bár most még csak támaszkodik az asztalba. Úgy látszik, agyrázkódása van, de ez nem jelenti azt, hogy használhatatlanná vált.

Kétségbeesett arccal figyeltem, ahogy rám néz, majd csak azt vettem észre, hogy ökle egyre közelebb és közelebb jön az arcomhoz, míg végül éreztem, hogy a két test egymáshoz ér. Hatalmas lökéssel repültem az asztalok és székek közé...
Pár pillanat múlva tértem csak magamhoz. Iszonyatosan fájt a fejem és alig kaptam levegőt. Mikor azonban meghallottam a fiú súlyos lépteit ijedten támaszkodtam fel az alkaromra. A háttérben láttam, hogy Alex lassan tápászkodik felfele. ~ Legalább ő épp bőrrel megúszta..~ Morfondíroztam, majd óvatosan az arcomhoz nyúltam. Fájdalmas grimaszt vágtam, mikor oda nyúltam, ahova behúzott a fiú.
- Szánalmas vagy, hogy lányokat versz.- Néztem rá idegesen. Féltem, hogy még egy párszor belém rúg, vagy hasonló kedves dolgokat csinál velem, de minduntalan arra ösztönöztem bensőmet, hogy véletlenül se mutassam rettegésemet. ~ Hell, úgy is mindjárt vége..~ Bátorítottam magamat, persze nem túl nagy sikerrel.
- Csak a gyávák csinálják ezt..- Néztem ismét szemeibe. Álltam dühös tekintetét. Tudtam, hogy jogosan kapta tőlem a nyakon öntést, viszont egyáltalán nem volt jogos, - se illendő - hogy behúzott nekem. Ezért Londonban, már rég elintézték volna. Akármennyire is nagy darab.
Gondolkodásomból az hozott vissza, hogy Haspók és köztem a távolság egyre jobban csökken és csökken.