Konyha és étkező

John alaposan szemre vételezi a vele szemben helyet foglaló Vincentet, majd kisit fontolgatja válaszát, de végül kiböki.

-Nem. Sem rémült, sem aggódónak nem tűnsz. Aggódó? Ezt így kell mondani? -kérdi magától, majd folytatja. -Inkább újnak. Látszik, hogy még sok minden nem tiszta neked.
Feleli széles mosollyal arcán, majd támogatólag áll fel, és lép mellé, majd teszi rá a kezét vállára. Közben kinéz az ablakon, amivel így szembe került, és megint csak elkalandozik, de most a napsütötte kerten. Így rá most megint nem lehet számítani, ezért Jean áll továbbiakban Vin rendelkezésére, aki felel a fiúnak.

-A harcművészetek azért kellenek, mert Su tanár úr úgy véli segít a koncentrációban, az önuralomban, és tiszteletre tanít. Kiismered a saját testedet és így könnyebb lesz a mutációnkat is kezelni. Nem kell véresen komolyra venni.

Mosolyog, majd Ororo tanárnőt jellemzi kicsit alaposabban.

-Hát nem szereti, ha valaki szabályt szeg, vagy nem megfelelően viselkedik. Olyankor nem lehet neki ellent mondani és eléggé nagy haragra gerjed. De amúgy bármiről lehet vele beszélni, és megértő. Amikor ideges, akkor is csak azért, mert próbál bennünket nevelni.

Ezzel elhallgat, és mivel nincs több kérdés, nem felel többre. John sóhajt egy nagyot, és nyújtózkodik, majd közli két társával, hogy szív egy kis friss levegőt. Ezzel megint megfogyatkozott az ebédlő és immáron csak Jean és Vincent tartózkodik bent, egészen addig, míg hirtelen megugrik a lélekszám. Izzadtan érkezik be a helységbe 4 fiú, akik törölgetve magukat egyből neki esnek szendvicset készíteni, észre sem véve az asztalnál ülőket, csak jó néhány másodperc múlva.

-Oh, Jean... és ... szia! A nevem Bobby! Ugye új vagy még?

Kérdi a srác miközben kezét nyújtja. Úgy fest Vin, most találkozhat a már korábban említett Bobbyval. Ezek után a másik három alak is bemutatkozik, üdvözlő jellegűen. Elhangzik Carlos, Mortimer és szűkszavúan Alexander bemutatkozása is. Utóbbi eléggé visszafogott és halgatag, ez egyből érezhető. De kétségtelenül a legérdekesebb Mortimer, aki zöldes bőrszínével, és görnyedt hátával emberi-békára emlékeztethet bárkit.

- Majd kitisztul. – Vigyorodom el, konkrétan arra gondolva hogy ha nem akkor rögvest itt van két igen segítőkész társ, akik minden téren felvilágosítanak. Könnyű nekik, az idő és ezzel a tapasztalat őket szolgálja, magamat nem is igen tudnám elképzelni, ahogy itt üldögélek a konyha meghitt hangulatában egy újonccal és éppen bevezetem az iskola rejtelmeibe. Talán mire oda kerül a sor, addigra változom egy kicsit, ha nem akkor, meglátjuk. A vállamra tett kezét csendesen tűrőm, nincs okom elhúzódni, pedig máskor simán megteszem, az ilyesmi számomra már túl bensőséges, még ha egy kicsit e téren is egyengettek a barátok. Johnra pillantok, mintha megint máshol járna, követem tekintetét és egyet kell értenem vele, már ha ő is a kinti tájat figyeli. Éhes voltam, a múlt idő viszont igen lényeges meghatározás. Ilyen időben vétek idebent punnyadni, mielőtt ennek hangot adhattam volna Jean vette magához a szót.
- Érdekes szemléletmód és biztos van benne igazság is. – Nem igazán tudok érdemileg nyilatkozni ezzel kapcsolatban, ugyan akkor jót somolygok az orrom alatt, még hogy nem kell véresen komolyan venni? A tesztoszteron olykor a bolhából is elefántot csinál, legyen szó normális, vagy mutáns férfikezdeményről az ököl akkor is színre lép és jelentkező is akad a falkavezér szerepére, még ha az, az említett Su tanár úr reszortja alapból. - Meglátjuk, de tény, hogy egyre kíváncsibb vagyok. – Öntöm szavakba ezzel kapcsolatos záró gondolataimat és hallgatok tovább.
- Akkor talán sok gondja nem is lesz velem. Már ha nincs sok értelmetlen szabály. – Fanyar a mosolyom, ahogy elvonatkoztatva az édesanyám igen leleményes szabályrendszerére gondolok, aminek szinte nem lehetett eleget tenni, csak megszegni. De mindegy, annak is vége. Viszont egy megérzés azt sugallja, hogy nem lenne olyan kimondottan kellemes megismerni a tanárnőt, amikor mindent beleadva fegyelmez, vagy megró.
És jön a pohárforgatás, nagyban és kicsiben, de egy csepp sem megy jut túl az üvegfalon. Ahogy Pyro megindul, szívesen csatlakoznék hozzá, de nem visz rá a lélek, hogy megkérjem, várjon, amíg kiürítem a pohár tartalmát és azt is elrakom. Így ülök tovább, azzal a különbséggel, hogy apró kortyokban elkezdem kiinni a szomjoltót. Azért töröm a fejem valami témán, hogy nem üljünk így kukán Jeannel, de semmi és mikor jobb híján ezt közölném gyanús hangok érkeznek a folyosó felől és kisvártatva annak okozói is befutnak. Mondhatni kész tömeg, bár négy főt még messze nem lehet annak nevezni, de na. Ezzel kiürítem a poharam.
- Hoy! – Más hirtelen nem jutott eszembe, a „sziát” meg nem akarom tovább koptatni. – Vincent, igen, új vagyok! – Felállok, és úgy mutatkozom be, fogadva a híres, vagy inkább hírhedt Bobby kézfogását is, ahogy utána a többiekkel is hasonló módon járok el, egy halkabb köszönést és egy nevet osztva, tisztára olyan érzés, mintha ingyen cukorkát osztogatnék. Ugyan Mortimer egy hangyányit meglepett, először látok zöldes bőrű embert, de ez nem jelent számomra semmit, ezért nem is viselkedem vele szemben másképpen.
- Öhm, merről is lehet megközelíteni a sportpályát? – Teszem fel a kérdést Jeanre és a többiekre is vetve egy pillantást, jelezve, hogy azé a válasz joga, akinek előbb beugrik a teljes útvonal. A természetben semmi gondom, de ha van két folyosó egy épületben, akkor én már simán eltévedek. Viszont már én is kikívánkozom a szabadba, látszólag a fiúk is odakint múlatták az időt és ez ösztönzőleg hat rám is, bár a Csodalány társasága sem utolsó, de.

Miután Vincent jelzi, hogy ő a pályára kívánkozik, Bobby megragadja vállát, majd kicsit lehűti őt fagyos érintésével. Talán szándékosan, talán csak véletlenül, de kárt nem tesz a fiúban.

-Ha vár egy percet, mi is lépünk vissza kosarazni, szal' mutatjuk az utat.

Mondja Bobby, mire ha Vin úgy dönt megvárja a fiúkat akkor pár perc múlva, miután alaposan befalják a szendvicseket, elindulnak a konyhából. Jean csak int nekik, ő nem tart velük, sokkal inkább ellentétes irányban távozik. A konyha és egyben étkező elrendezésű helység kiürül, mindössze néhány kenyérmorzsát hagyva maga után, amit a kimelegedett diákok hagytak hátra az imént. Vincentet kísérgetve a brigád a Társalgón halad át, amit alaposan szemügyre vehet az új diák. Kényelmesnek tűnő fotelek kaptak helyet, sakk tábla, billiárd asztal, és egy hatalmas nagy képernyős tévé játékkonzollal, na meg a zene center és néhány remek elfoglaltságot nyújtó szórakoztató irodalom. Ez a hely csak úgy mint az étkező, most üres, a jó idő valószínűleg a tanulok nagy részét az udvarra hívta. A következő helyszín, amin áthalad a csapat a Társalgó ahol néhány fotel, és kanapé helyezkedik el, de szintén üresen áll. Innen nyílik a Terasz, ahonnét már megcsodálható Vincent számára a kosárlabda pálya, a medence és a tenisz pálya egyaránt. Nem beszélve a hatalmas több hektáros szabad birtokról, ahol több fa helyet kapott, aminek árnyékában egy különcnek mondható lány ül könyvet olvasva. Hajszíne és öltözködése eltér a megszokottól, de itt nincs mitől félnie, senki nem közösíti ki.


//Folytatás: Iskola udvar, kert//

// Előzmény: //Heily Anderson szobája //

Leérve Heily - függetlenül attól, hogy egyedül jött, vagy többedmagával- meglepődhet, hogy nem egyedül gondolta úgy, hogy Ők lesznek az elsők. Szabad ülőhely már alig van, a sor pedig egyre nagyobb, és nagyobb. Az étkező bejáratánál van a sor vége, egy másik sor a pulttól indul. Itt diákok állnak, akik arra várnak, hogy felszabaduljon egy asztal, vagy szék.

Gyors léptekkel indultam lefele az étkezőbe. Mikor beléptem egy pillanatra lefagytam. Tömve volt emberekkel, jobban mondva diákokkal.
- A fene egye meg..- Morgolódtam és beálltam a sorba. Kicsit furán éreztem magamat a százhetven és még magasabb emberek között. Mondjuk ez ellen nem tudtam nagyon mit csinálni. Mindig is én voltam a legkisebb mindenhol, de sose tudtam megszokni.
Idegesen lépkedtem egyik lábamról a másikra, míg egyszer az egyik lábam alatt valami puhábbat éreztem, mint a kő. Ijedten ugrottam fel, majd megfordultam. Egy iszonyatosan magas fiút pillantottam meg, aki mögöttem, jelen esetben előttem állt.
- Annyira sajnálom, nem akartam a lábadra lépni.- Szabadkoztam bocsánatkérő tekintettel.

Felnézel, a láb tulajdonosát keresve. Egy hozzád képest elég magasnak mondható. Már éppen elkezdesz szabadkozni, amikor megszólal: - Semmi baj, mindenkivel előfordul.- A srác mosolya őszíntének tűnik, talán belülről jót mulat a történteken. Elvégre elég ciki lehet a szitu egy 15 évesnek.
Tovább áltok a sorban, várva arra, hogy az haladjon. Szombat reggel mindenki aludna még, még a konyhásnénik is, így elég lassan folynak most a dolgok. Hirtelen tányér és pohárcsörömpölés hallatszik: egy kisdiák leejtette az étkészletét, haverjai épp most röhögik körbe ("De béna vagy"). A melletted álló srác mosolyog ezen. Megpróbálja elkapni a tekinteted, és ha sikerül, újból megszólal: - Legalább lesz ülőhelyünk. - célozva az éppen felmosófáért grasszáló ügyetlenke felé.- Alex vagyok. Ülünk egy asztalhoz?
Úgy tűnik, Alex nem túl bőbeszédű. Most valamiért mégis megtört a jég, és beszélgetésbe bonyolódott Heilyvel. Talán megkedvelt már az első perctől kezdve? Vagy neki is tisztátlan gondolatai támadtak? Ezek a kérdések felkavarhatnak, de beleleshetsz Alex fejébe, ha nem vagy biztos a dologban.
Elkezdtek beszélgetni, miközben a sor is halad egy jó másfél métert.

A srác megnyugtatott, hogy minden rendben van vele. Egy apró mosolyt küldtem felé és tovább ácsingóztam a sorban. Pár pillanat múlva hangos tányér és pohár csörömpölés ütötte meg a fülemet. Ijedten pillantatom a kisfiúra, akit körberöhögtek a haverjai.
- Bocsáss meg egy pillanatra.- Szóltam át a vállam fölött Alex-nek és odasiettem a fiúhoz. Láttam, hogy szemeibe könnyek csillognak. Biztatóan rámosolyogtam, majd lehúztam a kesztyűimet, a farzsebembe gyűrtem őket s elkezdtem felszedni a nagyobb darab törmelékeket. Láttam, hogy a fiú szemében hálás pillantás csillog a könnyein át. Éreztem, hogy egy-két ember tekintete rám szegeződik és a fiúra, hogy mit is csinálunk, de egyáltalán nem érdekelt. Utáltam, ha valaki olyan dolgokért néztek le, amik szánalmasak voltak.
- Így ni..- Dobtam ki a kukába a szilánkokat. A fiúra néztem.
- Minden rendben van.- Szorítottam meg a kezét, de abban a pillanatban meg is bántan. Képek és érzések milliói öntöttek el egy szempillantás alatt. Gyorsan elkaptam a kezemet, majd megfordultam és visszaballagtam a sorba Alex-hez.
- Visszaállhatok eléd?- Kérdeztem és gyorsan felhúztam a kesztyűimet. Óvatosan hátra pillantottam a srácra, aki már régen a felmosóval rohangált. A többi fiú, aki eddig kiröhögte, most engem méregetett.
- Úgy utálom, mikor így bámulnak..- Dörmögtem az orrom alatt és Alex-re néztem.
- Ne haragudj, hogy így itt hagytalak.- Néztem rá bűnbánó pillantásokkal, majd válaszoltam előbbi kérdésére.
- Amúgy igen, szívesen. Amúgy se szeretek egyedül enni.- Néztem fel a szemébe.

A sor tovább haladt, szerencsétekre. Korgó gyomorral nem igazán lehet ismerkedni, márpedig úgy tűnik, Alex szívesen ismerkedne veled. Kikerekedett szemekkel nézte az akciódat, de egy kicsit meghökkent, ahogyan elengedted a fiú kezét. Jobbnak látja nem kérdezősködni, így megúszhatsz egy magyarázkodást. De ha akarod, elmesélheted neki.
Mikor válaszolsz a kérdésére, csak mosolyog. Többet nem szól, csak egy fél méter haladás után.
- Amit a fiúval csináltál... szép volt tőled. Mindenki megrökönyödik, ha valaki kedves. Ne is törődj velük!- Arca még mindig mosolyog.
Már mindjárt odaértek a kajaosztáshoz, mikor Alexnek támad egy ötlete.- Mi lenne, ha kikérnéd a kajámat, én pedig addig foglalok nekünk helyet. Ott most szabadult fel egy ülőhely!- És bizonytalanul, de már indul is a helyre, amit már többen ki is néztek maguknak.

A sor lassan tovább haladt, ahogy én is. Próbáltam kiverni a fejemből az előbb látott képeket, több kevesebb sikerrel. Mikor éppen az előttem álló következett a kajás pultnál Alex megkért kérjek neki én, addig ő helyet foglal.
- J-jó.- Dadogtam, és néztem, ahogy távolodó alakja a tömegbe vész. Idegesen kaptam fel a fejemet, majd odaléptem a konyhás nénihez. Eléggé fura volt ez, a régi helyett de meg lehetett szokni.
Az előttem szétterülő kajás pultra pillantottam, majd döbbenten keresni kezdtem Alex-et. Fogalmam sem volt, hogy ő mit kér, így kicsit kétségbeestem. ~ Jaj Heily, gondolkozz.. Mit esznek otthon a fiúk..?~ Kérdeztem magamtól és hirtelen megakadt a szemem a rántottán és a többin. Gyorsan kértem két személyre, egy nagy és egy kis adagot, majd elindultam Alex után. Mikor beértem láttam, hogy foglalt két személyre helyet. odaballagtam hozzá és letettem a tálcáinkat.
- És sikerült nem ledobnom.- Mosolyogtam vidáman és letettem az asztalra a két tálcát. Beültem az asztalhoz, majd elrendeztem a tálcáinkat.
Egy ideig gondolkoztam, mert éreztem, hogy valahogy...elfelejtettem valamit. Csak akkor esett le, mikor visszapörgettem a beszélgetésünket. ~ A nevem..~
- Jaj de lökött vagyok be se mutatkoztam. Heily vagyok.- Motyogtam zavartan, majd belekortyoltam a poharamba. Hirtelen kiszáradt a szám és azt se tudtam hogy mit kéne még mondanom.
- Amúgy az előbbi, nálam természetes.- Vontam meg a vállkamat és felvettem a villámat.
- Jó étvágyat a reggelihez.- Néztem Alex szemébe, s bekaptam egy falatot.

Alex megvan elégedve a választásoddal, hálásan teint rád. A rántotta, és a baconos szalonna látványa igalommal tölti el, és már nyúlna is villájához... de eszébe jut, hogy talán bunkóság lenne még elkezdeni. Rád néz, és megemészti, amit mondtál neki.
- Részemről a szerencse. Mi a képességed?- Itt talán az előbbi mondókádra céloz. Hirtelen lesüti a szemét, ugyanis nem akar illetlenséget kérdezni.
Már kb két perce ültök ott, és beszélgettek. A kajához Ő még nem nyúlt, figyelmesen végighallgat, és kivárja azt az alkalmat, amikor nem bunkóság enni. De hirtelen...
- Rántotta! A kedvencem. Húzzatok el innen, hozzatok még egy adaggal!- mondja ezt az épen képbe lépő nagydarab fickó, és arrébb löki Alex-et, aki lerepül a székről. Elég nagy koppanással ért földet, így lehet hogy megsérült. Nem tudod, mert minden figyelmedet ez a hústorony köti le. Az kihúz egy újabb széket egy másik asztalnál ülő kisdiák alól, és egymás mellé teszi le a kettőt. Nagy termete miatt szüksége is van a két székre, hogy le tudjon ülni.
Mikor leül, Rád néz, és odaveti: - Nem hallottad, mit mondtam? Vagy te is úgy akarsz járni, mint a haverod?

Gyorsan megrágcsáltam a falatot, majd lesütöttem a szememet és gondolkodni kezdtem. ~ Elmondjam neki a legféltettebb dolgomat? Hiszen még alig ismerem...~ Gondolatmenetemből az hozott vissza, hogy Alex-et lelökték a székéről és egy eléggé nagy darab srác ült le mellém. Mikor rám nézett, majd utasítást osztott nekem felálltam, majd Alex-hez siettem.
- Jól vagy?- Kérdeztem és felsegítettem a földről. Egy apró mosolyt pillantottam rá, majd a nagydarab gyerekhez léptem.
- Te pedig nagyon megkeserülöd, hogy ezt tetted Alex-el.- Morogtam összeszűkült pupillákkal, majd az előtte lévő tálcára pillantottam. ~ Bingó...~ Gyulladt ki a fejemben a fény, majd egy gyors mozdulattal felvettem a tálcáról a tányért és lábujjhegyre emelkedve a feje fölé tartottam, majd mikor felnézett egy könnyed mozdulattal a fejére borítottam. A tányért visszatettem a tálcára, majd felvettem a poharat is, ami ott volt és azt is a fiú nyakába öntöttem. A kezemben lévő tárgyat vissza tettem a tányér mellé, s a nagydarab fiúra néztem.
- Remélem tanulsz ebből.- Néztem rá iszonyatosan kemény tekintettel. Pár másodpercig még figyeltem, majd megfordultam.
- Hallottam, hogy nagyot koppantál a földön. Minden rendben van?- Kérdeztem lehúztam az egyik kezemről a kesztyűt, s megérintettem a kezét. Látni akartam mire gondol. Amint hozzáértem megláttam a képeket a fejemben. A gondolatait. Miután megbizonyosodtam, hogy jól van, nem fáj semmije elengedtem és felhúztam a kesztyűmet. Zavartan pillantottam le a padlóra.

Ijedt arccal fürkésztem Alex-et. Láttam, hogy kissé nehézkesen vesz levegőt, mint kellene.
- Alex...- Néztem rá kérdő tekintettel, majd ismét áskálódni kezdtem a gondolataiba, amit az előbb láttam. Mikor megláttam a gondolat foszlányt, gyorsan a fiú mögé szaladtam és megragadtam a két vállát, majd nagy nehezen hátra feszítettem.
- Jobb már?- Kérdeztem, mikor éreztem, hogy ismét levegőt vesz...normálisan. Egy apró mosolyt erőltettem magamra, mikor valaki megragadta szőke tincseimet. Egyre növekedő fájdalmat éreztem a fejemben, ahogy maga elé emelt a nagy darab srác.
- Áááááá ez fáj....engedj el...- Kiabáltam, majd kezeimmel megfogtam a srác kezét, így is fent tartva magamat, hogy ne tépjen annyira. Mikor megláttam ökölbe szorult kezét kezeimet az arcom elé kaptam. ~ Hell, véged...~ Kiabálta az agyamban egy apró gondolat, majd vártam, hogy becsapódjon és hogy eszméletlenül terüljek a földre.
Egyre jobban féltem és egyre jobban kapálóztam. Nem sok választott el attól, hogy kiboruljak, de akkor egy sikeres rúgásnak hála, egyenesen a mókustörvénynek ellentmondó helyen rúgtam meg a srácot.

A mozdulat, amit végbe vittél, nem volt oly hatásos, mint amire számítottál. A hasa olyan nagyra nőtt, hogy teljesen rálóg arra a részre, amit a férfiak úgy óvnak, mint a szemük fényét. Pár másodperc időt nyertél vele, ugyanis Haspók meglepődik, lenéz, majd vissza rád, és vigyorogva azt mondja: - A kövérségnek is megvan a maga ára, csibém!
Felhúzott kezét most elengedi, az kilő, és eszméletlen erőséggel csapódik be az arcodba. Nem érzékelsz túl sokat, csak egy tompa csattanást, majd elsötétül előtted a világ pár másodpercre.
A következő, amit érzékelsz, hogy a földön vagy, pár szék, és asztal között. A sok diák még mindig bénultan áll a félelemtől, csak reménykedhetsz, hogy valaki erőt vett magán, és elment segítségért. De ez még nem is olyan nagy gond: Haspók nem éri be ennyivel, és mázsás lépteivel elindul feléd. Most érzékelheted a csapása súlyosságát, hisz bő 5 méter van közöttetek. De ez a távolság egyre csak csökken.
Láthatod, hogy Haspók háta mögött Alex már kezd feléledni, bár most még csak támaszkodik az asztalba. Úgy látszik, agyrázkódása van, de ez nem jelenti azt, hogy használhatatlanná vált.

Kétségbeesett arccal figyeltem, ahogy rám néz, majd csak azt vettem észre, hogy ökle egyre közelebb és közelebb jön az arcomhoz, míg végül éreztem, hogy a két test egymáshoz ér. Hatalmas lökéssel repültem az asztalok és székek közé...
Pár pillanat múlva tértem csak magamhoz. Iszonyatosan fájt a fejem és alig kaptam levegőt. Mikor azonban meghallottam a fiú súlyos lépteit ijedten támaszkodtam fel az alkaromra. A háttérben láttam, hogy Alex lassan tápászkodik felfele. ~ Legalább ő épp bőrrel megúszta..~ Morfondíroztam, majd óvatosan az arcomhoz nyúltam. Fájdalmas grimaszt vágtam, mikor oda nyúltam, ahova behúzott a fiú.
- Szánalmas vagy, hogy lányokat versz.- Néztem rá idegesen. Féltem, hogy még egy párszor belém rúg, vagy hasonló kedves dolgokat csinál velem, de minduntalan arra ösztönöztem bensőmet, hogy véletlenül se mutassam rettegésemet. ~ Hell, úgy is mindjárt vége..~ Bátorítottam magamat, persze nem túl nagy sikerrel.
- Csak a gyávák csinálják ezt..- Néztem ismét szemeibe. Álltam dühös tekintetét. Tudtam, hogy jogosan kapta tőlem a nyakon öntést, viszont egyáltalán nem volt jogos, - se illendő - hogy behúzott nekem. Ezért Londonban, már rég elintézték volna. Akármennyire is nagy darab.
Gondolkodásomból az hozott vissza, hogy Haspók és köztem a távolság egyre jobban csökken és csökken.

Haspók nem törődik a lélekbe ható szöveggel, rendíthetetlenül veszi be a métereket. Az arcán elterülő bárgyú vigyor arról árulkodik, hogy élvezi, amit csinál. Lassan tudatosulhat benned, hogy itt nem segít a szép szó.
Fél méter van hátra közöttetek, ami még téged is elborzaszt. Az előző ütésnek érzed a nyomát, nem biztos, hogy szeretnél még egyet a szemed alá. Haspók bedurvult, ez nem vitás, így garantált a fájdalom. Van még pár másodperced, hogy csinálj valamit, vagy szemedet becsukva felkészülhetsz a legrosszabbra.
Haspók bárgyú vigyora bárgyú csodálkozásba csap át, amikor valaki felkapaszkodik a hátára, és befogja a szemét. Zavarodottságában elkezd kapálózni, és irányt vált. A diákok megint megrökönyödnek a történtek láttán, majd ilyedten félreugrálnak a hústorony érkezése elől. Most már láthatod, hogy Alex az, aki megpróbálta a lehetetlent: nyert neked egy kis időt.
Most eldöntheted, hogy mit akarsz: segítesz Alexnek, vagy elmenekülsz, esetleg keresel valamit, amivel védheted magad. Csinálhatsz bármit, de nem húzhatod örökké, ugyanis félő, hogy a kapálózó Haspók leveti magáról Alexet. Utánna pedig te következel.

Egyre jobban kétségbeestem, ahogy láttam egyre közeledő lépteit. Felkészültem arra, hogy ismét behúz vagy valami, de ehelyett eltántorodott és a járása is megváltozott. Mikor a többi diák ijedten ugrott az útjából észrevettem, hogy Alex csimpaszkodik a nyakán. Fájdalmasan elmosolyodtam, majd nagy nehezen felálltam. Körbekémleltem a konyhában, majd megpillantottam a pult mellett a fogason egy serpenyőt. A tőlem telhető leggyorsabb sebességgel odaszaladtam, mire fejem lüktetni kezdett. Feltérdeltem a pultra, leakasztottam a serpenyőt, majd lemásztam és Alex felé szaladtam. Mikor odaértem, határozottan felemeltem a kezemet, majd hangosan elkiáltottam:
- Alex, ugorj!- Majd egy mozdulattal fejbe vertem Haspókot. Mikor hangosan találkozott a fiú fejével döbbenten néztem, hogy mit tettem.. ~ Hell...ezt nem kellett volna~ Motyogtam magamban, majd elléptem onnan és eldobtam a serpenyőt.
- Sa...sajnálom..- Suttogtam, majd könnyekkel küszködve néztem Alex-re.
- Minden rendben van?- Kérdeztem és a szemeibe néztem. Kezeim remegtek. Nem mertem a nagydarab fiúra nézni. Sose voltam még ennyire dühös, sose voltam még ennyire agresszív.
- Agyrázkódásod van.- Léptem Alex elé, s felnéztem rá.
- Nem mehetnénk el innen?- Kérdeztem remegő hangon. Nagyon közel voltam a zokogáshoz, de nem akartam mindenki előtt a fiúra vetni magamat és üvöltve a mellkasába fúrni a fejemet, hogy megnyugodjak.
- Nagyon szépen kérlek..- Motyogtam alig hallhatóan, s éreztem, hogy egy könnycsepp végigfolyik a szememen, pont ott, ahol a monokli volt.

Talán tényleg nem kellett volna. Haspók mintha kicsit megzavarodott volna, nem érti, hogy most mi történt. Úgy tűnik még sosem támadtak rá egyszerre ketten. Az agyában csak lassan villannak be a jelen helyzet képei, ami kismértékű gyengeelméjű benyomását kelti. A feje viszont annál keményebb, a fájdalmat nem érezte túlságosan. A serpenyővel ütött részhez kap, és elkezdi vakarni. Ennyit értél el a serpenyős támadással.
Miközben Alexet kérleled, hogy ne legyen semmi baja, nem veszed észre a feléd elinduló óriást. Már csak fél méter választ el titeket, karját kinyújta, hogy elintézzen egyszer, s mindenkorra, amikor hirtelen...
- Abbahagyni, jönnek a tanárok!- üvölti valaki a tömegből. Haspók, és a többiek a hang irányába fordulnak. Az ajtó felől induló morajlás lassan elér titeket is: a székek, és asztalok rendberakása olyan gyorsan végbemegy, hogy azt elképzelni is nehéz. Van aki a képességét használja, és van, aki a kezeit. Egy szempillantás alatt eltűnnek a rombolás nyomai.
Haspók- immár zavarodottan- elindul feléd. Csak szemléled a nagy monstrumot, tenni ellene már nem tudsz semmit. Egy másodpercre azt hinnéd, hogy elintéz, de ahelyett elsétál melletted.
- Még nem végeztünk szivi. Ezt odakint folytatjuk!- mondja neked úgy, hogy mások is hallják. Hirtelen mindenki elkezd suttogni, leadni a drótot, hogy odakint lesz még valami izgalmas látnivaló.
Belép az ajtón Hank McCoy professzor. Kezében könyv van, ami az efféle szórakozott professzorokra jellemző. Felsem tűnik neki a szokatlan csönd, annyira belevan temetkezve az olvasásba, még így séta közben is. Kishíján fel is esik az egyik rossz helyre rakott székben.
Itt a remek alkalom, hogy véget vethess a rémálomnak. A tanár érkezése kapóra jött, most szólhatsz neki, hogy Haspók megtámadott. Ugyanakkor az árukodás nem szép dolog, és a becsületeden is csorba esne, főleg, hogy már minden diák a reggeli utáni folytatásról beszél.
A döntés a te kezedben van!

Figyeltem Alex tekintetét. Iszonyatosan féltem, hogy valami nagy baja esett. Mikor hátrapillantottam láttam, hogy Haspók megint csak felém közeledik, de egy ismeretlen hang megmentett. Pár pillanat alatt az étkező ismét csendes és nyugodt lett. Éppen Alex-et akartam megvizsgálni, hogy minden rendben van-e vele, mikor Haspók azt mondta, hogy nem végeztünk. Falfehér arccal néztem utána, ahogy elhagyja a konyhát. Megráztam a fejemet, majd Alex-re néztem.
- Alex...- Néztem rá kérdő tekintettel. Nem tudtam mi baj van, hogy miért nem szólal meg. Utáltam használni a képességemet. Stev-től is ez borzasztott el...
Óvatosan lehúztam a kesztyűmet, majd lábujjhegyre álltam és finoman megérintettem az arcát. ~ Fájdalom, agyrázkódás..~ Láttam a gondolataiban a szavakat. Ijedten kaptam el a kezemet. gyorsan visszahúztam a kesztyűmet, majd óvatosan megfogtam a kezét.
- Alex..- Szólítottam meg, majd egy közeli asztalhoz vezettem és leültettem egy székre.
Közben észrevettem a professzort, aki egy könyvet bújt. ~ Szólj neki, Heily...jobb ha tudja...~ Motyogtam magamnak, majd a fiúra pillantottam. Elengedtem a kezét, majd sietős léptekkel haladtam a professzor elé. Mikor utolértem elé álltam.
- Elnézést, professzor.- Motyogtam halkan, erőtlenül.
- Ne haragudjon, hogy zavarom, de A...a barátom elcsúszott és attól tartok agyrázkódása van. Megnézné, kérem..- Néztem a professzor szemébe könnyekkel küszködve. Reméltem, hogy most nem hagy itt faképnél. ~ Elvégre tanár, de akkor is.... ~ Úgy döntöttem haspókról nem szólok. ~ Felesleges lenne..meg nem vagyok egy nyámnyila nyuszi.. ~ Egy pillanatra az arcomhoz nyúltam, de meg is bántam. iszonyatos fájdalom vette hatalmába azt a részt, de próbáltam nem mutatni.

Alex hálásan néz rád. Nem tudhatod, hogy mennyit fogott fel abból, amit neki mondtál, de próbál egy mosolyt erőltetni az arcára. Részben sikerül is , és erőtlenül azt suttogja:- Megcsináltuk!
Mikor elindulsz a professzor felé, mindenki egy emberként bámul Rád. "Ez az, jól teszi" "Az árulkodás nem szép dolog" "Nem lesz több ma már", és ehhez hasonló dolgokat hallasz a tömegből. Valószínüleg mindenki azt hiszi, hogy beköpöd Haspókot, ami ebben az esetben érthető is lenne.
Amikor megszólítod a professzort, váratlanul feleszmél az olvasásból. Egy másodpercre vadállatias csillogást vélhetsz felfedezni a szemében, de az hamarabb elmúlik, mielőtt megilyedhetnél. McCoy professzor egyből összecsapja a könyvet, és hagyja, hogy elvezesd a fiúhoz.
Mikor leguggol a széke mellé, szemmel megvizsgálja.- Enyhe agyrázkódás fiam. Az ilyennel nem lenne szabad várakozni, mert még elfajulhat a dolog. Gyere, elkísérlek a gyengélkedőre!- mondja, aztán finoman felsegíti a székről. Alex ilyedten néz téged, és nyújtja a kezét feléd. ~ Ne tedd Heily! Így nem tudok Rád vigyázni ~ hallod a gondolatait, ha megérinted kinyújtott karját.
Miután eltűnnek a szemek elől, a suttogás immár hangosabb méreteket ölt. Mindenki a folytatásról beszél. A káoszban egyedül maradtál, így még nehezebb dolgod van.
Valaki megérinti a vállad, amitől összerezzenhetsz. Ezt a finom gesztust vadságként élheted meg, ami az elmúlt pár gyötrelmes percnek köszönhető. Mikor megfordulsz, egy vagány külsejű lányt látsz, aki készségesnek tűnik.
- Ne haragudj, de tényleg kiállsz Haspók ellen? Húhh, de durva, te aztán nem vagy semmi. Tudom a gyengepontját, ha meghallgatsz, segítek neked!

Mikor a professzor rám pillantott tekintetétől ököl nagyságúra ment össze a gyomrom. Pár másodpercig a tekintetében volt valami félelmetes, majd mintha mi se történt volna elpárolgott. Sietős léptekkel indultam el Alex felé, aki ugyan ott ült, ahol hagytam. A professzor felsegítette, majd láttam a tekintetében valami szokatlant. Egy szempillantás alatt lehúztam a kesztyűmet és megfogtam a kezét, bátorítás képen, de igazából a gondolatai érdekelte. Mikor hallottam, szavait a fejemben rámosolyogtam.
- Minden rendben lesz Alex.- Nyugtattam és visszahúztam a fekete bőrdarabot a kezemre. Szomorú szemekkel néztem a fiú és a professzor távolodó alakja után. Lassan de biztosan fordultam a kijárat felé. Hallottam a pusmogásokat, de nem érdekelt. Meg akartam bosszulni azt, amit Alex-el tett. Mikor éppen elindultam volna egy kezet éreztem meg a vállamon. Ijedten találtam szembe magammal egy lányt.
- Té-tényleg tudod, a gyenge pontját?- Kérdeztem és kíváncsi pillantásokkal néztem a szemébe. Reméltem, hogy tényleg segíteni akar, és nem csak átver.
- Kérlek, üljünk le és áruld el.- Mutattam egy szabad asztalra, majd óvatos léptekkel odasétáltam és leültem.
- Szóval , mit kell tudnom...Haspókról? Haspók ugye?- Kérdeztem kicsit bizonytalanul, majd csendben vártam, hogy válaszoljon.

Mikor leültök a lánnyal beszélgetni, egyből elhalmozod kérdésekkel. Nem jó indítás ez egy első randevún, de hát mindenki tudja, hogy milyen zaklatott állapotban vagy. A lány csak hallgat, szépen kivárja, amit szeretnél mondani, majd megszólal:
- Biztos Haspók, annyit tudok mint te!- töri le a lelkesedésed. Talán azt hitted, hogy közelről ismeri Haspókot? Hát, akkor tévedtél, és ez az arcodon ebben az esetben meg is látszik.- Amit viszont többet tudok, az az, hogy mi a gyengepontja. Ohh, ne haragudj, Jenna vagyok, másnéven Szenzor. Azért vagyok szenzor, mert látom az emberek auráját.- mondja, majd ha látja arcodon a zavart értetlenséget, hozzáteszi- Az aura egy olyan fénycsík az emberek körül, ami erősségével jelzi, hogy mely pontok a gyenge, sebezhető helyek.- mondja, majd előhúz a tányérjáról ( talán csak most veszed észre, hogy van neki olyan is) egy piritóst. A másikat odanyújtja neked. - Vedd el, egyél, szükséged lesz rá. Haspóknak ugyanis nincs gyenge pontja. De ez talán megkönnyíti a a dolgodat. Próbálj meg a lelkébe támadni, ugyanis köztudott, hogy Haspók sötét, mint az éjszaka. Elterelheted a figyelmét, esetleg sértegethetnéd, amitől bepöccen. Csak rá kell jönni, hogy mi jár abban a pici fejében!- mosolyog, miközben mutatóújjával végigsimítja a kézfejedet.- Most mennem kell! Szia!- szól, és pár másodperc múlva egyedül vagy a gondolataiddal, és egy seregnyi rólad beszélgető diákkal.

Kíváncsian vártam, hogy mit mond és mikor közölte, hogy annyira ismeri, mint én megdöbbentem. ~ Akkor még is, hogy a fenébe akar segíteni nekem? ~ Aggodalmaskodtam. Mikor bemutatkozott és elárulta, hogy látja az emberek auráját kérdőn pillantottam rá. A válasz lassan meg is érkezett, de nemigen lettem okosabb. Elvettem a tányérról az egyik pirítóst, majd beleharaptam. Mikor végighúztam az ujját a kézfejemen ijedten kaptam el gyorsan. ~ Ő tudja... ~ Suttogta egy hang a fejemben. Mikor elment megint csak egyedül voltam a gondolataimmal és a többiekkel.
- Basszus..- Álltam fel, majd a legközelebbi kukába hajítottam a pirítóst. Idegesen gondoltam végig Szenzor tanácsát. A kezeimet magam elé emeltem, majd egy ideig csak bámultam őket. Végül mély levegőt vettem és lehúztam mind a kettőről a kesztyűket és a farzsebembe dugtam azokat. Nagyon lassú léptekkel indultam Haspók után.
- Heily, nem vagy normális...De meg kell tennem Alex miatt, muszáj...ennyivel tartozok neki...- Motyogtam hangosan a bajszom alatt, miközben kicsi, lassú és bizonytalan léptekkel haladtam el az ajtó felé. Közben azon gondolkodtam, miképpen fogok hozzáérni a fiúhoz. Nem akartam, hogy mindenki megtudja, hogy tudom olvasni a gondolatukat, de azért szerettem volna kideríteni, hogy mi baja van a gyereknek Alex-el, meg velem..

A diákok némán nézik, mikor felálsz, és kukába hajítod a szelet kenyeret. Tudhatod, hogy a képességetek használata retorziókat von maga után, de ez a helyzet feledésbe merült, amikor Haspók megtámadott. Mindenki tudja, hogy a becsület mennyire fontos: az nem végezheti úgy, mint az előbb kidobott pirítós. Pedig Haspók ugyanezt csinálta: belédharapott, aztán eldobott téged.
Miközben elindulsz, a tömeg először csak a tekintetével követ. Majd elindul a vonuló tömeg utánad. Érzed a többiek pillantását a tarkódon, nem is kell gondolatolvasónak lenned, hogy tudd, mi jár a fejükben.
Hirtelen valaki a fejedre nyom egy sapkát. Ilyedten markolod meg, nehogy a szemedbe nyomják, és ne láss senkit. Majd valaki a képedbe nyom egy sálat. Majd egy kabátot. Mikor megfordulsz, láthatod, hogy a tömeg ki oldalán áll: mindenki odaadja a saját meleg cuccát, hogy odakint ne fázz meg. Senki nem szól semmit, csak vetkőzik, és adakozik.
Ha gondolod, mondhatsz valamit még a kétségtelenül a te oldaladon álló csoportnak, majd elindulhatsz a hófödte udvarra, ahol már vár rád Haspók.

// Folytatás: Iskola, udvar, kert //