Konyha és étkező

Egy hatalmas helység, ahol mindig van élet. Nincs olyan óra, mikor üres lenne. Mindig van itt valaki, és az állandó el nem fogyó élelmiszert majszolja. Minden felszerelés, ami szükséges lehet a sütéshez, főzéshez megtalálható itt a sütőtől kezdve a hűtőn át, a turmixgépeken keresztül az evőeszközökig minden. Talán mondhatni, hogy a Konyha és egyben étkezőt alakító helység a második legnépszerűbb a Társalgó után az iskolában.

Benjamin már a második hónapját tölti az intézményben, és ez idő alatt az iskola mindegyik tanulójával találkozott már, illetve a tanárokat is ismeri. Igaz, egyikükkel sem alakított ki baráti kapcsolatokat, de jó viszonyt ápol mindenkivel, ha csak esetleg egyesekkel csak köszönő viszonyban is van. Hogy mi vezette őt a konyhába? Minden bizonnyal a korgó nyomra, de nincs egyedül. Már két illető kedélyesen étkezik, mikor észreveszik az érkezőt. Ben névről ismerheti mindkettőjüket. Az egyikük Bobby Drake, míg a másikuk Sarah Rushman. Kedvesen köszönnek majd Bobby jól nevelt módon szól oda a fiúnak.

-A húsból ne egyél, John odapörkölt neki. Egyszerűen az a mániája, hogy mindent odaégessen. -mondja, amin a mellette ülő Sarah csak mosolyog. -Inkább ott a leves. Az még ehető.

Éhezek egy kissé, így hát betérek az étkezőbe. Nem vagyok egyedül, ott van már Bobby is és Sarah is. Úgy gondoltam eszek egy kis húst, de szerencsére Bobby még idejében szólt, hogy John kissé trükközött vele, így hát inkább a Sarah által ajánlott levesből vettem magam elé, betettem a mikróba és vártam, hogy elég meleg legyen. Miközben várakozom, eszembe jut, hogy bár már elég régóta itt vagyok, mégsem tudok semmit az itteniekről, csak név alapján ismerem őket. Hát ideje ezen változtatni. Miután felmelegedett a levesem, leülök az asztalhoz, eszem egy pár falatot az ételből, majd nekilátok, hogy valami beszélgetés félét kezdeményezve egy kicsit jobban megismerhessem a többieket, így felteszek egy - két kérdést a többiek felé címezve azt:

- Amúgy ti mióta vagytok már itt? Mik a képességeitek?

Ben kérdése sem Saraht, sem Bobbyt nem érinti kellemetlenül, mind a ketten elfogadták már a képességeiket, és azt, hogy kik is ők valójában. A lány úgy dönt, hogy nem akar demonstrálni, mert nem valami kellemes érzés erejének használata, így csak szóban tájékoztatja a fiút.

-Kb. fél éve vagyok már a suliban. A professzor a csatornából mentett meg. -mondja kissé érzelmesen a szavakat, mai látszik, hogy kellemetlen emlékeket idéz benne, majd folytatja. -A képességem pedig a csonttüskék generálása. Elég fájdalmas dolog. -mosolyog, majd eszi tovább a levest és ezzel átadja a mellette ülőnek a szó jogát, aki nem él a lehetőséggel egyenlőre. Inkább csak megérinti Ben tányérját, mire az imént még gőzölgő, forró leves egyszerűen megdermed, és jéggé fagy. Bobby csak kissé "vagány" ábrázattal kacsint az előtte ülőre. -Már 1 éve vagyok tagja a sulinak. Na és te? Lássuk mihez értesz?

- Én csak két hónapja vagyok itt. A képességem a napsugarak manipulálása és átalakítása energiává. Ezt az energiát vagyok képes különböző módokon felhasználni.

Én is tartok hát egy kis bemutatót: odasétálok az ablakhoz, kinyitom és kinyújtom rajta a kezemet. Egy pillanatig hagyom, hogy a napsugarak a bőrömet csiklandozzák, majd, amint elértem a megfelelő töltöttségi szintet, akkor megbizonyosodok róla, hogy figyelnek e, majd az öklömből kilövök egy vastag, vörös sugár nyalábot a felhők felé a levegőbe. Ha ezzel megvagyok ismét várok, hogy egy kicsit töltődjek, majd Bobbyék felé fordulva koncentrálok és a plafon felé kezdek emelkedni, bemutatva a repülési képességemet is. Egy darabig a magasban lebegve maradok, majd leereszkedek a földre, visszaülök a többiek közé és vigyorogva nézek rájuk:

- Na, milyen?

Bobby és Sam csak némán ülnek. Nem szólnak semmit, csak fejet csóválva kissé megemelve szemöldöküket elfanyalodnak. Az ennyire látványos bemutatónak többnyire mr. Lensherr tesz pontot a végére, mert a professzor nem díjazza a figyelemfelkeltést, és az ő unszolására cselekszik Magnus.

-Remek volt, csak ha ezt most meglátta valaki, nem lesz jó vége. Reménykedjünk, hogy Ororo tanárnő nincs a tetőn. -mondja Bobby, és feláll, majd Ben vállára teszi a kezét és a kezdeti kissé fanyalgás után elismerően bólint. -Minden esetre szép volt... Napsugár. -kicsit talán szurkálódóan mondja oda Bennek az utolsó szavát, amin ő maga jókedvűen mosolyog és lassan elmegy. Ezzel pedig magára hagyva Samet, és Sunbeamet. A lány pár pillanatig csak némán ül, majd megszólal.

-Ne vedd zokon, Bobby ilyen. Amúgy meg nem hiszem hogy bárki meglátta volna a sugarat. De azért óvatosan, mert a profeszsor nem szereti ha engedély nélkül használjuk a mutáns képességeinket.

- Igen, de azért kell néha egy kis gyakorlás és ha mondjuk valaki megtámadna minket, ott sem várhatjuk meg, hogy valamelyik tanárunk engedélyt adjon a képességeink használatára. Én értem, hogy ezek a szabályok fontosak az együttélésünkhöz és az emberi társadalommal való elfogadtatásunkhoz, de akkor is, ez a megszorítás szerintem felesleges bizonyos szituációkban. Az emberek így is úgy is elutasítanak minket és ha küzdeni kell, én nem fogom megvárni, míg Xavier professzor vagy Lensherr tanár úr odaérjenek. Nem tudom, hogy az emberek valaha is megbékélnek e velünk, szóval szerintem az éppenséggel nem segít valami sokat, ha bizonyos helyzetekben nem használhatjuk az erőinket. Azért vagyunk itt elvileg, hogy fejlődjünk. Szerintem tegyük hát azt. Az ilyen szabályok, azonban csak pont, hogy gátolnak minket ebben.

Azzal kissé lenyugtatom magamat, mert észrevettem, hogy a kelleténél egy kicsit jobban felzaklattam magamat a dolgon.

Sam csak nagyokat hallgat és nem szól közbe. Megvárja, míg Ben lenyugszik, és csak utána szólal meg.

-Viszont az ilyen jellegű akciók veszélybe sodorhatják az iskolát. Talán be is szüntetnék, ha kiderül mi folyik itt. Akkor mit tennének sokan? Vannak akiknek már nincsenek szülei. Akik elhagyatottak. Mint én is. Nem tudnánk hova menni. -eléggé halk szavúan mondja ami a szívét nyomja Samnek, és rövid szünet után folytatja. -De hagyjuk ezt. Nem akarok erről beszélni. -mondja, majd eddig tovább szürcsöli levesét némán, és kissé mintha megsértődött volna. Nem kell, csak mind össze néhány perc, mire az ajtóban megjelenik Ororo tanárnő, eléggé bosszús tekintettel, de koránt sem olyan dühösen, mint mondjuk kollégái tennék.


-Benjamin! Nem olvasta a házirendet!? Nem olvasta, hogy tilos engedély nélkül az erejüket használni!?

A lány úgy tűnik nem akar többet beszélgetni és ha mindez még nem lenne elég, de Ororo tanárnő is beállított.

- De, olvastam. Elnézést tanárnő! Többé nem fordul elő!

Remek. Nos, mivel úgy tűnik, hogy ez a társalgás már nem lehet jobb, sőt, csak egyre rosszabb lesz, inkább elpakolok magam után és elhagyom a konyhát. Körútra indulok a suliban, hátha valahol másutt szerencsésebb napom lesz. Első utam ki az udvarra vezet, hátha ott jobban alakulnak a dolgok.

Ben csak szeretné könnyen megúszni a dolgot, és lelépni a konyhából, de a tanárnő nem hajlandó elállni az útból. A fiú bocsánatkérése számára nem volt elég. Dühösen nézi őt, majd mikor meglátja a jéggé fagyott levest, csak olaj a tűzre mind az. Samre néz, aki kerüli a pillantást.

-Hol van Bobby!?- kérdi idegesen, majd pedig Benjaminra irányul a figyelme. -Nem megy sehová! -ezzel elviharzik, és az időre magára hagyja a párost. Sam lassan feláll, és elpakol maga után, majd kissé talán együtt érzően néz Benre, és elsétál. De rá pár pillanattal már itt is van Ororo, előtte pedig Bobby, akit leültet az asztalhoz, utána pedig Bennel is eszt tesz. Bezárja az ebédlő ajtaját, majd pedig számon kérően néz mind a két fiúra.

-Ha nem tévedek az a te műved, Bobby! Hányszor elmondtuk, hogy nem használhatjátok a képességeiteket engedély nélkül! Megsérülhet valaki, vagy még rosszabb! Ugye nem kell elmondanom mi történne, ha az emberek rájönnének arra, hogy mi is valójában az iskola?

- Sajnálom tanárnő, de óvatos voltam. Senki nem figyelt és senki nem is sérült meg. Azt meg kétlem, hogy bárki is észrevette volna a jéggé fagyott levest. Csak fel akartam vágni a többiek előtt. Jó, igen, elismerem, hogy felelősségteljesebbnek kellett volna lennünk, de nem csináltunk nagy zűrt.

Azzal, hogy elmondtam a "védelmi beszédemet", lesütöm a szememet és Bobbyra nézek, hátha ő is akar valamit szólni. Közben gondosan ügyelek rá, hogy kerüljem Ororo pillantását, mert a szemei szinte mindig szikrákat szórnak. Bár még mindig jobban jártunk, mintha Lensherr vagy Xavier professzor kapott volna rajtunk. Akkor aztán biztos jobban megszívnánk, habár szerintem így sem fogjuk megúszni szárazon. Miután ránéztem Bobbyra, én lesütöm a szememet és inkább onnantól hallgatásba burkolózom.

Ben beszédje után Bobby veszi át a szót, aki nem túl bőbeszédűen, vagy megbánólag csak annyit mond; -Ez csak egy leves... -ezzel pedig némán figyel. Ororo pedig még mindig kissé idegesen válaszol.

-Igen, ez csak egy leves, de nem ez volt az első eset. Gyerekként én éheztem, de meg a képességeddel szórakozol az étellel! Bobby szörnyen felelőtlen vagy! Azt pedig hogy nem csináltatok nagy zűrt, enyhe kifejezés Benjamin! Mi van, ha eltalálsz egy utasszállító repülőgépet? Vagy ha észreveszi valaki a képességedet? Nem akarom még egyszer meglátni, hogy engedély nélkül alkalmazzátok az erőtöket! - mondja, ezzel pedig megrázza a fejét, és a fejmosás után lassan távozik. Bobby csak értetlenül csóválja a fejét, nem érti ő mért vehette ki a részét mind ebből, és Benre néz. -Remélem örülsz. Meg volt az első dorgálás. Még sok lesz. -talán némileg barátilag mondja a fiú le nem fagyó mosollyal arcán.

Csúcs! Leszúrtak minket és úgy látszik, hogy Bobby ennek még örül is. Nem nagyon értem a srácot. Remek. Nos, mivel úgy tűnik, hogy ez a társalgás már nem lehet jobb, sőt, csak egyre rosszabb lesz, inkább elhagyom a konyhát. Körútra indulok a suliban, hátha valahol másutt szerencsésebb napom lesz. Első utam ki az udvarra vezet, hátha ott jobban alakulnak a dolgok. Megnézem mit csinálnak ilyenkor a többiek, elvégre már hónapok óta itt vagyok, itt az ideje kicsit összeszoknom velük végre. Először körbenézek a folyosókon, aztán lassan körbesétálgatva az épületben, ha meguntam a bentlétet, akkor kivonulok az udvarra, megnézem arra mi a helyzet.

Csúcs! Leszúrtak minket és úgy látszik, hogy Bobby ennek még örül is. Nem nagyon értem a srácot. Remek. Nos, mivel úgy tűnik, hogy ez a társalgás már nem lehet jobb, sőt, csak egyre rosszabb lesz, inkább elhagyom a konyhát. Körútra indulok a suliban, hátha valahol másutt szerencsésebb napom lesz. Első utam ki az udvarra vezet, hátha ott jobban alakulnak a dolgok. Megnézem mit csinálnak ilyenkor a többiek, elvégre már hónapok óta itt vagyok, itt az ideje kicsit összeszoknom velük végre. Először körbenézek a folyosókon, aztán lassan körbesétálgatva az épületben, ha meguntam a bentlétet, akkor kivonulok az udvarra, megnézem arra mi a helyzet.

Ben a folyosókon nem találkozik senkivel. Ororo biztos visszahúzódott a tetőtéri kertjéhez, és még a társalgóban sincs senki. Valószínűleg mindenki kint lesz az udvaron. Elvégre jó idő van, és a legtöbben ilyenkor odakint múlatják az időt. Miután Ben átvergődött, a teraszra kilépve már láthatja is hogy hová tűnt mindenki. Kosaraznak. Többeket arcról, esetleg már névről is ismerhet, de közelebbi viszonyt minden bizonnyal egyikkel sem ápol. Eddig senki nem vette észre, mindenki a meccsel van elfoglalva, ami izgalmasnak ígérkezhet.


Folytatás: Iskola udvar, kert

Vége a tanévnyitónak, ahol Vin megismerkedhetett néhány mondatban az összes diákkal, mikor bemutatkoztak a közönség előtt. Velük együtt a tanárokkal is, és immáron a nagy felhajtás lecsendesült. Talán éhes volt a fiú, hogy ide lépett be, de nincs egyedül, hiszen a helységben még 3 másik fiatal is van. Az egyikük Tim, a fedőnevén Vadállat, aki hirtelen borotva éles fogakkal kezd marcangolni egy méretes szendvicset. A másik, egy szótlan lány, Jean aki ügyködik a konyhában, és ételt készít magának, míg a harmadik egy öngyújtó lángjával szórakozó alak, John. Amint belép Vin, mindhárman rá kapják a tekintetüket. Majd pedig Jean szólal meg kedvesen.

-Éhes vagy? -kérdi lágy hangon, egy apró mosollyal, háziasan. -Csináljak valamit? Épp benne vagyok a munkában. Vin... igaz? -mondja szélesebb mosollyal. Vadállat csak nagy harapásokkal végzi ki a szendvicsét, míg John zavartalanul szórakozik a tűzzel.

Sosem kedveltem a tanévnyitókat, az itteni sem változtatott ezen véleményemen. Persze meg kell hagyni, hogy ez merőben más volt, mind az eddigiek bármelyike, bár nekem még így is kicsit túl sok volt az ember, a temérdek névről nem is beszélve, a képességek meg. Hüh, szóval hosszú, de nem rossz. Azért üdítően hatott rám az oszolj szó felhangzása, még ha nem is pont ezzel adták tudtunkra, hogy mehetünk a dolgunkra. Mentem is, első gondolatra a szobámat célozva meg, de hirtelen ötletek sem igazán állnak távol tőlem, így lekanyarodtam a már tökéletesen ismert útvonalamról. Végig jártam egy hosszabb folyosót, oda és vissza, mivel zsákutcának, vagy is zsákfolyosónak bizonyult. Aztán valahogy egészen másfelé vittek a lábaim, volt benne valami ismerős, csak nem tudtam honnan és aztán megvilágosodtam. A konyha, ami nem is volt olyan néptelen, de éppen csak bedugtam az orrom, nem éreztem magam felkészülve egy mutáns traccspartira. Viszont vannak helyzetek, amikor a test nem várja meg a tudat döntését és önhatalmúan cselekszik. Ez történt velem is, ahogy a konyhába léptem.
- Sziasztok! – És ha már itt vagyok és rajtam kívül mások is itt vannak, akkor köszönök, a magabiztosság legcsekélyebb jele nélkül. A bent lévők arcán, alakján éppen csak egy pillanatig időzök, de így is csak egy valakinek ugrik be a neve. Meg kel, hogy mondjam, találó név lett a Vadállat és a e mellé még azt is leszögezném toldalékként, hogy véletlenül sem lennék a szendvics helyében. Viszont tétlen álldogálni sem igen szeretnék, de a helyzet váratlan megoldást szül. A kérdés hallatán a lányra nézek és már mondanám is, hogy „Nem, köszönöm!”, de szerves részemet képező gyomromnak már egészen más a véleménye erről. Ennek hangot is, szerencsére nem víve túlzásba a hangerőt, mindazonáltal lényegre törő volt: Éhes! Hasamra teszem a kezem, mintha ezzel megakadályozhatnám, hogy esetlegesen újra megkorduljon, igazából azonban zavaromat próbálom egy kicsit enyhíteni.
- Igen, tegnap kihagytam a vacsorát. – Vallom be, a bevallani valót, érezhető zavarral a hangomban. – O. Nem kell miattam is fáradnod, ha egy kicsit segítesz az eligazodásban, akkor megoldom. – Némileg felbátorodva, barátias hangot megütve fűztem tovább a válaszom. Sosem voltam egy elveszett ember, még ha a konyhában nem én készítettem el a leggusztább szendvicseket és olykor maga a helység is inkább csatatérre emlékeztetett. De ha nem csináljuk, akkor sosem fogunk fejlődni! Mi fene, még is csak hasonlítok a bátyámra. A becenevemre csak bólintok, nem kedvelem igazán úgy egyiket sem, de senkit nem kárhoztatok az egész kiejtésére.
- Röstellem, de a tiétek nem jut eszembe. – Egy újabb bővebb tőmondat, csak gondolatban sóhajtok és próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy valamivel azért bővebben adjak hangot nekik. A rágás hangjai, azonban egyenlőre csak mosolygásra késztetnek, míg a láng látványa egy kicsit lelomboz. Mostanában egy kicsit elhidegültem a tűzet produkáló dolgoktól, de a miértjére most nem akarok gondolni. Inkább a lány mellé álok, készen arra, hogy elkészítsek magamnak valami harapnivalót, amint megtudom, miből és honnan vehetek.

Amint Vincent közli, hogy ő bizony nem vetné meg az ételt, Jean bólint, és bár a kérés miatt nem készít el a fiúnak semmit, de mindent megmutat mit hol talál. Zöldségek a hűtőben, kenyér, zsemle, kifli a kosárban, felvágottak szintén a hűtőben, mindenféle innivalót a spáizban talál és alig néhány perc alatt a lány mindent elmond. Látszik rajta, hogy valószínűleg régi diák lehet, ha ennyire otthon van mindenben. Vadállat eközben már ujjait nyaldosva dől hátra jóllakottan, mire a mellette ülő John csak elteszi az öngyújtóját, és ahogy kérte Vin, bemutatkozik.

-A nevem John Allerdyce. De vannak akik csak Pyroként szólítanak. -mondja, és kezet nyújt a fiú felé. Tim már nem ennyire közlékeny és barátságos, talán inkább az ellenkezőjét váltja ki. -Tim. -mondja, miközben még bele is büfög. Biztos jól esett neki a szendvics... Jean csak kissé morcosan néz Vadállatra. -Mekkora paraszt vagy! -cseppet sem kertelve hangzik el a lány szájából, mire a fiú feláll, és csak int egyet, majd távozik az udvarra. Ezzel Jean folytatja. -Jean Grey, örülök, hogy megismerhetlek. -nyújtja ő is a kezét barátságosan és széles mosollyal. Megtörtént immáron hivatalosan is a bemutatkozás. Vincent bár bőven kapta az információ áradatot az ételek és eszközök hollétéről, de talán megragadt neki valami és neki kezdhet valami finomat gyártani. Ahogy kutagszik, és munkába kerül észre veheti, hogy bőven van mindenből. Talán nem is csoda, hisz kb. 30 fő lakik az iskolában a tanárokkal együtt. Idő közben Jean helyet foglal, de nem áll neki a gusztusosan elkészített hideg táljának, hanem megvárja Vint. Közben pedig próbál kérdezősködni.

-Hogy tetszik a suli? -kérdi, majd teszi hozzá. -Timmel ne törődj, ő fura fiú. Azt hiszi még mindig az újgazdag negyedben van.

- Vincent China, a teljesség kedvvért. – Fogadom el Pyro kézfogását, a gesztusa valahogy megnyugvással tölt el, nem mintha túlzottan zaklatott lennék csak hát. Nehezen nyitok mások felé, piszkálásra, héjtördelésre szoruló alak vagyok. Pech, de nem lehet mindenki elsőre olyan, mint egy nyitott színes könyv. Miután megtörtént a kézfogás visszaállok előbbi helyemhez közel, ugyan megtehettem volna, hogy rögtön nyújtom a kezem Tim felé, de a kölcsönösség kedvéért. Nem tettem. A modorát, még ha egy kicsit ellenségesnek is érzem, hát nem is tudom, talán Franklinéhez lehetne hasonlítani. De nem vagyok egy kimondottan jó emberismerő, az idő majd eldönti, mit kezdünk egymással, már ha lesz rá alkalom. Nagy ez az iskola.
- Egészségedre! – Csúszik ki a számon, noha nem túl hangosan és szándék nélkül. Két báty mellet nőttem fel, úgyhogy az ilyen dolgok nem tudnak kizökkenteni. Ellenkezőleg. Hiszen ennek mindig a vicces felét helyeztük háttérbe, tartva az örök igazságot: Jobb kint, mint bent! És jöhet mégy egy kézfogás, határozott, de azért még is másabb, mint az első, elvégre nem lehet csak úgy egy lány kezét megropogtatni. Nem mintha előbb ezt tettem volna.
- Én is örvendek, Jean! – A tőmondatokról úgy látszik még nem igazán sikerült átnyergelnem a több mondattani elemmel felszereltre, de azért nem adom fel. Most viszont, hogy megejtettük a formalitásokat, tekintetem a konyha egyéb szegleteibe vándorol, konkrétan azon ajtók felé, amik mögött a leendő falnivaló alapanyagai lapulnak. Sokat nem is tétovázom, reménykedve nyitom ki azt a szekrény, ahol a tányérok leledznek elméletileg és talált. Le is veszek egyet, majd tétován indulok a kések, kanalak és villák felkutatására, ezzel csak másodjára aratok sikert. Na majd néhány hét múlva már rutinosabban fog menni, remélem.
- Kicsit furcsán érezem magam, de maga az iskola tetszik, jó nagy és van zöld, ahová ki lehet szabadulni. Bár még nem láttam mindent. – Válaszolok a feltett kérdésere, nagyjából kivonatolva a gondolataimat, mert abban még szerepel sok más minden is. Példának okáért, hogy különös élmény sok különös emberrel egy fedél alatt lenni, főként, ha eddig nagyjából fel lehetett készülni arra milyen meglepetések várnak. Kihúzott székek, rajzszög, ragasztó, röppályára állított radír, de itt? Közben leszelek egy szelet kenyeret és hűtőből előbányászok néhány dolgot, csábít a majonéz is, de az ott marad, de vaj meg a felvágott jön velem egy paradicsom kíséretében. Ez úgy férfiasan elhelyezem a szelet kenyéren, nyugtázva, hogy nem hagytam magam után kuplerájt. Csoda! Aztán helyet foglalok az asztalnál, csak azért, hogy újra felállva valami ihatót is levadásszak a kamrából. Aztán már csak egy pohár és visszaülök a kiválasztott helyemre.
- Nem mondom, hogy nem zavar, de nem vagyunk egyformák. – Velem együtt azonban a gyomrom is beszélgetésbe kezd, aminek köszönhetően vágok egy grimaszt. – Bocsánat! .. Ti régebb óta vagytok már itt? Meg, mindenkinek van valami beceneve, bár inkább kódnévként emlegették többen? – Érdeklődön, egy kicsit kihasználva az alkalmat, a hangulatomat. A szendvics meg még várhat, hiába követelődzik oly nagyon az éhes pocakom.

Vincent amint leül és Jean elkezd enni, mialatt John csak gondolataiba merülve elbambul. Nem tudni min járhat az esze, és a gyomorkorgásra kap csak a fejéhez.
-Semmi gond. -bukik ki belőle, mire egyben válaszol is a kérdésre, megelőzve Jeant. -Ja-ja, régebb óta. De én nem olyan régen. Ismerem az idejáróakat, mer hogy mi merre hány méter. A becenévről meg csak annyit... nem kötelező -vonja meg a vállát, majd Jean folytatja. -Így van. Nekem nincs mutáns nevem, ahogy néhányan emlegetik. Vagy kódnevem. Bár Scott néha Csodalánynak hív. -pirul bele egy pillanatra szavaiba, és az ételbe folytja szavait.

-Csodalány... mi? -kérdez vissza Pyro kicsit élcelődve, aztán Vin irányába fordul. -Befogadó mindenki, szóval nem lesz para a beilleszkedéssel. Ha csak nem olyan vagy mint, Tim vagy Bobby, csak most még titkolod. -mosolyog. [b]-Bár őket is elfogadtuk úgy, amilyenek. -mondja kicsit belemerülve ebbe a gondolatmenetébe. Jean lenyeli az épp szájába tett falatot, majd visszatér a korábbi kérdésre. -Én már rég óta itt vagyok. Mondhatni az egyik legrégebbi diáknak számítok.

A „Jó étvágyat!” lemaradt, de nekem nem hiányzik, ahogy látszólag a többieknek sem. Amúgy is csak egy újabb formaság, ami többnyire annyira berögzül, hogy automatikusan kibukik az emberből, ha valakit enni lát. Vannak kivételek, amik ugye bár sokak állítása szerint erősíti a szabályt. Nagyjából úgy, ahogy Pyro megszólalása az én zavaromat, biccentek a fejemmel, bár nem túl látványosan fogadva, hogy nem tesz semmit a dolgot. Ettől viszont a gyomorkorgás még nem tartozik azok közé, amit idegenek előtt képes vagyok jópofamód lereagálni. Újabb ez van kategóriás dolog, de van még pár ilyen a tarsolyomban. A tányérról és rajta az arra áhítozó szendvicsről –hogy megegyem végre, a fiúra emelem a tekintetem.
- Remélem, én sem leszek ennyire elveszett néhány hét múlva, ha csak ténylegesen nem lehet elveszni. Hajlamos vagyok eltévedni! – Vakargatom meg a tarkómat, de legalább felkészítem őket, ha netalán tán az a hír járná, hogy egy Vincent nevű gyereket néhány napja nem láttak. - És örömmel hallom mert nevek kitalálásában nem vagyok éllovas, meg utoljára becenevek kitalálásával óvodásként foglalatoskódtu .. tam. – Halvány mosolyba fojtom el azt a kellemetlen érzést, ami mindig elfog ilyen röpke javítások alkalmával. Mindig elfelejtem, hogy már csak én vagyok. Persze ketten aggattunk azokra neveket, akiket utáltunk és azokra is, akiket szerettünk, de azok az idők valahogy elmúltak és a későbbiekben szükségét sem éreztük, hogy felelevenítsük. Hah, bár lehet, itt az ideje, hogy ezt megtegyem. Nem is bánom, hogy Jean is megosztja saját véleményét, így valamicskét sikerül elterelnem a figyelmem.
– Csodalány? – Kérdezek vissza, némileg meglepetten és van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem a kinézete miatt, bár azért azt meg kell hagyni, hogy nem figyelmen kívül hagyható. A szemi barátságosak és tisztán csillognak, passzolva zöld színével lángvörös hajához és az arca, szép, de ami fontosabb, vonásai kedvességről árulkodnak, ahogy hangja is. De van egy olyan érzésem, hogy az a bizonyos Scott nem igazán örülne eme okfejtésemnek, így kicsit sóvárgóbban a kelleténél harapom ki az első falatot, mohón megrágom és már megy is a helyére.
- Ez azért sejthető, de ahogy ismerem magam, nem vagyok egy túl problémás alkat, persze néhány rokonom állítása ezt nem takarná. De lehet kicsit távolabb maradok az uralkodó személyektől. – Megvonom a vállam, hát igen, a nagyi és én sosem jöttünk túl jól ki, ahogy a tesitanárral sem, aki valami húszon akárhányadik unokatestvér a nem tudom milyen ági elődöknek köszönhetően. Ebben sosem voltam jó. Azonban a szendvics eltüntetése profi módon megy és gyorsan, ez bizonyítja, hogy nem voltam éhes. Nem, de nem ám, így még egy ökör sem kottyanna meg.
- Akkor elég tapasztaltak vagytok, nagy vonalakban elmondták, hogy hogyan mennek itt a dolgok és tényleg mindent meg kell tanulni, mint a normális iskolában, csak még mellé beiktatják a képességfejlesztő órákat? Nem mintha hadilábon állnék a tanulással, de a képességem … hát. – Lelkes voltam, egészen az m-ig, aztán a hátnál rádöbbentem, hogy az utóbbi időben, magánhasználatban volt az én kicsi világom. Így most elég személyesnek érzem, ha azaz ablak beszélni tudna. Bánatom újabb falatba fojtom és miután az is eltűnt a süllyesztőben, előrukkolok a talán már unalmas kérdéssel. Viszont tényleg kíváncsi vagyok, meg aztán az órák normális lefolyásának normális értékét próbálom kitalálni. – Gondolom, a favorit kérdések közé tartozik, de ti miben vagytok mások?

John felnevet Vincent egyik mondatán, mikor kifejti, hogy kerülni fogja az uralkodókat az iskolában. Nevetése jó ízű, és bár ő nem evett semmit, de ha még is úgy tett volna, most minden bizonnyal a Heimlich-fogást kéne rajta alkalmazni. Néhány másodpercig küzd magával, hogy legyűrje szórakozottságát, aztán nagy nehezen levegőhöz jut. Jean csak nagy szemekkel értetlenül néz, és leolvasni róla egyetlen szót. "Fiúk". Megrázza fejét, és tovább folytatja amit elkezdett és a táljáról nyugodtan, zavartalanul eszik tovább.
-Hogy uralkodó? Tim? Bobby? Tim egy taknyos kölyök, aki azt hiszi még mindig otthon van. Egója a plafont veri, és azt hiszi ő itt a topp. Azt hiszi az ő képessége mindenkit kiütne. -mondja még nevetéssel küzdve, olykor a jókedvtől könnyes szemét törölve, majd folytatja. -Bobby meg azt hiszi jó fej, és folyton keresi a bajt. Messze vannak ők az uralkodóktól. -mondja, és legyint egyet, majd még hozzá teszi. -Nem kell tőlük tartani. Jó srácok ők, csak kicsit kilógnak a sorból. -ezzel elhalkul, és még olykor kicsit kuncog magában. Jean mit sem törődve vele, válaszol Vin kérdésére, és megpróbálja kicsit jobban helyrerázni a képzavart a fiúban. Kicsit arrébb tolja magától a tálat, és előrébb dől, majd kedvesen elkezdi magyarázni a hiányos űrt.

-Hát lényegében olyan ez az egész, mint egy kollégium. Hétfőtől szombatig tanítás, a szabadidő a miénk, és mi döntjük el mire fordítjuk. A tanulás ugyan olyan fontos, mint a képességeink fejlesztése. Oh, jut is eszembe... -szakítja meg Jean saját szavait, majd zsebében kezd el kutakodni. Pár pillanat múlva, egy összehajtott papírdarabot tesz Vin elé. -Itt az órarended és az osztályod. Xavier professzor adta, hogy juttassam majd el hozzád. Ahogy látod, ms. Munroe az osztály mentorod, vagy osztályfőnököd. Ahogy tetszik. -mosolyodik el. -Ha gondolod majd válassz egy szakkört, amire járni fogsz. Bár nem muszály, de szoktak érdekes dolgok elhangzani, szóval ha rám hallgatsz én ajánlom neked. -mondja, mire Pyro csak sóhajt egyet. Látszik rajta, hogy a szakkör az ő részéről csak egy plusz elvesztegetett óra életéből, ezért nem részesíti előnyben. Egy rövid ideig mind két fél hallgat, amíg Vincent megnézi a kapott lapot, és csak utána ragadja meg a szót John.

-Az én erőm a tűz manipulálása. -ebben a pillanatban előkapja öngyújtóját, aminek a lángját egy sárkánnyá formálja, ami szárnyakra kap, és elrepül a konyha egy távoli szegletébe, majd vissza az öngyújtóra. -Jó mi? -kérdi a srác, mire Jean pár másodpercig koncentrál, és az öngyújtó fedele lecsukódik, és Pyro kezéből kiemelkedve vissza csusszan annak zsebébe. -Az enyém pedig a telekinetika. Tárgyakat mozgatok az akaratommal. Kicsit a gondolatolvasáshoz is értek. -feleli Jean szerényen, kicsit lehajtva fejét. Ezek után John jut a beszédes szerephez.

-Amúgy Lensherr képességfejlesztő órái nem vészesek. Mindenkire külön odafigyel, és bár néha erőszakos tud lenni, de mindenkit egy egyéni, saját mércéhez mérten tanít. Azt mondja mindegyikünk más, így másként is tanít mindegyikőnket. Most én kérdezek. Te hogy kerültél közén? Van it keserű történet, meg vidám. Van mindenféle, szóval nem tudsz meglepni. -mondja kicsit unottan, majd még kicsit halkabban hozzá teszi ami érdekli. -Na meg jó lenne tudni, hogy miként számolja el veled. -viccelődik. -Milyen képességeid vannak? -teszi fel utolsó kérdését érdeklődőbben mint az előbbit.

A nevetés hallatán meglepetten nézek asztaltársaimra, aztán növekvő mosollyal igyekszem kulturált módon eltüntetni az éppen számban lévő falatot. Ugyan halvány lilám sincsen abban a perceben, hogy mi vicceset mondtam, mert nyilvánvaló, hogy én tettem. Az meg sem fordul a fejemben, hogy talán valami kajamaradvány van a szájam sarkában, ha lenne rajta majonéz, akkor még el tudnám képzelni. Valamiből nem lehet kinőni, egykoron a csokival jártam folyton úgy, hogy e kezem és az arcom nagy része ki sem látszott a nyálon olvasztott finomságból. Nagyjából a majonézzel is képes vagyok magam így összekenni, ezért is maradt meg a hamburger evészet a zárt ajtók mögött. De a kitekintésből elég, mivel megtudom, hogy egyetlen szó okozta John hirtelen jött jókedvét.
- Nem tartok tőlük, csak hát .. nem feltétlen vagyok jó kombináció mellettük. – Tiltakozom kissé, nem vagyok anyám asszony katonája, de a konfliktusok híve sem, sőt, az nagyon nem. Két, de lehet több értelműnek is lehet a szavaimat gondolni. Előre látom, hogy Timmel nagyon jól elacsarkodnának egy képzeletbeli ringben, Bobby meg. Elmondás alapján talán még hajlanék is a keveredjünk bajba stílusára, mert az milyen jó. Ebből azt hiszem nem ártana sürgősen kivetkőznöm, egy ilyen iskolában fele olyan könnyen bajba lehet keveredni, mint egy átlagosban, ezt súgják a megérzéseim, megint. Lehet jó fiúnak tűnök, ez most közhelyes lesz, de mindenkinek van egy sötét oldala. Eme gondolathoz egy képzeletbeli vigyor is tartozik, ami kelléke minden egyes tervnek, ami mondjuk mindenki számára kellemes vagy néhányak számára igen kellemetlen csíny kezdetét is szokta jelezni.
Ahogy Jean belefog a felhomályosításomba rögvest hitetlenkedve pillantok rá. Szombatig? A kérdés valószínűleg az arcomra is kirajzolódott, ez érdekes lesz, mivel eddig a szombat az szabad volt, ahogy találóan rímelnek is együtt, valamennyire. De akkor úgy látszik vége a délig alvásnak, vagy a korán kelős túrázós napoknak. Letörök, mint a bili füle és az órarendet még nem is láttam. A felém nyújtott papírost át veszem, de előtte azért megtörlöm a kezem, vétek lenne összevajazni esetleg.
- Köszönöm! .. Igen, említette is, hogy ezt majd odaadja, de elfelejtődött. – Fűzöm közbe, miközben bontogatom ezek szerint az órarendem és el is kezdem a feltérképezését. Noha, előre sejtem, hogy nem a legtökéletesebb. De jön a kérdés, az iskolába járó átlagos, értsd nem eminens, diákoknak lehet megfelelő órarendet adni? Most látom, hogy az első két órán elkel egy kispárna, aztán a következőn egy paraván és haladok tovább, miközben azért kérdezek. Mielőtt elfelejtem, mit is akarok. - Ms. Munroe? Még nem találkoztam vele, honnan … - A folytatást lenyelem, lehet nem kellet volna tovább haladnom az órák mustrálgatásában, és még egyszer megnézem a biztonság kedvvért a Hétfőnél szereplő utolsó tanórát. – Harcművészet? Mármint, Kungfu, meg ilyenek? Ez .. – Most meg kéne fogalmaznom, hogy tulajdon képen a verekedésekben én többnyire passzív résztvevő voltam és bár tudom, hogy a harcművészet nem feltétlen egymás püföléséről szól, de eddig sem éreztem nagy késztetést, hogy bármely ágába belekóstoljak. Most meg úgy látszik nincs választásom. A további meglepetések elkerülése végett a fennmaradó napokon is áthámozom magam és azzal a véleménnyel teszem a papírt az asztalra, hogy lehetne rosszabb is. – Érdekes és megrázó élmény volt ezt olvasni. Meg azt hiszem szükségem lesz még egy vekkerre, hogy szombaton időben felkeljek. – Sóhajtok, ahogy kedvtelen nézem az órarendet, ami makacsul nem hajlandó megváltozni. Pech, mi? Nem is bánom, hogy áttelepedünk lassan egy másik témára, amihez rögtönzött bemutató is jár. Amit meg kell hagyni igen látványosra sikeredett, követem is a lángokból álló sárkány röptét Félelmetes, de kétségtelen, hogy gyönyörű látvány. A kérdésre egy kisebb vigyorral bólintok Johnnak, jó bizony és jön Jean is.
- Ehm, vigyáznom kell, mit gondolok? – Valahogy nem riaszt a dolog, hogy a fejembe lát. Inkább sajnálom, mivel kábé akkora a rend a gondolataimban, mint egy szobában, ahol az óvodások névre hallgató tájfun-tornádó sodort végig, kétszer legalább. A mérhetetlen kupiban azonban legalább én kiismerem magam, amibe újabb dolgok kerülnek, Pyro jóvoltából. Felidézem magamban az ősz hajú férfi képét és nagyjából el is tudom fogadni a róla közölt állítást. Ellentétben a feltett kérdésekkel.
- Ennek kifejezetten örülök, mert megérzéseim alapján lesznek velem gondok. Az én képességem nem olyan látványos, mint a tiétek, megmutatni sem tudom és elmondani sem nagyon. Olyan mint egy külön kis világ, ahol el lehet bújni, vagy .. – Beugrik az a néhány képsor,a mikor anyát löktem ebbe a világba, ahol tudat alatt formáltam mindet úgy, hogy véletlenül se érezze jól magát. – Majd talán, ha biztosabban vissza tudok onnan hozni másokat, megmutatom. Amúgy meg felkeresett minket Xavier és Lensherr professzorok. – Látványos mozdulattal fejbe vágom magam. – Árgh, még mindig nem kértem bocsánatot tőlük. – Asztaltársaimra nézek, meglepetten, mivel ezt nem hangosan akartam kimondani. Most már mindegy. – Öhm, kicsit ideges voltam és rájuk vágtam az ajtót. De van egy tündéri húgom, aki elsimította a dolgokat, mindent megbeszéltünk és itt vagyok. – A kivonat kivonatának a kivonatát mondtam el, mivel még mindig képtelen vagyok Gilbertről beszélni. A pszichonéni is egy elég sablonos beszélgetést kapott tőlem, de majd idővel. Viszont a tányérom kiürült, így azt jobbnak látom el is tenni, a mosogatás amúgy amolyan reszort feladat volt otthon számomra, így hamar tisztán és szárazon kerül vissza a helyére. Az üdítő azonban még az asztalon vár, így visszaülök a helyemre.
- Tényleg! Ti melyik osztályba jártok?

John és Jean csak kissé értetlenül bólogat, mikor a képesség témáját boncolja Vincent, és próbálják értelmezni, de hát nem igazán megy nekik. Talán Jean az, aki esetleg jobban megérti. Még kicsit leragadva ezen a részen, a lány kicsit mélyebben határozza meg a mutációjából származó előnyöket.

-A telepátia, és a gondolatolvasás terén, még gyerek cipőben járok. X professzor sokat foglalkozik velem, de még így is csak nagyon erős koncentráció mellett vagyok képes belelátni egyesek elméjébe, és csak talán egy-egy szó az, amit meghallok.

Fejti ki kicsit bővebben, aztán hagyja tovább beszélni Vincentet. Látható, hogy Jean az, aki teljesen odafigyel a srácra, míg persze John is, de ő már olykor elkalandozva eszmél fel. Érkezik a kérdés, és egyből a válasz is.

-Hát mind a ketten a 2.osztályba járunk.

Felel Pyro, mire Jean egyből kifejti a miérteket.

-Xavier professzor sokat gondolkodott hova tegyen, és úgy döntött hogy az első osztály lesz a te helyed. Valószínűleg azért, mert ahogy mondtad, a képességedet még ki kell ismerned. A 2. osztály tagjai vagy az öreg diákok, akik már kicsit tapasztaltabbak, vagy pedig a korosztályuk alapján kerülnek oda. Az 1. osztály a még újak, és fiatalabbak csoportja, akik még bontogatják a szárnyukat.

Mondja, kicsit visszafogottabban. Végül befejezi az evést, és az előtte lévő tányér üresen áll. Feláll, és neki lát a háziasszony szerepének, és elmosogatja gondosan, majd vissza ül. John eközben kicsit megpróbálja még inkább helyre igazítani Vincentet.

-Az 1.osztályban is jó helyed lezs, nincs senkivel sem gond. Már akiket ismerek egy kicsit jobban. Elég sok új diák érkezett a suliba az utóbbi időkben. Egyre többen vagyunk mutánsok. -mosolyog kicsit gonoszan. -A harcművészetekre meg vissza kalandozva, Kung-Fu, Karate és a Kick-Box közűl lehet válogatni. Mind a hármat Su tanárúr okítja. Munroe tanárnő pedig... kissé hirtelen haragú, de amúgy nagyon megértő.

Én hoztam fel a témát és most egyem is meg amit főztem, elven nézek rájuk és azért egy kicsit megnyugtat, hogy ők sem értik. Bár, ha jobban belegondolok, amennyit elmondtam, lehetnék a segítségnyújtás mintapéldánya, aki a kezét nyújtja, de sosem elég közel, hogy az el is érhessék. Talán majd, hónapok, ugyan remélem, hogy inkább hetek múlva már nem csak én járkálhatok ki szabadon. Sóhajtok, de Jean saját képességét illetően még beavat néhány dologba, amit azért jó tudni. Nem csak azért, mert így szabadon gondolhatok azt, amit éppen akarok, hanem azért is, mert akkor számára nem megterhelő mások folytonos agymenése. Ami valljuk be, annyira nem is hátrány. Magamat sem szívesen hallgatnám, egy-egy szómenéses időszakban.
- Értem. – Eddig ezt sem igazán tudtam, hogy hány osztály van, pedig, mintha meg is lett volna említve. Azt hiszem akkor nem egészen volt ott teljesen, vagy csak kényszerből figyeltem és így néhány részlet eltűnt a süllyesztőben, ezt az ért jó tudni. Egy részt örülök annak, hogy újabb homályos rész került napvilágra, ugyan akkor egy kicsit el is vesztem a lelkesedésemet. A fejletlen képességek hagyján, gondolom én ezt most így nagy könnyelműen, de a fiatalok. Na, nem mintha százegynéhány éves lennék, csak a korosztályok, főleg, ha meg van a korkülönbség nem igazán férnek meg egymással. Ez iránti aggodalmamat nem hozom nyilvánosságra, legalább is még, adjunk ennek is egy esélyt alapon.
A Csodalány is végzett és várható otthonossággal tett azt, amin az előbb én nem kevés bizonytalansággal, de legalább a rutin motívumai megvoltak. A csend még sem telepszik ránk, Johnnak köszönhetően, ami annyira nem is baj, mert így legalább csökken annak az esélyes, hogy a már egy ideje a kezemben forgatott pohár felborul, az asztalra borítva ezzel tartalmát. Ami ugyan nem elég édes ahhoz, hogy minden ragadjon tőle, de nm lenne célszerű ezzel nedvessé tenni a ruháinkat.
- Megrémültnek, vagy aggódónak látszik a képem? – Erre muszáj volt rákérdeznem, mert nem először hallottam a számomra nyugtatás sugalló szavakat, ilyen vagy olyan mondatelemként felbukkanni. Azért mosolygok, hogy véletlen se tűnjön ellenségesnek, ilyenre is akadt már példa. – Mert nem aggódom, az óvodánál nem lehet rosszabb. – Legyintek, mert kifejteni nem igazán akaródzik a dolgot. Óvoda, valószínűleg ez az időszak kevesek emlékezetében maradt fen, hát az enyémben meg van szinte minden, egyszer túl rosszul és túl jól éreztem ott magam, hogy csak úgy eltűnjön a feledésben.
- A harcművészettel meg .. őszinte leszek, sosem akartam foglalkozni. Vannak látványos elemek benne, meg hasznos is, de sosem vonzott, hát most fog .. de félek leginkább a padló. – Ennyit a személyes meglátásomról. Nem vagyok lelkes, ez látszik rajta, ahogy az is, hogy ha szavakban le is írtam magam, közel sem áll szándékomban ilyen könnyen feladni. De nem ám!
- Hirtelen haragú és megértő, fura kombináció. – A tanárnővel kapcsolatban támadt némi ellenérzésem, de nem ítélek előre. Inkább iszok, ha már kitöltöttem magamnak, meg jól is esik. Viszont több kérdés nem jut az eszembe, sem téma amerre a beszélgetés fonalát terelgetni tudnám. Ebben sosem voltam jó, legalább is így, egyedül. Szórakozottan kezdem el nézni a poharat, amit ide-oda forgatok az ujjaim között. Vajon tárgyakat is magammal tudnék vinni? Ötlött fel bennem a kérdés, kipróbálni viszont nem most fogom, de legalább is nem szó nélkül.