Közösségi szoba

-Ó, az én szüleim megtudták, csak nem tőlem...
*Zavartan vakargatja a tarkóját, miközben a padlót bámulja.*
Ami meg a továbbtanulást illeti...meglátjuk. Ha kiderül mi folyik itt, lehet csak a mutáns egyetemre mehetünk tovább....ha egyszer lesz olyan.
*A "beteges piromán" résznél elmosolyodik.*
-Félreérted, nem azt mondtam, hogy nem tűnsz veszélyesnek, hisz bizonyos értelemben nagyon is, csak épp őrültnek nem.
~A biztonság kedvéért azért a Chicago Bulls pólóm nem fogom hordani a közelében.~
-Orororor...orro...vagyis....legyen inkább Miss Munroe. Szóval nem tűnik idegbetegnek, de persze, állítólag szó szerint is képes villámokat szórni a szemeiből. Te amúgy választottál már szakkört?
*A következő kérdés előtt nyel egy nagyot, mintha nem volna benne biztos, hogy fel szabad-e tennie, de végül csak belevág.*
-Amúgy, ha nem vagyok túl indiszkrét, neked mi a képességed?
~Ezek után érdekes volna, ha tüzet tudna gyújtani a semmiből...és kicsit talán ijesztő is...~

- Hm, én nem gondolom, hogy ez a mutáns dolog baj lenne a pályaválasztásban. De ha az ofő, ez a Miss. Munroe, szerinted jó fej, akkor bízom benne, hogy felkészít minket a külvilágra. – de azért erősen elbizonytalanodok. – Őőő.. és amúgy szabad megkérdeznem, hogy mit szóltak hozzá az őseid?
Én magam igazán izgulok, hogy ha kipattan a dolog, akkor mit fog gondolni anyám és a nagyi – öcsémmel nem számolok, neki mindegy, hiszen még csak karon ülő – végtére még nekem is új, hogy nem vagyok egyedül ezzel a dologgal és Mr. Lensherr szerint egyesek ezt betegségnek tartják, sőt már-már irtandó dolognak, habár nincs igazuk. Jobb, ha most elkezdek tájékozódni a reakciókról. Lehet nem úgy fogadnak otthon, mint számítok rá.
- Szerintem a beteges és a veszélyes majdnem szinonima. Hihi. – vihogok, de nem feszegetem tovább a dolgot, mert kényes témához értük.
Még senkinek nem mutattam meg a dolgot Mr. Lensherren kívül, akit lenyűgözött, ahogy ártalmatlanítottam azt a kiskanalat, amit ellebegtetett előttem. De mintha egy kissé zavarba is ejtettem volna ezzel, bár fogalmam sincs miért.
Kitépek egy lapot a spirálfüzetemből és rákoncentrálok, bár erősen izgulok a produkció miatt. Nem szoktam hozzá, hogy nézzenek közben. A lap elkezd üvegesedni a kezemtől, és szépen végigfut rajta a folyamat. A végeredmény, hogy egy kemény, hideg üveg füzetlapot készítettem, ami nem átlátszó, hanem tiszta fehér és nehezebb, mint egy sima lap. Ívben hajlik, ahogy megfogtam, hogy ne konyuljon le. Büszkén szemlélem a művet, szép cakkos széle lett, ahol a kitéptem a spirálból, ellenben a sarkai szúrósak.
- Én üveggé változtatom az anyagot. – magyarázom Gabrielnek és közben átnyújtom a „lapot”. – Nagyjából egy éve fedeztem fel, hogy meg tudom csinálni. Megtarthatod, ha akarod, de vigyázz, mert törik. És te mit tudsz? Ha én megmutattam neked, akkor ugye te is megmutatod nekem?

-Hogyan reagáltak?
*Lány arcába nézve mintha azt látná, hogy egy pozitív történetet szeretne hallani, és nincs hozzá szíve, hogy csalódást okozzon.*
-Kicsit megrémültek először, de főleg inkább Magnus-tól. Összességében jól fogadták a dolgot, és tartjuk még a kapcsolatot, szóval sokkal rosszabbra számítottam.
~Starcraftozom öcsémmel a neten, az is számít nem? Néha még mesél is az otthoni dolgokról...~
*Kezébe veszi az üvegnapot, és minden oldalát megcsodálja.*
-Aranyos. Karácsonykor jól jöhet az ilyesmi.
~De hogy a fenében marad fehér az üveg? Mondjuk ha elvesztené a színét akkor meg azon csodálkoznék...~
-Az én képességem?
*Kérdi némi megdöbbenéssel a hangjában.*
-Az előbb már láthattad....na jó, mielőtt rosszra gondolnál, nem a hallucinálás az.
*Mindezt vigyorogva mondja, s közben az üvegdarabot egy közeli karosszékbe teszi. Mély levegőt vesz, miközben szemeivel felkutat minden ajtót és ablakot a szobában. Amikor megbizonyosodik róla, hogy egytől egyig csukva vannak, a lány felé nyújtja a karját, tenyerét lefele fordítva.*
-Nyomd felfelé a tenyerem, amilyen erősen csak tudod.
*Mély levegőt vesz, és úgy várja a reakciót.*

- Ó, értem.
~ Hát akkor jobb is, hogy nem mondtam el. ~
Igazából már mindenféle forgatókönyv megfordult bennem kábé 1 századmásodpercnyi idő alatt, de nem kérdezősködök tovább, mert úgy tűnik ez a család dolog még rosszabb téma, hogy ki mit tud. Arról fogalmam sincs, hogy apám mit szólna, valószínűleg ő dobna egy szaltót, de nem tudom hogy azért-e mert UFO-nak gondol, vagy azért, mert örül. Talán… Á, mindegy.
- Igen, ha valakinek valami teljesen egyedit akarok, vagy csak fát szeretnék díszíteni, akkor jól jön. – válaszolom, pedig a facicomázás még sose jutott eszembe. Minden, csak az nem.
Hogy előbb ki mit látott, arra inkább nem is válaszolok, jobb, ha nem mondom ki megint a véleményemet. Végül is tényleg kétes dolog, ha valaki magában beszél. Hiszen az milyen képesség lehet? Látó? Aki egy csilláron lóg? Na ne már! Inkább megcsinálom, amit a fiú kér és ledobom egy asztalra a cuccomat.
~ Gondolom, valami szuper erő lehet, amikkel több száz kilót mozgat meg, és ezért kell ez. ~
Teljes erőmet beleadva kezdem felfelé nyomni őt.

-Bezárni sem túl könnyű téged..legalábbis gondolom az üvegrács nem tartana vissza sokáig.
*Újabb mély levegőt lesz, és amikor Erin fölfelé kezdi nyomni a karját, az egész teste csak annyit nyom, amennyit a ruhák amit visel, ezért aztán mintha csak egy nagy lufi lenne, egész teste addig emelkedik, amíg a lány nyomja őt.*
-Hát veled sem fog szkanderozni többé senki.
*Jegyzi meg nevetve.*
-Valamiért az az érzésem, hogy nem erre számítottál.
*Elengedi a lány kezét, és ismét a padlóra huppan.*
-Lényegében a gravitációval tudok bohóckodni, csak még arra kéne rájönnöm, hogyan ne fújjon el a szél közben.
~Megjegyzés magamnak: ha valami csoda folytán szuperhőssé válnék, lehet nem kéne mindenkinek kikotyognom a gyenge pontjaim.~

- Nem, nem nagyon tartana vissza egy bilincs vagy egy rács.
Felelem még kuncogva, és elkezdem felfelé nyomni Gabrielt. Meglep az eredmény, arra számítottam, hogy ellenállást fog tanúsítani, de nem. Levegő után kapkodva nevetek.
- Aszta! Tudsz repülni! Illetve majdnem, de ez hasonló. Engem is meg tudsz emelni? Mindig is vágytam a súlytalanságra.
Csodálkozva nézem, ahogy puhán földet ér a fiú, mint egy lufi.
- Nem erre számítottam, bevallom. Ez olyan volt, mintha egy nehéznek hitt bőröndöt túlságosan megkapja az ember és akkor veszi észre, hogy üres. Miért nem tanulsz meg lasszózni? Vagy valami kampót dobni? Azzal szerintem sikerülne megakadályoznod az elröppenést.
Jobbat nem tudom kitalálni, szerintem ez a legkézenfekvőbb.

-Mondtam, hogy nem kell narkó ahhoz, hogy lebegjek.
*Feleli nevetve.*
-Sajnos nem. Még a ruháimat sem tudom súlytalanná tenni, nemhogy másik embert, de ha egyszer rájövök hogyan kell, ígérem neked szólok először.
*A kampó hallatán elgondolkodva a csuklójára tekint.*
~Várjunk csak, ez nem is hülyeség. Vajon létezik olyan kampó kilövő, mint a rajzfilmekben? Azt hiszem tudom mire fogok rákeresni az ebay-en.~
-Azt hiszem adtál egy remek ötletet.A lasszót félek elfújná a szél, de egy kampóvető....
*Picit megrázza magát, mintha így akarna visszazuhanni a valóságba.*
-Na de mindegy. Szóval szakkört választottál? Én Evolúciót fogok tanulni, az elég izgalmasnak hangzott.
~Ha már oklumencia nincsen...~

~ Kár pedig úgy lebegtem volna. ~
Kicsit csalódott vagyok, mert régi álmom a repülés szárnyak nélkül, de nekem erre még várnom kell. De ha megígérte nekem, hogy meg fog lebegtetni, akkor én azt nem felejtem el. Amint rájön, hogyan kell, rögtön a nyakára fogok járni. Ez egy kicsit vígasztal.
- Ott segítek, ahol tudok.
Újabb jó pontot szereztem magamnak, kifogyhatatlan ötlettáram megcsillantotta magát. Nem hiába ütöttem öregapámra, neki is nagy ötletei voltak. Talán egyszer csinálok egy kiállítást üveg tárgyakból. Nem is rossz ötlet, ezt megjegyzem. Lesz majd kihegyezett üveg lábtörlő, ironikusan ott lesz a közepén, hogy Isten hozott.
- Nem választottam semmit, mert egyik se tetszett. Én azt hiszem, majd önszorgalomból hódolok a hobbimnak. Görkorizok, és otthon volt is egy sulis szakköröm, amit én vezettem, de aztán át kellett adnom a helyettesemnek a posztot. Kár, mert szerettem azt csinálni. De majd meséld el, milyen azaz Evolúció, jó? Azt ki is tanítja? Ha jól emlékszem Xavier professzor, ugye?

-Görkorizni még nem próbáltam...csak jégen...de annyira nem tettszett...
~Egy hétig takarítottak utánam....ja és kitiltottak, mert utálnak vért felmosni.~
-Én is azt hittem ő fogja, de nem. Dr. McCoy tarjta majd.
*Magában kuncog egy kicsit a néven.*
~Vajon szereti a proff a star trek-et? Én inkább a Csillagok Háborúját favorizálom, de ezért csak nem harapja majd le a fejem.~
-Először arra gondoltam, hogy Alkalmazott élettudományokra jelentkezem, de úgy gondoltam elég az ofőből az is, amit órán látom majd, nem kell túlzásokba esni. Arról nem is beszélve, hogy nem sok hasznát venném az órának, hisz ha valakit egyszer majd el kell látni, az tuti én leszek...

- Nem tetszik a görkori? Hogy lehet azt nem szeretni? Hiszen könnyebb, mint a bringázás, vagy gördeszka, vagy az úszás. Ennél banálisabb, talán csak a futás és a túrázás. De mindegy, te dolgod.
McCoyt még nem ismerem, csak meséltek róla. Állítólag ő a legfurább, és eléggé elvont, mármint a tudományok terén.
- Hogy érted, hogy téged kell ellátni? Nem hiszem, hogy ennyire szerencsétlen lennél. De ha mégis, akkor itt tuti kikúrálnak. Ennyi tesióra és harcművészet még egy iskolában sem volt, az garantálom. Még szombaton is van.
Az órarendem ott a füzetemmel együtt, belenézek és összeszámolom, hogy ötször van valamiféle tesiféle a héten.
- Harcművészet. Még sosem tanultam harcművészetet. Minek az? Miért nincs ez választható szakkörben? Őszintén nekem nem nagyon füllik a fogam verekedéshez. Miért nem dönthetem el, hogy akarom-e én ezt, vagy sem? – húzom a szám – Inkább tölteném valami értelmesebbel a napomat. Hisz kire nem hoznám rá a frász azzal, ha üveggé változtatom a ruháit, amiben van, vagy a stukkert, amit rám fog? Biztosan elmegy a kedve attól, hogy maceráljon. Te meg csak odébb libbensz, és kész.

-Ha könnyebb, mint jégen lehet kipróbálom egyszer.
~Igazándiból, lehet inkább előbb kéne, mint utóbb, tudjátok amíg még emlékszem rá, mit jelent az a szó, hogy "szabadidő".*
-Szerencsétlennek nem tartom magam, de a képességem alapvetően az, hogy akár a legveszélyesebb helyekre is könnyedén el tudok ugrani...arról nem is beszélve, hogy majd minden pulcsim piros, és veled járok egy osztályba.
*Kíváncsian belekukucskál a lány órarendjébe, mely gyakorlatilag a sajátja is egyben.*
~Ó, az év eleje, amikor még a füzeteimnek még egy lapja sincs kitépve, vagy terítik be x-ek, és karikák.~
-Gondolom szuperhőst faragnak belőlünk. De amúgy meg tudom érteni, általánosban én olvasgattam a tesióra helyett. Fura, hogy sosem buktam le...A lényeg, hogy ne félj, biztos nagyon izgi lesz, ha meg mégsem, ez a régi ház tele van rejtett zugokkal. Engem a kémia és a közgáz jobban aggaszt...
*Állára helyezi kezét, és elmélyülten folytatja.*
-Ráadásul...mi értelme a kémiának, a tankönyvek szerint tuti lehetetlen amit csinálsz. Én meg a fizika törvényeire hányok fittyet...
*Hirtelen úgy érzi, mintha elfelejtett volna valamit, egy perccel később pedig gyorsan felkapja az üveg füzetlapot a mellette lévő fotelből, mielőtt még véletlenül ráülne valaki.*
-Hmmm... jut eszembe, én is tudok alkotni...nem épp mutáns képesség, de ez van.
*Ezzel ő is kitép egy lapot füzetéből, és hajtogatni kezdi azt.*
-Neked amúgy van szobatársad? Mellém valamiért nem raktak be senkit...

- Én szívesen megtanítalak, ha egyszer elhatározod magad a görkori mellett. Azt nem mondom, hogy könnyebb, talán csak jobban kell figyelni, hogy ne gurulj ki egy autó elé. Amúgy meg, ha nem is tudod magad összetörni, akkor nem is szorulsz segítségre. – kacsintok – Te leszel a ninja az osztályban. Különben a fizikában meg az ilyen mindennapi tantárgyakban jó vagyok, szóval hozzám fordulhatsz, ha valamit nem értesz.
Visszapillantok az órarendemre és megnézem, hogy mikor lesz közgáz. Igazából ez is új lesz, mert otthon nem tanítottak ilyet (se harcművészetet). Remélem menni fog, de elég jó tanuló vagyok, csak megbirkózom vele, még ha nem is az én világom. Jobban aggaszt valami más.
- Szuperhő…? – kiül rám a megrökönyödés – Mi van? Én legyek egy falon ugráló majom, aki másokat ment meg a sikátorban?
Ez igaz, nem egészen erre számítottam, amikor ide jöttem. Úgy volt, hogy megtanítanak uralni az erőmet, de nem beszéltek arról, hogy egy magánhadsereg része leszek.
- Ugye most csak viccelsz? – kérdem.
Kissé nyavalygónak hathatok, mert szinte folyamatosan vinnyogok valami miatt. Hol a harcművészet, hol a szuperhősdi. Biztosan sokan vágynak a köznép szeretetére és csodálatára, de én valahogy ezzel nem vagyok így. Csak hódolni szeretnék annak, amit szeretek és ebben a tervben nincs sehol a világmegmentés és az önfeláldozás. Csak a családomért tenném ezt meg.
Nagyot sóhajtva dobom bele magam egy kanapéba és komoran figyelem, amit Gabriel alkot. Régen, technikán, én is hajtogattam, de azt már elfelejtettem.
- Nincs szobatársam, de én direkt választottam ezt a lehetőséget. Amíg nem ismerek meg valakit jobban, addig szívesebben leszek egyedül. Meg aztán hozzá vagyok szokva, hogy egyedül legyek. Sokáig nem volt tesóm.

-Hát...
*Habogja, miközben egy picit elvörösödik az arca.*
-Nem akarom lelőni a poént. de az évnyitón úgy láttam, hogy már van egy ninja az osztályban...de azért köszi.
*Meglepi a lány reakciója az sz betűs szó hallatán. Egy pillanatra fontolóra veszi hogy talán nem mindenkinek az az álma, mint neki.*
-Igazándiból úgy értettem, hogy a képességeinkkel mindannyian hozzájárulunk majd egy kicsit ahhoz, hogy jobbá tegyük a világot...mint a vöröskereszt, csak sokkal hatékonyabban. A falon ugrálás egyébként is az én reszortom.
*Most ő kacsint Erin-re.*
-Egyébként valószínű csak azért van ennyi edzés, hogy jól nézzünk majd ki az évkönyvben..ha megnézed a felsőbb osztályokat gyanús, hogy mindenki milyen sportos alkat...
*Ezalatt szinte észrevétlenül hajtogat tovább. Abból ítélve, hogy csak a legritkább esetben néz készülő művére, valószínűleg már sokadszorra csinálja.*
-Én amióta élek az öcsémmel laktam egy szobában....most szédítően tágas az a szoba egymagamnak. Viszont legalább senki sem panaszkodik az állítólagos horkolásomra.
~Sokáig nem volt? Akkor biztos nagyon fiatal a tesója, talán még baba, de amilyen hangsúllyal ezt mondta...fura azt hittem minden lány örül egy kistestvérnek. Lehet ideje volna többet megtudnom a lányokról, mint amit a filmekből tudok....~
-Fel a fejjel, biztos vagyok benne, hogy jól fogunk itt szórakozni.

- Már van? Nem baj, a ninják klánokban élnek, majd összefogtok. Igazából te vagy első az osztályból, akit látok, mert az évnyitóról lecsúsztam, de nem baj. Nem szeretem őket, mindig untat. Szóval a felsőbb éveseket se láttam, kivéve azt a lányt, aki előbb itt volt.
Miközben beszélek, figyelem a formát öltő közönséges papírt. Hihetetlen, hogy voltak olyan unatkozó emberek japánban, akiknek elég pénzük volt papírra, és türelmük is volt, hogy rájöjjenek, hogyan kell azt a darab izét hajtogatni, hogy kapjanak is belőle valamit.
Gabriel vigasztalására csak egy enyhe mosolyt eresztek meg.
- Erre én azért még rákérdezek. Nyugi, nem mártalak be, majd kitalálok valami mesét.
Az origami alkotást még mindig nem ismerem fel, egyszerűen nem tudom megkülönböztetni a hajtogatási technikákat, amíg készen nem lesz.
- Látom elég profi vagy. Régóta csinálod ezt a csendes hobbit? Mi lesz belőle?

-Nem vagyok benne biztos, de szerintem ő is az osztálytársunk..
~Unalmas évnyitó? Na igen, tényleg elég lehangoló tud lenni, vége a nyárnak, és megint kelhetünk korán minden nap.~
*Újabb hajtások, majd egy kis darab papírt, amit korábban tépett le kezd pálcikává görgetni.*
-Szerintem hallunk majd róla majd még eleget anélkül is. Meg persze arról, hogy a nagy hatalommal nagy felelősség jár, és a többi....
*Kicsit megtépi a figura alját, és átfűzi rajta az előbb hajtogatott szárat.*
-Hogy mióta origamizom? Nem is tudom....
*Azzal átnyújtja a kész művet.*

-Már egy ideje.Bár általában mást hajtok...

- Ha te mondod. Én nem tudom, ki melyik osztályba jár, de majd kisül.
Közben már nagyon furdal a kíváncsiság, hogy mi lesz ebből a papírból. Szinte pislogás nélkül fixírozom, kissé összemorcolt szemöldökkel, mert türelmetlen vagyok.
- Haha! Igaz is! Biztosan mondani fognak ilyen magasröptű dolgokat, mint amit említettél. – elmélyítem a hangom és felveszem Mr. Lensherr hanglejtését – A világ változik, és mi vagyunk a jövő. – eztán visszatérek a rendes kerékvágásba – Nagyszerű! Különösebben nem érdekel, hogy most ki a mutáns, ki az ember, csak hagyjanak békén és kész. Nem?
Aztán végre elkészül a mű, amit még akkor is néztem, amikor beszéltem. Egy remek virág, ami egy liliomra emlékeztet. Lenyűgöző, hogy mit ki nem lehet hozni egy darab papírból. Átveszem a virágot, ami így sose fog elhervadni, vizet se akar, de mégsem olyan ocsmány, mint a művirágok és közben egyedi.
- Ejha! Te aztán tudsz! Köszi.
Kicsit elmerengek a virágon, pedig nem szokott meghatni, ha virágot kapok, de ilyet még nem adott nekem senki. Ebbe idő és energia van fektetve. Ha valaki ilyenből kap egy csokorral, az többet jelent, mintha valaki megveszi a boltban a virágot, amit bárki megtehet.
- Van hozzá érzéked.

*A kérdésre csak biccent egyet, ami bölcs dolog tőle, tekintve, hogy kicsit korábban a "ninja ruhás" srácról, mint osztálytársukról beszélt, tévesen.*
-Hiszek abban, hogy ha elég kitartóak vagyunk, idővel megvalósítható a békés együttélés az emberekkel.
*Feleli Xavier hangja, Gabriel vigyora mögött.*
-Amúgy szerintem mind emberek vagyunk, és ezer év múlva sem lesz mindenki mutáns...de félek ez a vélemény itt nem túl népszerű.
*A lány virágra reakcióján csak szelíden elmosolyodik.*
-Nagyon szívesen.
*A dicsérettől ismét mintha egy kicsit pirosabb lenne mint szokott.*
-Annyira azért nem vagyok ügyes...de köszi.
~Francért fűtenek itt ennyire, mindjárt lángra kapok.~

Gabriel professzor utánzásán is nevetek egy jót, hiszen remekül ellehet szórakozni ezeken a szösszeneteken. Minek venném komolyan, hiszen mind emberek vagyunk ezért senkinek sincs igaza, tehát még a profoknak sem, vagy nekem.
- Sose hittem abban, hogy a földön valaha is béke lesz. Vagy ha mégis, azt én már tuti nem élem meg. Kár érte, azért egy darabig biztosan élveztem volna.
Elgondolkodok azon, hogy lesz-e valaha minden újszülöttből mutáns.
- Nem, én se gondolom, hogy egy nap mindenki ilyen lesz, mint mi. Azt sem tudom, hányan vagyunk. Lehet, hogy csak mi, akiket idehívtak ebbe a suliba. Szerinted? A végén talán egy nap leszünk annyian, hogy a sima emberek kisebbségnek számítanak majd, de akkor az lesz a kuriózum. Bár ha előkotrom a biológiatudásomat, akkor a „tiszta vért” – itt teszek egy macskakaparást a levegőbe – előbb, vagy utóbb már csak beltenyészettel lehet megvalósítani.
Megforgatom kezemben a virágot, miközben beszélek. Nincs szívem üveggé varázsolni, mert még eltörik. Annyira érzékeny dolog az üveg, mégis veszélyes. A papír nem törik el, de kiszárad és megsárgul, na meg el is ég, de majd vigyázok rá.
- Nálam még mindig ügyesebb vagy. Beteszem majd egy vázába, mint az igazit.

-Ó szerintem egy napon biztosan összefognak az országok, és akkor az egyesült Föld felveheti a harcot az éhínséggel, a betegségekkel, és az egyesült Marssal.
~Vagy tudod...összefognak, és kiírtanak minket mutánsokat, az is gyönyörű csapatmunka lenne.~
*A következő kérdésen már hosszabban gondolkodik el. Valamiért úgy érzi, ciki az, hogy ennyire nem tud semmit a mutánsokról.*
-Biztos többen vagyunk de...lehet egy mutánsnak egyáltalán gyereke?
*Egy pillanatig még elgondolkodik ezen,aztán úgy dönt, ejti a témát.*
-Biztos vagyok benne, hogy ebben a suliban még azokra a kérdésekre is megkapjuk majd választ a témában, amire nem szeretnénk...
~Mentális feljegyzés: megvan kiről kell puskázni biosz dolgozat közben.~
-Mond, nincs kedved felfedezni a sulit?Szerintem nem ártana kiismernünk magunkat az épületben, ha már itt töltjük az elkövetkezendő 4 évet.
~Egyedül nem sok kedvem lett volna hozzá, és az igazat megvallva társaságban sem sűrűn, de valahogy most...~
-De persze ha nincs kedved hozzá....

Én nem vagyok ilyen bizakodó az emberi természettel kapcsolatban. Max akkor lesz itt béke, ha a felnőttek kihalnak, és csak gyerekek maradnak fenn, akiknek a gondolkodásuk megmarad tisztának akkor is, ha felnőnek. De az is lehet, amint elérik a nagykorúságot, kiütközik belőlük a természetük. Ez a valóság nem az a Nicolas Cage film, aminek valami Képlet volt a címe és giccses véget ért a gyerekeknek.
Azonban félrenyelek, amikor meghallom, hogy lehet-e mutánsnak gyereke. Felköhögöm a nyálamat, meglehetősen vörös lett az arcom az erőlködéstől és a könnyem is kicsordult. Bennem fel sem merült, hogy nem lehet gyerekem. Persze még nem akarok, de miért lennénk sterilek?
- Jó ég, hogy neked mik nem jutnak eszedbe. – nevetek.
Kell még olyan fél perc, mire megint használható lesz a tüdőm, aztán felállok.
- Persze, szívesen körülnéznék veled. Végig vezettek egyszer, de én nem hiszem, hogy mindenhol. – kacsintok.
Hiszen, ha számításba veszem, hogy itt több ajtó is van, valamint a kastély méretei szerint belül még lennie kellenek szobáknak, így fenn tartom a gyanúpert. Meg aztán Gabriel talán még bemutat valakiknek.

-Úristen, jól vagy?
*Kérdi, miközben jó adag aggodalom ül ki az arcára.A lány pár perc alatt rendbejön, ő azonban addig vagy ezerszer megbánja, hogy a suliban a Heimlich fogás helyett az X-wing vadászgép hajtogatását gyakorolta. A lány végül felnevet, és ettől ő is megnyugszik valamelyest. Mobiltelefonját, melynek kijelzőjén a 911 számsor díszeleg visszacsúsztatja a zsebébe.*
-Hát...az állatvilágban sok 3 lábú állat steril...és a mi mutációnk annál jóval extrémebb...De rémlik, mintha valamelyik tanárnak lennének gyerekei, szóval nem tudom.
*Felcsillan a szeme, amikor Erin igent mond az ajánlatra.*
-Tényleg? Szuper!
*Kitekint az ablakon egy pillanatra. Az iskola kertje olyan hívogatónak tűnik elsőre, aztán a szél meglibbent egy ágat, és Gabriel-nek azonnal elmegy a kedve az egésztől.*
-Hát, nem tudom előled mit akarnának eltitkolni-rákacsint a lányra-én személy szerint az ebédlőt nem láttam még...És a titkos földalatti bázist, ahol frankensteint építik!!
*Az utolsó mondatnál egy filmbeli gonosztevő hangját próbálja utánozni, bár maga sem tudja melyiket.*

- Nem örülnék neki, ha a háromlábú állatok sorsára jutnék. – felelem, miközben a fiú mellé állok – Szerintem azok azért sterilek, hogy ne szaporodjanak el, mert evolúciós zsákutcák. Képtelenek vadászni három lábbal, de mi Mr. Lensherr szerint fejlettebbek vagyunk. Ki tudja.
Várokozóan nézek Gabrielre, a kertbe nem megyünk, ezt kiolvasom a tekintetéből, amikor az ablakra néz. Sajnálom szegényt, elszállna, mint egy lufi. Rossz lehet, ha állandóan attól kell félnie, mikor lebeg ki az űrbe. De nem is baj, jobban érdekel az épület.
- Titkos bázis? – csillan fel a szemem – Érdekelne.
Sok helyet nem lehet elzárni előlem, elég lenne csak az ajtót üveggé alakítani, és voilá!
- Mutasd az utat, én majd töröm a bejáratokat. Ha kell. – kacsintok.

//Okés//

Éppen beleélem magam egy felfedezősdibe, mikor más felfedezők térnek be hozzánk. Az eddigi viszonylagos nyugalmat és csendet átveszi a zsibongás. Ez tényleg egy közösségi szoba!
A három fiú közül a roppant megnyerő szőkét leszámítva a kövér, ugyan akkor sovány fiú a legszembeötlőbb az összes közül számomra. Hogy oldja meg, hogy ne billenjen ki az egyensúlyából és dőljön el? Nem egészségtelen ez a mutáció? Talán annyira mégsem, ha még él, és mozog.
Figyelmem a „némára” is rávetül. Mindig iszonyodtam attól, mi lenne, ha hirtelen megvakulnék, megnémulnék vagy megsüketülnék. Iszonyatos lenne, nem bírnék úgy élni, csak nagyon nehezen. Akkor inkább a halál. Szóval egyből sajnálni kezdem szegényt.
- Sziasztok! – köszönök nekik a bemutatkozásuk után.
Különös neveket aggattak magukra, mint akik valami fedőneveket használnak, vagy ilyesmi. Tényleg kezdek gyanakodni, hogy itt valami magánhadsereg létesült és Gabrielnek igaza volt. Szememmel végig futom a „néma” sorait és egyből megértem, miért van ilyen fura szájzára, mint a középkorban az erényöv.
- Ó, hát akkor… - nem is tudok mit felelni Tenornak, erre mit lehet mondani? Sajnáljam? Lehet, hogy ő nem sajnálja. Ha örülök neki, akkor az bunkóság. – Akkor majd olvasgatunk. Szeretek olvasni. Amúgy az én nevem Erin Newton, és nincs művésznevem. Csak most jöttem.
Többnyire a Bárdnak nevezett fiúhoz beszélek, de nem akarom megsérteni a többieket sem, így természetesen rájuk is vetek mosolygó pillantásokat.

-Valójában, a földalatti bázis csak poén volt. Egy ilyen régi épület pincéjében legfeljebb 100 éves borokat őrizhetnek...azt mondjuk szívesen felkutatnám.
~Ugyanakkor, lehet nem ártana legalább az első napot kihúzni anélkül, hogy meglátogatnánk az igazgatót...csak egy ötlet...~
*Már épp indulna, amikor nyílik az ajtó, és egy lágy szellő söpör végig a szobán. Gabriel alatt nagyot reccsen a padló, ami nem csoda, hisz vagy 40 kilóval válik nehezebbé, mint normális testsúlya. 3 fiú lép be a terembe, és bármennyire is szeretné, képtelen titkolni, hogy ez őt annyira nem dobja fel.*
-Üdvözletem.
*Veti oda röviden, és nagyon igyekszik nem megbámulni...leginkább egyik jövevényt sem, különféle okokból.*
-Gabriel Taylor. Még nekem sincs művésznevem...
~...hacsak nem számítjuk a szöcskét, melyet "izmos" testalkatomért aggattak rám, még általánosban, jóval a képességeim felbukkanása előtt.~
-Bárd? Ez hangszer lenne, vagy fegyver?
~Kérlek a fegyver, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva nem örülnék neki, ha még zenélni is tudna...~