Gabriel Taylor szobája

-Az átlagember azt szokta kérdezgetni, miért nem lehet különleges, kint mi.
*Gabriel, amikor felfedezte képességét, azonnal a gép elé ült, és átkutatta a netet, minden használható információ után, a mutációval kapcsolatban. Többnyire nem járt sikerrel, és csak olyan oldalakra bukkant, ahol az emberek azt játszották, hogy szerhősök...*
-Ami pedig a randizást, és egyéb "szörnyűségeket", biztos vagyok benne, hogy bőven kivesszük majd belőle a részünket.
*A vallási téma kicsit meglepi. Ő maga is szívesen foglalkozik a nagy kérdésekkel, de mint őshonos Amerikai, két szemével látta, hogy a káosz nem elmélet.*
-Az angyalokban hiszek, végülis az egyik után kaptam a nevem. Na meg...
*Elharapja a mondat végét, és nagyon gyorsan témát vált.*
-Van bizony, kettő is. Nem sokkal fiatalabbak mint...én....
*Valamiért eddig fel sem merült benne az, ami nyilvánvaló kellett volna, hogy legyen számára az első pillanattól. Pár év, és a tesói házakat gyújtanak fel, vagy ablakokat törnek be, netán még el is szöknek otthonról. Aztán felfedezik a mutáns képességeiket, és még jobban elszabadul a pokol!*
~Kicsit talán túldramatizálom a dolgot. Ennyire azért nem volt vészes gyerek egyik sem, sőt Colin pont olyan nyugis alak mint én....a mai események tükrében még nyugisabb is.~
-Ne aggódj, biztosan imádni fogja a vagány nővérkéjét, aki átrepült az óceán felett, és vissza. Az pedig, hogy "varázsolni" is tudsz csak hab a tortán.

Érzem, hogy ez a téma nem fekszik a srácnak, úgyhogy inkább vállat vonok és annyiban hagyom a dolgot. Elfordulok a képektől és leülök a földre. Mindig is szerettem a földön ücsörögni, annál lentebb nem eshetek és általában kellemesen hűvös.
~ Anyám már sikítozna, hogy keljek fel, mert felfázok. ~
- Sose voltam egy nagy hódító. Nekem ezek csak úgy jönnek. Én a szerelem első látásra híve vagyok, ha nem történik meg elsőre, akkor nem erőltetem. Én úgy gondolom, hogy a kierőszakolt érzelmek nem olyan erősek, mint a spontán dolgok. De most legjobban úgyis a tanulás köt le és a képességem kiismerése. Stréber vagyok. - vigyorgok.
Rákönyökölök a térdemre, így már egész kényelmes az ülés.
- Neked nincs honvágyad?

-Hát, az én sem.
*Feleli csendben, és letelepszik a lánnyal szemben a székén.*
-Azt hiszem én is, de ebben a suliban a stréberek tanulnak meg először repülni, úgyhogy talán ez nem annyira gáz.
*A honvágy szó hallatán felkacag.*
-Ne haragudj, de a 6 napos órarend, és a szuper képességű bunkókkal együtt is ezerszer szívesebben vagyok itt, mint otthon. Anyám elkezdett randizni, és valahogy nem vagyok rá kíváncsi...
*Mélyet sóhajt, és a földre bámul.*
-Amúgy meg, ha valamiért mégis nagyon hiányozna, bármikor haza tudnék sétálni innen.
*Újra mosolyra húzza a száját, és felnéz Erin-re.*
-De gondolom, ha az ember másik országból jött, akkor nem ugyan az a helyzet. Fogadok nagyon hiányzik a kis tesód.

Igaza van Gabrielnek, le leszünk foglalva, máson jár majd az eszünk, nem otthon. De ahogy hallom, neki nem okozott nagy gondot eljönni otthonról.
~ Igaz, én se teketóriáztam sokat, de nekem jobb most itt. Nem gondolok folyton arra. ~
Már csak a helyi statisztikai adatokból kiindulva teszem fel a számomra legevidensebb kérdést neki.
- A szüleid elváltak? Biztosan rossz lehet, hogy anyukád új apára pályázik.
Én eddig bele sem gondoltam, hogy mi lenne, ha anya elkezdene valaki mással találkozgatni. Alighanem kiborulnék, és hetekig lelki válságban gyötrődnék, mint a baleset után. Az azt jelentené, hogy már ő sem hisz abban, amiben én még reménykedek. Nagyi adta fel elsőnek a reményt, utána kövesse az anyám? Ez felérne egy árulással.
- Na ja, én nem gyalogolok csak úgy haza. Én egy kicsit bajosan vagyok ezzel, még az időeltolódás is megvisel. Te ezen a környéken laksz?
Belegondolok, hogy vajon mennyire hiányzik az öcsém. Nem nagyon tudom eldönteni.
- Fogalmam sincs, hogy mennyire hiányzik nekem. – zavartan felnevetek – Emlékeztet egy rokonomra, és most jobb távol maradni tőle. Majd ha egy kicsit idősebb lesz, akkor szorosra fűzöm vele a kapcsolatot, de most még nem. Amúgy is szinte még csak baba, nem sokat lehet vele kezdeni.
Többet nem beszélek az öcsémről, ha nem firtatja a dolgot Gabriel, de így sem fogok túl mélyre bonyolódni az emlékekben. Ciki lenne itt bőgni.

-Igen...
*Egy szóban, és mély levegővételben foglalja össze véleményét a témáról. *
-Hát igen, az szép mutatvány lenne...Mondjuk ki tudja, lehet pár év, és szárnyaink nőnek. Neked jól állna.
*Rákacsint a lányra, utána pedig kitekint az ablakon abba az irányba, amerre szerinte a házuk fekszik.*
-Hát, elválaszt tőle fél New York, meg a Hudson, de amúgy igen. Igaz ezen a részen még soha életemben nem jártam az előtt.
~Akkor jól tippeltem, tényleg kisbaba. Szegényt valamiért nagyon elszomorítja a téma, talán jobb, ha nem firtatom tovább.~
*Hirtelen felpattan a székéből, de nem ám olyan költő értelemben, a szó szoros értelmében ugrik.*
-No de...Nem úgy volt, hogy felfedezzük a sulit?
*Kérdi széles vigyorral az arcán.*
-Ha még van kedved hozzá, az előtt kéne nekivágnunk, mielőtt takarodót fújnának...persze utána biztosan nagyobb kaland lenne...

~ Jól állna a szárny? ~
Megnézem a vállaimat és valahogy nem tudom elképzelni, hogy kis Cupidóként repkedjek a város felett. És csak reménykedek benne, hogy nem lesz testi tünete a mutációmnak, mert akkor lőttek a családi látogatásoknak és a nyári szüneteknek.
Azért egy kicsit irigylem Gabrielt, hogy legfeljebb buszra száll, vagy stoppol és otthon is van. Nekem kábé az egész zsebpénzem rámenne az utazásra, ha úgy döntenék, magamtól lógok el. De ilyet nem tennék, maximum vészhelyzetben.
Aztán hirtelen összerezzenek a gyors mozgás miatt.
- Ja, igen. De menjünk, még egy csomó dolog van, amit meg akarok nézni.
Felkecmergek a földről és indulásra készen várakozok.

Valamiért az az érzése támad, hogy gyengécske bókja teljesen mellé ment. Úgy tűnik itt a szárnyakról mindenki a testi elváltozásokra asszociál először, nem pedig az angyalokra. Mondjuk logikus....*
-Ó, bocsi...
*A világért sem akarta a frászt hozni a lányra, bár el kell ismernie, hogy egy üvegszőnyeg nagyon dekoratív darabja volna a szobájának, még ha nem is lenne kimondottan praktikus...*
-Valamiért így szoktam kiszállni...Ne haragudj, ha megijesztettelek.
*Az ajtó felé biccent fejével.*
-Vár ránk a nagyvilág.

Én részemről kimegyek a folyosóra, és megvárom, amíg idegenvezetőm esetleg bezárja az ajtót, vagy elrendezi, amit akar. A folyosón néha hangokat hallok, biztosan a többi gyerek duruzsol a szobájában. Telefon, pizsi parti, stb. Kíváncsi vagyok, hányan lehetünk. De nem rágódok rajta, évközben megtudom.

//Írtam ám PM-et//

*Követi a lányt, majd miután kilépett a folyosóra, ezúttal kulcsra zárja maga mögött az ajtót.*
-Nem tudom mennyi értelme van ezen a helyen, de így olyan, mintha saját lakásom lenne.
~Jár ide egyáltalán olyan diák, akinek egy zárt ajtó gondot jelent?~
-Tehát akkor a kertben egyeztünk meg?
*Ezzel elindulnak lefelé a lépcsőn, majd kifelé az épületből. Kis szerencsével már senkivel sem futnak össze, így...

//Folytatás: Iskola Udvar, kert //