Első emelet folyosói

Az emeleten található folyosók, amiken bejárva végig lehet menni minden diák szobája előtt és néhol még egy-egy fotel, vagy szék is található a díszes fali órák, vázák és más egyéb tárgyak mellett.

//Iskola udvar, kert felől jövet//

Elnyomott köhintéssel szólok csak a Bobbyt érintő dologhoz, akár jelzésnek is lehet venni, hogy nekem azért ebben merőben más a véleményem. De ahogy másban, úgy ebben sem muszáj folyton hasonlítani. Meg aztán, így azért még mindig jobb, mintha egy valóságos jég királyfi lenne, aki minden neki nem tetsző pillantásért jégszobrot csinál bárkiből. Igen, azt hiszem ebbe belegondolva, így sokkal szerethetőbb, megkedvelhetőbb, na jó, maradjunk az elviselhető jelzőnél,az még sem annyira személyes, vagy mi.
Persze mindezek előtt Abir is szót kapott, csak válaszolni nem sikerült neki időben, pusztán egy egyetértő bólogatással, mert holmi lemaradt táska került a képbe. S ő már ment is, pedig egy ilyen iskolában majdnem elvárható lenne, hogy a holmik maguktól kövessék a gazdájukat. Milyen szép is lenne, nem kéne egy dög nehéz bőrönddel megmászni a lépcsőt, mert a lift előtt éppen kígyózó sor áll ugyan abból az emberből. Legalább is így rémlik a beköltözésem harmadik vagy negyedik csomagfordulója. Erről eszembe is jut egy aprócska dolog, a macskám és a leendő, avagy már meglévő szobatársam és ennek fényében, hogy megindultunk lehetőséget látok a kérdés feltevésére.
- Öhm, Jean? Lehet állatot tartani az iskolában? – Lényegében fölöslegesnek tűnik, mert már tartok, azonban azt jó lenne tudni hogy legálisan e vagy illegálisan. A fene se gondolta volna, hogy az amúgy nehéz ketrecet üresen sikerül apámnak odaadni, aki este fel is hívott, hogy Zahír sajnos megszökött. Ez után igazán nem volt kérdéses, hogy az ágy alól jövő fura moraj nem a másik ágy gazdája lesz, hanem a macska és ebben nem is kellet tévednem.
Várhatóan, Abir is befut a táskája társaságában, hogy aztán elnyeljen minket az iskola zegzugos folyosóval és szobáival. De nem akartam a kelleténél is szófukarabb lenni, meg a dolog úgy nézett kis az Új Lány még, hogy is mondjam, nem ura a helyzetnek? Még mindig nem vagyok jó emberismerő, mindegy is, így mielőtt megkezdődnek a szakszerű felhomályosító „Ismerd meg iskolád!” című túra, válaszolok.
- Amúgy igen, nem vagyok itt rég óta, egészen pontosan tegnap érkeztem. Ezért is élek a mostani lehetőséggel, nálunk az iskola sem volt ekkora, és eleinte abban is eltévedtem, ha Gi .. Nem érdekes. – Ezzel váltok néma módba, bár kedvem lenne, de nem maradok le. Inkább csendben reménykedem, hogy egyik lány sem kezdi el feszegetni, milyen nevet hagytam félbe. Meg igyekszem más felé fordítani a figyelmem, főként ha megkezdődött az ismeret terjesztés. Aminek folyamán nagy örömömre szolgál, hogy néhány részlet azért megmaradt, így a konyhába és a társalgóba már teljes bizonyossággal elsőre el fogok jutni. Ez a határozott öröm nagyjából az alagsorban kezd megfogyatkozni, igaz nem sok ajtó van és a mosókonyha biztos támpontnak látszik, de nálam sosem lehet tudni. Aztán jönnek az újabb lépcsők és mintha csak egy ős öreg múzeumban lennénk, úgy figyelek Jean minden szavára, csendben, de közben saját magam által, könnyen megjegyezhető nevekkel látom el a dolgokat. Mondhatni a navigációs rendszer formájára, csak megtoldva olyanokkal, mint görbe fülű kínai váza, a rézlapos óra és hasonlók. Ahogy haladunk kifejezetten ismerőssé válik a terep, igen, ennek a lépcsőnek minden fokával megküzdöttem az utolsó bőröndöm jóvoltából. Rossz emlék, hagyjuk is.
Aztán, akár fel is kiálthatnék, ahogy az enyémhez egy nagyon hasonló papír kerül elő Jean jóvoltából és Abir máris bezsebelheti tőlem az együtt érző pillantásom. Ugyan fogalmam sincs, hogy őt is ugyan azzal, vagy mással ajándékozták e meg, de az órák milyenségét és számát tekintve, nem hiszem, hogy nagy eltérés lehet benne.
- Már holnap? – Némi reménység van a hangomban, hogy talán még sem, de tudom, hogy veszett ügy. Meg mintha említették is volna. – Hah. Sosem tartozott az első hét a kedvenceim közé. De mit lehet tenni, ez a diákság sorsa. – Képes voltam lelkes hangszínt megütni, elvégre nem vészes a dolog, csak átlagosan nem vagyok oda az iskoláért. Ennyi és nem több.

// Sorry a kihagyásért, remélem nem lesz ilyen több //

A túra elég részletes, s lassan kialakul valami értelmes elképzelésem a területről. Az alagsort alaposan megjegyzem, hiszen a ruhatáram alaposan megviselődött. Na, ezt újra. Megviselt lett. Igen, így már jobban hangzik. Bobbyra vonatkozó megjegyzést kicsit felhúzom a szemöldököm. Na persze, mindenki lehet jó és hülye is egyszerre, vegyünk csak engem. Oké, ne vegyünk engem, mert én aztán végképp nem vagyok a mintadiák, polgár, gyerek, találj még ki valamit, ha akarsz példája. Kezdve azzal, hogy pisztollyal a kezemben akartam hazamenni. Az izmaim megint szinte görcsbe rándulnak az emlékre, ezt le kell vetkőzni, ez így nem mehet tovább. Nem kaphatok dührohamot, ha csak rágondolok... Nyugalom. Nagy levegő... Állatot? Kíváncsian figyelem a beszélgetést, mert ha lehetséges a dolog, talán megpróbálkozom egy állattal... bár lehet, hogy előbb inkább saját életet, értelmet... meg egyáltalán kideríteni, hogy miért is vagyok itt pontosan. Órarendet kapok és kicsit megilletődve fogadom, hogy már másnap órákra kell mennem.

- Tehát... mosókonyha az alagsorban... azt hiszem én beveszem oda magam egy időre, ha már holnap értelmes jelenés van.

Vincent szavain egy kicsit elmosolyodok, mert nem hiszem, hogy van olyan, aki igazán szeret iskolába járni. Elnevetem magam és bólogatva fejtem ki a véleményem.

- Persze, az első hét azért rossz, mert el kell kezdeni. Utána meg azért, mert már kérdeznek is és válaszolni kell. Egyébként könyveket kell szerezni, így... ha jól számolom az utolsó húsz óra alatt, vagy esetleg csak én nem tudok valamiről.

2000. szeptember 01.
12:25

//Maxwell Evans - Előzmény: Földalatti részleg (szint 1) - Váró terem
Ha nem haragszotok meg, most érintőlegesen részt vesztek a jelenlegi Korszakkaland végében, Maxwell érkezése miatt. A tempón szerintem nem szükséges változtatnotok emiatt, így haladhatunk tovább ugyan így.//


Jean a feltette kérdések hallatán kielégítő választ próbál adni mind a két lánynak. Előszőr Vincenttel kezdi, majd utána Abir következik.

-Attól függ mire gondoltok. -mosolyodik el. -Szerintem a professzorral kell megbeszélni, hogy lehet-e, bár már az egyik diákunknak van egy nagy termetű kutyája, és az ő helye odakint, az udvaron van.

Feleli, majd folytatja kicsit beleborzongva.

-Ugye nem terveztek rovarokat, bogarakat, vagy hüllőket tartani?

Kérdi félve, de még is ott a mosoly arcán.

-A könyvekkel kapcsolatban pedig, majd az épp aktuális órán mindig megkapjuk a szükségeseket, és nem egyszerre. Már ha jól tudom, mert eddig mindig így volt, minden évben.

Ekkor elhallgat egy pillanatra, mivel a lift ajtaja épp kinyílik, és azon Elsőként egy jól megtermett srác lép ki széles vállakkal, akit az intézmény egyik tanára, Su követ, ki támogatva és segítve lépteti ki a felvonóból Maxwellt, akinek a válla sérülés miatt van bekötözve. Nem tudni mi történhetett vele, de annyi biztos, nem egy leányálom volt az elmúlt néhány órája. Főként a vérveszteség okozta sápadtság az ami árulkodhat erről Vin, Abir és Jean számára. Maxwell bár nehezen és kábán még egy kicsit, de szintén megpillantja a folyosón álldogáló triót, kik közül csak talán Jean lehet ismerős számára.

Majdnem önkéntelenül bököm, hogy macska, de valami különös oknál fogva sikerül magamban tartani a szavakat és nem neki menni az egyik váratlanul előttem termő berendezési tárgynak. Történetes egy széknek, ami persze jóval az előtt ott volt, mielőtt egyáltalán felmerült, hogy ide jövök, ezt gyanítom. De így jobban esik lelkemnek, mint bevallani, hogy más felé kalandoztam és nem vettem észre azt, ami szinte kibökte a szememet. Mindegy is, van rögtön némi új fejlemény, amire bólogatással válaszolok. Újfent elharapva egy kéretlen közbeszólást, mivel a mosógépekkel nem ápolok túl jó viszonyt, szeretem kifőzni a ruhákat, de ez titok. Azért nem vagyok analfabéta, úgyhogy egész jó aránnyal sikerül hordható formában tartani a ruháimat, az elmúlt néhány hónap legalább is ezt bizonyítja. Aztán napirendi pontra kerülnek a kis kedvencek az új otthonban is. Megnyugtató, hogy egy kutya már van, méghozzá egy nagy, akkor szerény elképzelésem szerint egy hat kilót nyomó kandúr már meg sem kottyan. Hacsak, az elfogyasztott eledelek mennyiségét nem nézzük, de .. nem, még így sem hasonlít Garfieldra.
- Ne-em, a terráriumpucolás nem az erősségem. – Tiltakozom rögvest. Még élénken él bennem a legutóbbi nyári munka, amiben, mint kisegítő jeleskedtem egy kisállat kereskedésben. Túl harapósak voltak a leguánok, nyeh, de legalább minden ujjam megmaradt. - Leszoktam a bogarakról, a megfelelő szigor alkalmazása után. Amúgy, egy sima macskáról lenne szó .. Hah, ha nem felejtem, akkor utána is érdeklődöm. – Eme utóbbira nagy esélyt látok, mármint arra, hogy el fogom felejteni, mivel egyszer már simán kimet a fejemből, tehát semmi nem garantálja, hogy legközelebb nem így lesz. Igaz, az ellenkezőjét sem.
Lesem Abir arcát és némi nemű megelégedéssel tölt el, hogy látszólag benne is hasonló játszódhat le, mint bennem korábban. Úgy vélem, neki sem sikerült az órarendnek elfoglalni a szíve csücskét és szavaira csak mély egyetértéssel bólogatok.
- Ezzel csak egyetérteni tudok Abir. – Mosolyodom el, noha én annyira nem szaladtam előre, hogy kérdezzenek is. Ez újabb szíven ütés, mindig utáltam, ha az osztály díszes társasága előtt kellet színt vallani a tudásomból, vagy éppen a nem tudásomból. De mindig sikerült valahogy kivágnom magam, mert nagy felfedező volt Kolumbusz – hajós -, de Picasso még nagyobb festő. A könyvek hiánya eddig fel sem tűnt, így csak csendben bólogatok, azért örülve a dolognak, hogy nem kell egész nap az egész tancsomagot hurcolászni, már ha lesz rá szükség. Ez azonban eszembe juttatta, hogy életemben nem voltam még harcművészeti órán és így csak a látottak alapján kapisgálom, hogy kell valami külön ruha. Vagy csak kéne? Mindegy, nem parázom túl a dolgot, a tesi felszerelés megteszi, egy időre biztos.
Valami oknál fogva ezt még is szavakba szeretném foglalni, nem sikerül, mert nyílik a lift ajtaja és próbálok nem meglepődöttnek tűnni a látvány láttán. Talán Mort’ mutatványa után ez könnyebben megy, mint eddig bármikor. Az érkező srác után jönnek érdekesebb fejlemények is, egy idősebb férfi és egy általa támogatott, valószínűleg diáktársunk. Aki mellesleg elég ramatyul fest és talán a válla sem véletlenül van bő gézzel ellátva, kérdőn pillantok Abirra, majd Jeanra, utóbbi csak többet tud.

// No problemo' :-) user fáradt -_- nem futja értelmesebbre //

Tehát, ha a prof beleegyezik, akkor lehet valami állatom. Szépen néznék ki még karmolt és harapott sebekkel... na nem. Kösz, inkább kihagyom az állatokat most.

- A törvény szerint nem tarthatunk étkezési célra szánt állatokat... vagyis... khm... bocsánat... csak nekem az valószínűleg.

Persze, ezek nem esznek csótányt. Pedig finom. Igazi ínyencség. De persze csak nekem. Inkább nem szólok többet az állatokról, tekintve, hogy esetleg rosszul reagálnának a dologra és esetleg... oké, hagyjuk a kaját, mert éhes leszek. Zavaromban inkább újra szemügyre veszem az órarendet. Szombat, harcművészet.

- Szombaton mennyire lesz komolyan véve ez a harcművészet? Mármint a tradicionális fajta, vagy az, amikor használsz amit találsz, csak ne nyírjanak ki?

Hirtelen nincs több kérdésem, vagy leginkább semmi érteles nem jut eszembe értelmes kérdés. Na persze, miért is jutna. Majd holnap, vagy este, amikor már nem lehet kérdezni. Na nem baj. Tehát van egy cica a házban, még illegálisan és egy kutya a kertben. Az pedig egy sérült gyerek.

- Ez mennyire jellemző itt? Vagy ez csak kivételes esetekben történik meg, büntetésként... esetleg...

Kérdezem egy kicsit megilletődve és halkan, a mondat végére elharapott elnyelt, orr alá mormolt szavakkal. Főleg azért, hogy lehetőleg az idősebb tanárnak látszó és maga a sérült ne halljon meg, de az is közrejátszik, hogy nem teljesen vagyon benne biztos, hogy mennyire normális ilyet kérdezni egy mutáns suliban. Közben feltételezett diáktársunk kilép a liftből és gyakorlatilag inzultálásnak is beillő módon kikezd Jeannel. Vagy csak én látom így, mert máshogy nevelte... hehe... na persze... nevelt. Bocs. Na, elkanyarodtam. Más értékrend, lehet, ez erre normális... bár inkább tűnik ez az alak felvágósnak, mint megszokottnak. Vagy épp most tévedek nagyot. Na mindegy.

2000. szeptember 01.
12:45


Max támolygását nem támogatja Su tanárúr, de még Allan sem, és egyből utána kapnak. A fiút szobájába kísérik, és Jean csak elförmedve néz. Látszik rajta, hogy megrázta a dolog, és arcán haloványon átfut valami. Mintha lenne elképzelése arról, mi is történetet. Csak hebeg-habog egy darabig, és válaszol Abirnak.

-Nem... dehogy... dehogy is.... ez nem minden napos... ilyen... nem is...

Mondja talán érthetetlenül és nem is igazán vesz tudomást Max derék simítós akciójáról. A fiút Su és Allan a szobájába kísérik, ahol lefektetik őt, és kényelembe helyezik, had pihenhessen. Nem sokkal ez után Allant elküldi Su, hogy nyugodtan tudja kialudni fájdalmait a sérült, és Hank tanárúr érkezik, aki rövid érdeklődés után szintén elmegy. Végül csak a harcművészoktató marad a fiú mellett, aki külön közli az esetleg érdeklődőkkel, hogy most nem alkalmas. Jean, Abir, és Vin pedig talán így kérdések között marad. De a túravezető lány, próbál a helyzet magaslatára kerülni, és a folyosó egyik fotelébe leül, majd hosszasan elgondolkodik, mire megszólal még mindig az imént látottak hatása alatt.

-Ez lesz a te szobán Abir.

Mutat rá az egyik ajtóra, amin még nincs név, mivel ha a többit szemügyre vette a duó, láthatta hogy mindegyiken szerepel valakinek a neve, némelyik ajtón még kettő is.

//Maxwell Evans - Folytatás: Maxwell Evans és Anthony Carter szobája//

Egyetértően bólogatok, nem igazán eszem sem kutyás, sem macskát, bár lehet ő sem, mert bogarakról volt szó, de azt meg meghagyom a hüllőknek. Talán, nagyon esetleg, ha rászorulok a semmi nagy közepén a kóbor légyre, akkor majd éhes ragadozóként indulok becserkészni. Sikert nem látok és megint Mort - ő így marad meg nálam most már és ténylegesen jobb, mint a békaember, képe villan fel előttem, valószínűleg, ha a közelben van az egy százaléknál is kevesebb esélyem maradna. Pech! A tanulság pedig, ne vele vesz el a kietlen vidékeken.
Újabb kérdés, hát igen, ebben messze nem vagyok jó, nem úgy mint a hallgatásban. De hát hallgatni arany, olykor, máskor meg kirekesztő. Nekem megfelel, még is érdeklődve fordulok Jean felé, engem is érdekel mennyire lesz komoly a tanítás és ezzel mit is várhatok el, meg mit támasszak célként magam elé. Jobb, ha magasabbra teszem a mércét, mint elvárják, akkor legalább … Nincs gondolat vége, elég elterelő hadművelet az, ami éppen történik. A reakció azonban első pillantásra mintha megmaradna a ledöbbenés szintjénél, én a megszokott módszerrel szavak nélkül érdeklődöm, puszta pillantással, Abir ennél úgy nézem nyitottabb. Noha az, amit mond már nem palástolható részemről egy szemhunyással. Akaratlan is újra végigmérem a támolygót, akinek azért annyi lélekjelenléte van, hogy áltasson. Álltasson? Inkább nem fejtem ki bővebben, ha neki így megfelel, akkor. Visszatérve viszont messze nem tudnám elképzelni, hogy ilyen állapotot okozó módszerrel mutatnák meg milyen itt a fegyelem. Mondjuk körülbelül addig maradnék itt, amíg egy felnőtt kezet emel rám. A kis hibámmal ellennék és talán .. na jó ebbe sem most kéne belemenni.
Félreállok inkább, tiszta és akadálymentes utat biztosítva az elhaladóknak, megmaradva a megfigyelő szerepében. S minthogy Jean, miután egy kicsit megnő, aztán elcsökken a folyosó látogatottsága helyet foglal, megmaradok a fal mellet, de most már azt lazán támasztó pozícióban. Nehogy a végén kidőljön vagy valami. Az igazat megvallva, azonban egy kicsit bővebb magyarázatra várnék, de valószínűleg belehalnék, ha feltenném a kérdéseket, amik e pillanatban foglalkoztatnak. Képletesen értve persze.
- Azért .. – Illik e vagy sem, fogalmam sincs. Csak kezd már nyomasztani a csend. – Jó tudni, hogy ennyire figyelnek a tanárok. Gondolom ez amolyan mutáns baleset lehetett? Vagy ez az iskola is valami olyan, mint a fantáziadús scificben, labor és miegymás. – Halvány kis mosolyt kotrok elő, mivel egy ideje már fapofával szemléltem a történéseket, azaz, adtam magamat. – Jó, ez csak az én túl élénk fantáziám szüleménye. Amúgy meg, minden szoba egyforma? – A kétértelmű gondolatok most sem kerültek el, oh vajh miért is tették volna meg. A tetejében meg ráadásnak a számat sem tudtam csukva tartani, így egy kicsit talán kellemetlen helyzetbe hoztam magam. Azt hiszem. - Nee, ne aggódj Abir, nem szándékozom bepofátlankodni a lányfrontra csak …

//röstellem-sajnálom, igyekszem több ilyet nem produkálni ^^//

//Abir megkért, hogy haladjunk tovább, így csak Vinnel folytatjuk tovább a kalandot. //

Abir látva a szobát elköszön a Vintől, és Jeantől, a látottak ellenére, és be is rendezkedik. Ezzel pedig a két diák magára maradt. A kérdésekre Jean kicsit hebeg-habog még mindig, de próbálja összeszedni gondolatait.

-Igen, biztos csak baleset volt... remélem.

Majd kicsit megmosolyogja a scifi ötletet, de látszik, hogy nem önfeledt ez a mosoly, és hogy eléggé az imént látottakkal van elfoglalva. Na meg nem beszélve arról, hogy a mosoly kissé hazugnak tűnt. Mintha csak Vin rátapintott volna valamire, de Jean próbálja lefedni azt és témát váltani.

-Nem kell aggódni, a fiú jó kezekben lesz, felgyógyul. Igen, minden szoba egyforma.

Felel gyorsan, majd folytatja.

-Ugyan azok a berendezések találhatóak meg, ugyan olyan elrendezéssel. Persze minden ott lakó kedvére alakíthatja át a saját szobáját, de eredetileg ugyan akkora mind. Kivéve persze Xavier professzorét.

Mondja majd elhalkul végül, és a fiúra tekint, és tovább tessékeli őt a folyosón, ahol a következő állomás az imént említett igazgató szobája. Eléggé nagy, dupla ajtós bejárata van, és látszik már kívülről is, már ha meg lehet ítélni, hogy valóban nem a megszokott kis hálószoba méretű lehet.