Születési név: Gabriel Morison
Becenév/ álnév: Matt (a Matter szó rövidítése, jelentése: Anyag)
Faj: Homo Sapiens Superior (Mutáns)
Nem: Férfi
Születési hely, idő: 1980. február 9. - Pontiac, Illinois
Kor: 19
Családfa:
•Apa: Marcus Morison (életben, Ilchester - Meryland állam)
•Anya: Tanya Morison (életben, Washington)
•Testvér(ek): Drake Morison (az apjával él)
Betegségei: Nincs
Foglalkozás: Diák
Testmagasság: 170 cm
Testsúly: 85 kg
Hajszín: Barna
Szemszín: Barna
Bőrszín: Fehér
Előtörténet:
1980. február 9. Egy fiatal nő vajúdik egy kórházi szülő ágyon. Úgy izzad, akár a versenylovak szoktak a melegben egy futam után. Száját néha elhagyja egy-egy kétségbeesett sikoly. A férje ott állt mellette és a kezét szorította. Bíztatta és a fülébe sugdosott különböző bíztató szavakat. A nő 15 órányi vajúdás után végre megszabadult a kínoktól. Életet adott egy fiatal, életerős kisfiúnak. A férje ünnepélyesen elmetszette a köldökzsinórt és a család három főre dagadt. Én voltam ez a kissrác, de gondolom ezt már kitaláltátok. Remek, akkor most ugorjunk egy kicsit. Egészen négy éves koromig egyke gyermek voltam, de akkor megérkezett a kisöcsém, Drake. Anyuék nagyon boldogok voltak, és én is örültem, hogy többé nem vagyok egyedül. Végülis annyi mindent lehet csinálni egy öcsikével. Együtt hülyéskedhettünk, focizhatunk kint az udvaron, együtt sírhatunk és nevethetünk. Egészségesek voltunk mind a ketten, és nem volt gondunk semmire. Anyu ügyvéd volt, apa pedig építési vállalkozó. Nem voltunk elkényeztetve, de amit tudtak megadtak nekünk.
Két évvel később elkezdtem iskolába járni. Már akkor tudtam, hogy apa után én is építési vállalkozó akarok lenni, szóval mindenképpen tökéletesen kellett teljesítenem. És ahogy elhatároztam egészen jó is volt.
Az évek teltek, az első évem a suliban hamar elment és sok újat tanultam. Barátokat szereztem, és ahogy az lenni szokott egy ellenséget is. Bár fogalmam nincs mit csináltam, egyszerűen csak lett. A második eseménytelen volt. A lényeg talán az, hogy másodikos koromban a szüleim beírattak kung-fuzni, hogy ha kell, akkor meg tudjam védeni magam. Eleinte kicsit bénáztam, de nagyon rendes volt a mester is és a többi tanuló is. Sokat segítettek és remekül fel tudtam zárkózni. Egy ideig eseménytelenül teltek az évek. Sorra végeztem el az osztályokat, mindig kitűnő eredménnyel, de persze, ahogy ez lenni szokott, az ember egyre idősebb lesz, nehezebb dolgok jönnek, főleg ha mellette még rendszeresen sportol is, és romlanak a jegyek. Sajnos ez nálam is bekövetkezett. Egyszer nem tanultam történelemre, és felelést hirdetett a tanár. Hát gondolhatjátok, én ott helyben összecsináltam magam, hogy most mi lesz. Azon imádkoztam, hogy ne én legyek, legyen most valaki más. Ahogy ezen agyaltam próbáltam kerülni a szemkontaktust a tanárral. Mindent csináltam, csak nem néztem rá. Azt vettem észre, hogy a körmöm mintha más lenne. De az lehetetlen. Barna volt, de nem vagyok olyan, nem festem. Megkocogtattam kicsit és olyan fura tapintása volt. Nem köröm tapintás. Fura volt, de a jelen helyzetben nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet. Más bajom is volt, és azt fontosabbnak tartom most. Szerencsémre nem engem szemeltek most ki. Az a legnagyobb mázli, hogy azért valamennyire ismertek és tudták, hogy jó tanuló voltam, illetve annak számítok még, csak már nem annyira, mint régen. És így nem csesztettek annyit folyton.
Az öcsémmel jól megvoltunk, a szüleink pedig büszkék voltak ránk. Én ugye kung-fuztam, ő pedig zenélt. Mindkettőn szobája tele volt különféle díjakkal ilyen-olyan versenyekről. Majd nekem eljött a gimnázium. Új környezet, új emberek, egyszóval minden új volt. Még maga a dolog is, hogy eggyel feljebb léptem, és közelebb kerültem a felnőtté váláshoz. A gimnáziumi évek alatt, mint minden diák focizni kezdtem az iskolai csapatban. Kezdetben védő, majd futó poszton játszottam, és remekül ment. A kung-fut sem hanyagoltam. Még két évig csináltam, majd váltottam. Nem tudom milyen indíttatásból hagytam abba, de megtettem. A foci és a karate, plusz az iskola kitöltötte az időmet. Nem sok mindenre maradt, ha vissza akartam hozni a régi énem és újra osztály első lenni, ami a gimnáziumban talán még nehezebb, mint eddig. A foci amúgy is megkövetelte, a minimum 4-es átlagot, hogy bent maradhassa csapatban. A gimnáziumi évek nem nagyon különböztek attól, amiket hallott az ember. Bulik, haverok, sport és csajok. A sorrend felcserélhető ugyan, de az iskola mellett ezekről szólt leginkább. És nálam sem volt ez másképp. Volt egy gyönyörű lány, Samantha. Gondolom ismeritek, a „ha a közelében vagyok olyan kétbalkezesnek tűnök” esetet. Na ez tipikusan az volt. Mindig történt valami, elbotlottam, elszórtam a jegyzeteim, magamra öntöttem az innivalómat. Olyan is volt, hogy elszakadt a táskám vállpántja, bár nem tudom, hogy hogyan, de végül is mindegy. Szóval ez a lány volt számomra az iskola legszebbje, és ahogy az lenni szokott éppen foglalt volt. Méghozzá a diri fiával. Na itt egy kis akadályba ütköztem, hisz ez nem volt benne a tervemben. Egyelőre csak álmodoztam és néztem, hogy az a mocsadék hogyan használja ki a lányt. Mert azt tette, mindig egy utolsó szajhának volt beállítva, pedig nem érdemelte meg. Benne volt az iskolai zene csoportban, rajzolt és festett szinte művészi szinten. De mindent eldobott, mert épp jött egy pasi és ki lett szolgáltatva annak kényére-kedvére. Ezt valahogy nem igazán tudtam elviselni, és most mondanám a megszokott kliséket, hogy egy nagyszerű embert és tökéletes művészt veszít el a világ így, de nem változtatna a dolgokon. Egy nap megláttam, hogy Samantha egyedül ül kint az iskola pályája melletti lelátón és mereven bámul maga elé. Nem láttam senkit a környéken és most úgy találtam legjobbnak, ha odamegyek. Mikor közelebb értem hozzá, láttam, hogy sír. Nem tudtam mit tegyek, így csak leültem mellé és próbáltam valami frappánsat kitalálni. Talán egy perc telhetett el némán, mire Samantha megtörte a csendet. Kicsit meglepődtem, na jó nem kicsit, de nem pont ezt vártam. Kiderült, hogy a srác megfektette, és két órával később már más csaj karjaiban látta. Tipikus az ilyen görényektől, mint ő. Mikor befejezte zokogásban tört ki, és hogy ne lássam a sírását a fejét a vállamhoz nyomta. Ismételten hirtelen zavarodottság tört rám, de kicsit félénken még is átkaroltam. Ezt viszont nem hagyhatom már figyelmen kívül. Eddig tűrtem, de most végleg tele a pohár. Elhatároztam, hogy elbánok a sráccal.
Ahogy elterveztem, másnap reggel beértem a suliba, a srác természetesen ott lebzselt a másik csaj körül. Méltóságteljesen és elszántan odasétáltam hozzá. Elmondtam neki a magamét, ő pedig kérdőn nézett rám, majd minden figyelmeztetés nélkül behúzott egyet. Nem erre számítottam az igazgató fiától, de hát ez van. Ezt lerendezem egyedül, legyen akármi is a vége. Felálltam és felvettem a kezdő állásom. A srác nagy hahotázásban tört ki és flúgosnak nézett. Megpróbált megint megütni, de ezúttal fel voltam készülve és kivédtem, majd sikerült visszaütnöm. A gyomorszáját céloztam, mire összerogyott. Amíg összeszedte magát láttam, hogy a tömegen Samantha furakodik át. Egymásra néztünk és láttam a szemében, hogy nem ezt kellett volna tennem. Álltam a tekintetét, majd újra ránéztem a srácra, vagyis néztem volna, de már nem volt ott. Meglógott. Kiszaladtam az udvarra és a korás pályán meg is láttam. Ott várt rám, eléggé elszántan másik két haverjával együtt. Vettem az akadályt és odamentem. Egy szó sem hangzott el, nekem estek. Próbáltam magam tartani, de három egy ellen nem épp fair, még ha képzett is az ember. A vége az lett, hogy zihálva a földre kerültem. Hanyatt feküdtem és nem láttam mást csak a kék eget. Majd azt is eltakarta a három srác, akik az arcomba hajoltak azzal a céllal, hogy befejezik, amit elkezdtek. De amikor meg akartak ütni a kezük valami sokkal keményebbe ütközött. Betonba, de a talajt nem érte el a kezük. Az arcukon szörnyülködés és undor egyvelege látszott. Nem tudtam mi történt. Hátrálni kezdtek én pedig felemeltem a kezem és akkor megláttam. Az egész karomat beton borította. Nem értettem, hogy mi történik. Ugyanúgy mozogtam, mint annak előtte. A súlyom lett csak sokkal nagyobb a testem viszont színtiszta beton volt. Ez meg mi a fene? Láttam, hogy a három srác berezel és elinal, majd megfordultam és mindenki engem nézett. Hirtelen nem tudtam mit tenni én is elrohantam. Mi a fene történt, és mi akar ez lenni. Haza mentem, és rögtön eltűntem a család elől is. Ó, igen, nem említettem, de volt egy japán ismerősöm. Még régebben volt egy cserediák program és részt vettem benne, ha jól emlékszem hetedik vagy nyolcadik osztályban. Rögtön levelet írtam neki a mai nap történtekkel és feladtam. A suliba nem mentem vissza, beteget jelentettem. Két héttel később megérkezett a válasz, de sok mindent ő sem tudott kezdeni a hírrel. Azóta nem igen beszéltünk. Egy időre eltemettem ezt a dolgot, de foglalkoztam vele. Próbáltam titokban tartani. Egy másik suliba írattam magam, ahol nem ismernek. Kreáltam valami magyarázatot, amit a szüleim elfogadtak. De itt se sokáig maradtam. Egy nap felkeresett két férfi, hogy meginvitáljanak a magániskolájukba, ahol sok hozzám hasonló gyerek tanul. Meggyőzték a szüleimet, akik aláírták a papírt, hogy mehetek.
Amit mondtak, egyáltalán nem volt túlzás. Sok hozzám hasonló gyerek volt, akik más-más képességekkel rendelkeztek. Nekem is sikerült edzenem rá, és már öt, de akár tíz percig is képes vagyok fent tartani. Azóta is Charles Xavier iskolájában tanulok és próbálom élni a magam életét a képességemmel.
Jellem: Hangulatember. Alapjáraton segítőkész és rendes a társaival. Nyugodt természet, elég sokáig tűr, de ha elszakad a cérna, akkor szinte lehetetlen megállítani. Utálja, ha ócsárolják.
Szakképzettség: Önálló, bár erre rákényszerült egy ideig. Beszél angolul és egy kevéssé japánul is. Jogosítványa B kategóriára van. Sokat olvas, épp ezért eléggé művelt. Képzett harcművész, eleinte kung-fuzott, majd a karatéra váltott, a középiskolában pedig focizott is.
Képesség: Asszimiláció, azaz képes bármilyen anyagot a testére venni. Ehhez mindenképpen valamilyen érintkezésbe kell lépnie az anyaggal (pl. ráteszi a kezét, neki dől a falnak stb.). A képességét még nem igazán tudja jól kihasználni. Minnél nagyobb területet akar lefedni a testén, annál nagyobb terület kell az adott anyagból. Ez idővel, ahogy a képessége fejlődik változik majd. Egyelőre a testére felvitt anyagot 5, maximum 10 percig képes fent tartani.
Felszerelés/ fegyverzet: Az előtörténetben feltüntetett esetleges fegyverzet, aminek az értéke/ értékei összesen maximum 5 pont lehet, és azt ingyenesen magáénak tudhatja a karakter.
Példa hozzászólás:
Mutáns vagyok. Ha valaki két évvel ezelőtt ezt a fejemhez vágja, hát körbe röhögöm, de ma nem. Ma már tudom, hogy mutánsok léteznek és egy vagyok közülük. Charles Xavier iskolájának hátsó udvarán állok egy fa mellet és a képességem fejlesztem. A fa törzsére tettem a kezem és koncentráltam, majd mikor kinyitottam a szemem láttam, hogy a kezemen kúszik fel a fa, mint anyag. Elmosolyodtam, és figyeltem, ahogy egyre tovább kúszik a karomon a fa. Mikor elérte a vállam elengedtem a törzset és jól megnéztem a karom. Nem csak külsőre olyan, de állagra is. Amikor megmozdítottam az ujjaim, recsegtek. Egyre jobban értettem a képességemet. Levegővel nyilván nem tudom megcsinálni, mert nem lehet megérinteni, de cseppfolyós dolgokkal sem próbáltam még. Nem merem, pedig jó vicc lenne, ha mondjuk valaki narancsléje lehetnék. Ezen halkan elnevettem magam, mert mi van, ha lenyel? Az azért elég gáz szerintem.
- Nyugalom, idővel rendesen kifejlődik majd a képességed. – megfordultam és Xavier professzor állt mögöttem. Félelmetes, és talán sose fogom megszokni, hogy belelát a fejembe.
- Bocsánat professzor, hogy a kertben lévő fát használtam. – szabadkoztam, és rögtön le is ráztam a karomról a fát, ami mintha törött fa törmeléke lenne, úgy hullott a földre. Szégyenlősen lenéztem a földre.
- Semmi gond, csak nyugodtan, csak kárt ne tegyél benne. Egyébként hogy haladsz? – kérdezte, mire meglepődtem és felnéztem rá. Nem volt mérges, semmi. Kíváncsi volt. Tényleg ennyire magán viseli a sorsunkat? Ennek örültem, hisz volt valaki, aki megért.
- Egész jól, fogjuk rá. A legtöbb tíz perc volt eddig, de az rettentően kimerített. – mindig kicsit kényelmetlenül éreztem magam a jelenlétében, hisz ha akarja, minden gondolatom láthatja. És nem mindegyik tartozik ám rá.
- Csak idő kell neki, hogy kifejlődjön. Hidd el, hogy később nem fog kelleni egy egész fa ahhoz, hogy használni tudd, elég lesz egy darab bot is. – hittem abban, amit mond, hisz lehet benne igazság. Fogalmam sincs, hogy merrefelé megy majd el ez a képesség.
- Tudom, de megesik, hogyha egy ilyen képesség kerül az emberhez, akkor kicsit türelmetlenné válik. – nálam ez volt a helyzet. Tetszett ez az új dolog, és szerettem volna minnél hamarabb jól használni, nem gondoltam, hogy ez ilyen nehezen megy majd.
- Megesik, ez tény, de csak úgy, mint itt bárkié, a te képességed is különleges, és minden képesség olyan, mint az emberek. Más képességek másképp viselkednek, van amelyiknek több idő kell, van amelyiknek kevesebb. Türelem és kitartás, ez a kettő meghozza majd a jutalmát. – bólintottam. Erre már nem tudtam mit mondani, csak elgondolkoztam a szavain és rájöttem, hogy igaza van. Csak türelmesen kell várnom, nem szabad erőltetni semmit, mert annak nem lesz jó vége.
- Nem kéne órán lenned? – kérdezte, mire az órámra néztem és rájöttem, hogy már öt perce tart az óra. Beszaladtam az épületbe, majd a megfelelő terem felé vettem az irányt. Bár a távolság rövid volt, mégis Xavier professzor szavai jártak a fejemben: Türelem és kitartás. Ez a kettő kell és bennem van mindkettőből elég.
Vas. Május 01, 2011 10:18 am
