Iskola udvar, kert

Az ünnepség hamar véget ért, kiosztották az órarendeket is. Azt majd a későbbiekben tanulmányozom, most más dolog köti le a gondolataimat: a kis vörös, aki elég nyersen mutatkozott be, ilyen "nem-törődöm-azzal-hogy-ez-ne-egy-iskola" stílusban. Úristen, ez a lány igazán megmozgatott. Nem, nem azért, mert a vörösök a gyengéim, hanem mert egyből megfogott a kisugárzása. Muszály odamennem hozzá, mi is lenne jobb alkalom, mint a kezdetek-kezdete?
Egy szemkötős alak okoz láthatóan riadalmat a tanári karban, a két professzor le is lép vele. Biztosan valami gond lehet, sietősen távoznak. Izgatott sustorgást vélek felfedezni, és miközben McCoy prof. kiadja feladatként a székek elvitelét, sokan hozzá sem kezdenek. Inkább a professzorok kihallgatása mozgatja, őket. Helyes, kisebb lesz a gombóc a torkomban, ha kevesebb ember vesz minket körül. Megkeresem a tigris-lányt. Egyszerre több, mint féltucat széket visz, és harsányan megjegyzi, hogyfenntartásai vannak a hallgatózókkal szemben.
Az órarendet zsebre vágom, megragadok 3-4 széket, és a tömegben úgy manőverezek, hogy mellé csapódjak. Ha ez sikerül, hozzáfordulok, és elkezdem az ismerkedést.
-Szia! Vanessa, ugye? Hallottam a képességedet, tiszta zsír! Tök jó képességed van, én csak árnyékká változom, ami nem egy túl hasznos dolog. Andrew vagyok, de szólíts csak Shade-nek.!

2000. szeptember 01.
09:50

Míg a tanulók jelentős része nekiáll pakolni, addig Tony, Repro, Gabriel, Max és Iris úgy döntenek izgalmasabbnak tűnő tájak felé kalandoznak. Tony az első, aki bejut az iskolába, és meglepő módon nincs senki és semmi ami akadályozná őt. Repro képességét használva magas fokú empátia birtokába jut, amivel már érzi, hogy a körülötte lévők miként is érzik magukat. Pár pillanat kell neki, míg a hirtelen jött erő elcsendesedik, és ezzel ha egy bizonyos személyre koncentrál a fiú képes maghatározni érzelmi állapotát. Gabriel a kettős után indul, míg Max teleportál és már bent is van az iskola aulájában. Az átjáró bezárul így senki nem követi őt. A sort pedig Iris zárja aki inkább a fiúk után kíváncsiskodik, hogy min törik a fejüket, mint a felől hogy miről beszélgethetnek az igazgató urak a vendéggel.

Ebben a pillanatban hangzik el Vanessa szavai, mire Hank tanárúr elmosolyodik, de arcán látni kissé a bosszúságot is, ám nem tud haragudni.
-A kíváncsiság igen nagy erő... „Azt tanítod a legjobban, amit magadnak kell leginkább megtanulnod.” Richard Bach. -mondja maga elé halkan. -Kérlek folytassátok, mindjárt jövök. -ezzel a kíváncsiskodók után megy. Ez idő alatt minden kint lévő diák elpakol a raktárba, miközben beszélgetésbe elegyedhetnek. Andrew megtalálja kiszemeltét Vanessat, míg Trant is Lindat és Saraht. A két lány az őket köszöntő fiúra néz, majd ő maguk is köszönnek.
-Már teljesen jól vagyok. Köszönöm, hogy így törődsz velem. -kicsit zavartan igazgatja haját a lány, mikor Sarah veszi át a szót. -A tanév biztos jó lesz. -szűkszavúan közli. Mire ismét Linda ragadja meg a fonalat. -Vajon ki lehetett az a szemkötős férfi? -kérdi, és az iskola irányába néz. Bár minden bizonnyal tudja, hogy nem fog használható választ kapni kérdésére.
Ben utolsó székeket teszi a helyére, mikor szembe találkozik Timmel, aki a már talán nem meglepő és megszokott borotvaéles fogaival ereszt irányába egy vigyort.
-Na elég volt a pakolásból. A többit Scott és cserkészei elvégzik. Nem kéne kicsit szimatolnunk? -kérdi barátilag és kezeit dörzsölve.

Odabent az iskolában Anthony szembe találkozik Maxel, majd pár pillanat és megjelenik Repro, és őt követi Gabriel, majd Iris, akik mindannyian arra kaphatják fel fejüket, hogy bizony hamarosan következik a rendre igazítás, mert Hank tanárúr egyenesen a bejárat felé tart...

Bent vagyok. Szívesen eljárnék egy táncot, csak az a baj, hogy az egyik lánynak nem tetszik a szökési tervem, és már szóvá is tette. Nem figyeltem ki az, mert azzal voltam elfoglalva, hogy kicsússzak a munka alól, és érdekesebb dolgokat lássak. Ellenben nem csak én vagyok így. Ahogy látom, nem csak én vagyok így vele. A szobatársam is itt van, akinek még csak be sem mutatkoztam. Hát nem szánt szándékkal, hiszen én mikor elaludtam ő már sehol sem volt. Reggel meg nem akartam felkelni mikor már korábban ébredtem. De úgy fest most sem ez a megfelelő alkalom, mikor látom, hogy az egyik tanár közeledik. Biztos értünk jön. Nem lenne jó ha már második napon zűrbe keverednék. Nem csak én vagyok szerintem ezzel, hanem a többiek is, akik úgy vélték inkább kíváncsiskodnak. Sajnálatos módon egyiküknek a nevét sem voltam képes megjegyezni, szóval próbálom úgy megszólítani őket, hogy ne legyen ebből para.

-Nem kéne, hogy meglásson minket...

Ezzel pedig a liftbe szaladok. Biztosan az igazgatóiba van a professzor és mr. Lensherr és a tanárúr gondolhatja, hogy ő utánuk szaglászunk. Tehát nem lenne jó döntés, ha az iroda környékén rejtőznénk. A lift ajtót pár pillanatig hagyom nyitva, és a többiekre nézek.

-Jöttök?

Kérdem, de ha nemleges választ kapok, akkor elindulok. Nem erőszakoskodok. Ha esetleg pedig rajtakapnának a dolgon, már körvonalazódik is, hogy mit mondok. A szobámba megyek, mert rémes fejfájásom van, gondoltam bekapok egy aspirint.

Az ismerkedés könnyebben megy, mint gondoltam vala. A lány szemmel láthatóan nyit a beszélgetés felé. Ez jó, ez tetszik.
-Tigris? Hát, tényleg elég furán hangzana, de egy misét mindenféleképpen megér. Már csak a poén kedvéért.- és én is elejtek valami nevetésféleséget. Jó látni, hogy ez a lány sziporkázik a napsütésben, miközben saját magán nevet.
Lecipeljük a székeket, majd visszamegyünk az udvarra. Tigrisnek ( Istenem, tényleg egy vicces név) feltűnik, hogy mindenki lelépett. Én nem tlálom különösnek, a tanévnyitó után álltalában szelelnek az emberek, de még így is vannak páran az udvaron. Talán a hallgatózókra utalt a csaj, és szöget üt a fejembe egy gondolat.
-Vanessa, McCoy prof. elindult lecseszni a diákokat. Menjünk utánuk, nevessük ki őket!- Ha tetszik az ötlet, akkor indulhatunk is a többiek felkutatására. Egy jó kis diáklebukás szemlélőjének lenni a legjobb dolog a tanévben.

2000. szeptember 01.
10:00


Odakint Linda csak legyint a kezével, mikor Trant zavartan kérdi miről van szó, majd kizökken a gondolatvilágából. Már csak a pódiumot és az apróbb díszeket kell elpakolni, de van rá elég ember, így a két lány inkább úgy dönt, hogy leülnek az egyik közeli padra, ahová Trantet is meginvitálják, aki láthatja, hogy újabb két diák (ha Vanessa Andrew tart) távozik és megy be az iskolába Hank tanárúr után, aki kicsit felemelt hangon állítja meg azokat akik tétlenek maradtak. Így pedig Reprot és Irist a kezei közé kaparint.

-Odakint van még néhány dolog, amit el kellene tenni a helyére. -mondja mosollyal arcán, és mintha nem is lenne mérges, csak kicsit rendre utasító, de látszik, ő nem az a nagyon szigorú tanár lesz a jövőben. Míg Tony, Max és Gabriel azt hiszi sikerűlét meglépniük, Jason Su tanárúr mindegyiküket várja. Pontosabban a klónok. Tonyt egyből a liftajtónál kísérik vissza, Maxat a teleportálás elötti pillanatban kapják el, és Gasbrielt az étkezőben pillantja meg az épp szendvicset készítő tanár. Ezzel pedig mindegyiküket vissza kíséri Hankhez, aki csak megcsóválja fejét, és őket is kiküldi dolgozni. De eketten kimaradtak, hiszen Ben és Tim a hátsó kert ajtaján léptek be. Ám a duóü nem talál senkit a folyosókon akiktől érdeklődhetnének. Így van idejük elbeszélgetni.

-Ízig vérig New York-i vagyok. Apám és anyám pedig azt hiszi ez valami flancos magasfokú magániskola, ahová csak a legjobbak kerülnek. Így voltak hajlandóak csak elengedni. Nem tudnak semmit rólam. Amúgy meg ha kiderülne minden pénzüket belevernék, hogy meggyógyítsanak. Ez tuti. Pedig hidd el nincs kevés nekik. -ismét érezhető kicsit a beképzeltség a vége felé, és egyértelművé válhat, hogy Tim nem szegény családból származhat. Míg ők bolyonganak, odakint Hank és Su tanárúr egyik klónja árgus szemekkel figyeli a diákokat, nehogy ismét valamelyikük megpróbáljon lelépni és észre sem veszik a 2 emberhiányt. De mire Tim és Ben elérnének az igazgatói irodához, annak ajtaja kinyílik és a szemkötős férfi lép előre, aki még a társalgás utolsó mondatai ejti ki a száján. -Gondold meg Xavier. Nálunk nagyobb biztonságban lennének. Itt nincs sok idejük hátra. -az alak gonosz mosollyal nézi meg magának a két diákot, majd pedig távozik, szorosan a nyomában Magnussal és Charlessal, akik intenek a két tanulónak, hogy jöjjenek velük.

Odakint mindenki jól láthatja immáron, hogy a váratlan vendég távozik, még az is, aki korábban nem figyelt fel rá. Ami pedig különös az az, hogy amint átlépi a főkaput, csuklóján lévő szerkezeten nyom néhány gombot, és elteleportál. Az összes jelenlévőnek megmagyarázhatatlan a dolog, hiszen nem mutáció révén tett szert erre a képességre, hanem egy szerkezetnek hála. Manapság pedig a technika nem ilyen fejlett... még koránt sem. Magnus és Charles között rövid elme társalgás zajlik, mire egyikük megszólal jól hallhatóan.


-Mindenki jöjjön a közösségi szobába! -hangzik el Erik szájából aki eléggé hideg hangon közli. Úgy néz ki a lefojtatott társalgás nem lehetett valami túl pozitív, amit az igazgatói irodában történt. Ebben a pillanatban pedig Hank és Su klónja nekiállnak mindenkit beterelni.

//Folytatás: Közösségi szoba //

//Előzmény: Konyha és étkező//


Mortimer egyből békaként ugrálva könnyedén emelkedik méteres magasságba, majd a kosárpályáig lohol, ahol felkapja a labdát, majd várakozóan néz a többiekre. Carlos sietve követi őt, és áll be mellé, majd Bobby is, ki maga mögé néz, és int a fejével Vinnek. Jelezve, ha akar, nyugodtan beszállhat a játékba. Alexander hátra mard és mérhetetlen nyugalommal, és békével szólal meg. Hangja kedves, és nyugodt.

-Ha gondolod csatlakozz hozzánk.

Mondja, és a választ megvárva ő is belép a pályára, ahol ha Vin csatlakozik örömmel veszik, és megkezdődhet a mérkőzés. Ám ha nem úgy egyikük sem fogja zokon venni a visszautasítást, ez kitűnhet a fiú számára, hogy egyikük sem az aki túlzottan magára venné. A fa tövében pihenő lány azonban csak félszemmel ugyan, de figyeli a vissza érkezőket, és az új tagot is. Távolabb pedig mintha John napozna a medencénél Vadállat társaságában.

Bobby lépése annak ellenére, hogy hideg volt, nem hagyott hidegen, így amint lehetett távolabb húzódtam tőle, megfogva az asztalon lévő poharat, hogy így a feltehetőleg gyilkos pillantásomat az asztal lapja kapja. Kel egy fél másodperc, hogy rendezzem magam, mondjuk úgy a „rögtönzött” bemutatót egy kicsit másképpen értékeltem, mint talán kellet volna.
- Jégember? – Találgatok, de határozottan kérdeztem, mintha mi sem történt volna. Várok egy keveset, hátha érkezik válasz, aztán magabiztosan szorítok magamnak helyet a többiek között, a konyhapultnál, hogy eltüntessem a poharat is. Így a mosogató mellől, a poharat törölgetve, mint valami mesterpincér válaszolok. – Oké. – Szűkszavúan, nehogy a végén valami mással is megtoldjam a dolgot. Egyéb iránt nem érdeklődöm, inkább meghúzódom egy olyan helyen, ahol senki nem ütközhet belém és jószerével várom, hogy elpusztítsák a kreálmányukat. Ezen idő alatt, hál istennek, sikerül megnyugodnom és emlékeztetnem magam, hogy ilyesmi a közeljövőben is könnyedén előfordulhat, úgyhogy jó lesz hozzászoknom. Bár azért nagyon remélem, hogy a következő személy is csak a vállamat ragadja meg és nem rögvest a nyakamba ugrik, mert ki tudja, hogy mennyire veszem személyesre és semmi kedvem sincs senki után a kis világomban kutakodni. Elnyomott sóhajjal lököm el magam a faltól, ahogy a banda megindul, de nem feledkezem meg Jeanről. Elköszönök tőle és megköszönöm a viszonylag elég sok mindenre kiterjedő felvilágosítást.
Ahogy vonulunk a régi szép idők jutnak az eszembe, a táborban töltöttek persze, Gilbert ugyan mindig ügyelt arra, hogy ne tévedjünk el. Most nekem is meg kell tanulnom itt tájékozódni és örömmel veszem, hogy néhány részlet ismerős, mondjuk a nagy tévé. Magamban kajánul vigyorgok, hogy ilyen szabadidős lehetőségek mellet még van kedve valakinek tanulni? Nehéz elhinni, de vannak még csodák. A látvány, ami kint fogad, azonban üti a bentit, nálam legalább is és mindjárt érzem is, hogy itt jóval több időt fogok eltölteni, mint odabent. Leszámítva, ha leszakad az ég minden áldása. A látnivaló mellett vannak ismerős arcok és egy új is, noha egy pillanat alatt más köti le a figyelmem. Mort, már becézem, ez meglepett. Szóval Mortimer közlekedési módszere újabba meglepetéssel szolgált, bár sejthettem volna, de ennél is jobban meglepett az invitálás. Ami rögvest két helyről is jött.
- Hát. – Bizonytalanul nézek Alexre. A csapat sportok nem tartoztak az erősségeim közé, jobban szeretem az egyszemélyeseket. Viszont vonz a testmozgás lehetősége, a sok punnyadás után kifejezetten jól esne. – Rendben. – Most sem sikerült túl hosszú választ adni, de beléptem a pályára, noha fogalmam sincs, melyik csapathoz fogok tartozni.

Amint Vincent beáll játszani, és a bájára lép, Bobby elgondolkodik, és pár pillanatig szemléli az új játékost, majd felhangon kiált oda a szabadban rohangászó Timnek.

-KELL EGY JÁTÉKOS! NEM ÁLLSZ BE!?

Kiált oda naki, mire Tim meglehetősen gyorsan siet a társaságba. Ami szemet szúrhat, még csak meg sem izzadt. Pedig kiadós távot sprintelt le, és nem beszélve a napsütésről, ami erős 20-25 fok körül mozog. Amint meg van a hat ember, Bobby félre áll a pálya egyik végébe, Majd Alexander a másikba, és csapatot választanak. A Jégember köreit Mortimer és Tim erősíti, míg Alexanderét Vin és Carlos. Megkezdődik a kupaktanács és Alex maga köré gyűjti két társát és szűkszavúan de annál nagyobb súlyú mondanivalója egyértelművé teszi mit akar mondani. Talán nem is kell bővebben kifejteni.

-Tisztességes, szép játékot, és csapatmunkát.

Mondja kissé merev és bánatos arccal, ami mind végig ilyen volt. Mintha valami aggasztaná őt. A laikus szemeknek ezt sugallhatja, de akik ismerik, tudhatják hogy ez nem így van. Mindig ilyen búskomor. Feláll a csapat, és az ellenség kezd. Pattogtatva a labdát ide-oda passzolgatva Bobby egy kis csalással de előnyhöz juttatja csapatát mikor Carlost egy aprócska jégtáblán hasra csúsztatja, majd Mortimer csatlakozik, és majd 1,5 métert ugorva megszerzik az első pontot. Szinte a védekezés alig volt számukra valami. Alexander csak egy apró fejcsóválás következtében néz társaira.

-Akkor játszunk így.

Mondja halkan és mintha hajszálnyi mosoly jelenne meg arcán, mire Timoty felkiált.

-MUTÁNS KOSÁR!

Erre a fa tövében üldögélő lány, és a medencénél sütkérező John is felkapja a fejét, majd figyelni kezdik az eseményeket épp úgy, ahogy Jean is aki kinéz az ablakon jókedvűen. Most a két igazgató távol van, ahogy a viharos Ororo tanárnő is. Hank és Su tanár úr pedig munkájukba merültek, így megengedett talán egy kicsi rosszaság. Alex egyből bedobja a labdát, ezzel pedig Vinnek passzolva, aki előtt Tim, áll védekezve, és vészjósló borotvaéles fogakkal ellátott mosolyt ereszt felé. Egy biztos. Ez nem a megszokott tesiórán való játék lesz...

Érthető módon nem csak az én fejemben fordult meg, hogy öten egy kosárcsapatot teszünk ki, nem pedig kettőt. Ugyan váratlan visszakozhatnék is, de be kell vallanom, kedvet kaptam a játékhoz és a probléma is orvoslásra kerül. Kíváncsian nézek abba az irányba, amit nagyjából annak véltem, amerre Bobby is fordult. Az érkező látványa viszont hamar kedvemet szegte. Önbizalom, könyörgöm! Hiába buzdítom magam, ezt a srácot nem véletlenül hívják Vadállatnak, mert az még nekem is feltűnt, hogy meg sem kottyant neki a kis galopp, amivel köreinkbe száguldott.
Alexander int magához, az alacsonyabb fiúval együtt. Mi is a neve? Carl, nem, mm Carlos? Igen, Carlos! És most, hogy meg van a neve, vetek egy pillantást az ellenfél felé. Magasak, - nálam legalább is- és látszólag remek formában vannak, és itt próbálom leállítani az agyamat, mert mivel ez egy játék. Nem pedig valami vérre menő viaskodás. A hirtelen jött küzdési vágyamnak, Alex szavai is csitítóan hatnak és határozottan bólintok is, nem csak a vakvilágba tett ígérgetés volt ez részemről. Meg fogom tenni a tőlem telhetőt, mert ha nem is vagyok oda a csoportos sportokért, ez azért még nem jelenti azt, hogy nem tudom mit jelent az, csapatjáték. Csapatkapitányunk arckifejezése azonban egy ideig nem hagy nyugodni, annyi szociális hajlammal viszont nem rendelkezem, hogy ezt felhozzam, főként nem egy ígéretes kosármeccs előtt. Inkább csak konstatálásként raktározom el és figyelmemet a pályára fordítom, hiszen még egy két pillanat és ..
Labdához szinte nem is értem, maximum gondolatba és fancsali képpel veszem tudomásul, hogy a mi búskomor képű Alexünk, sportszerű játékra kért minket, de a másik három jómadár ezt másképpen gondolta. Minden esetre odanyújtom a kezem a jégen csúszott fiúnak és felsegítem, már ha kér a segítségemből. De Carlostól sem érdeklődön a hogyléte felöl. Tőlem ilyenek csak ritkán lehet hallani, ha ennyire ismeretlen személyekről van szó. Aztán jön a felszabadító érzés, hogy ezek után, már a mi hármasunk sem szorul a szabályok közé.
Jöhet az újabb kör! A labda már a kezeim között és mit ad Isten, kivel kell szembe néznem, Timmel. Szép a mosolya és most sem a kedves értelemben értve, de ez nem akadályoz meg abban, hogy lépjek. Csak egy aprócska, rövid életű vigyorral válaszolva és elkönyvelve magamban, hogyha megharap ezer százalék, hogy meginvitálom a saját tulajdonban lévő tengerpartomra, ahol sok a törékeny kagyló. Ez az első felindulás, a második már jóval konzervatívabb, mert nem szeretném, ha ott bárki is megsérülne.
Közben a labdát és magamat sem felejtem el nem mozgásban tartani, miközben Vadállat névre hallgató úttorlaszomat bal oldalt igyekszem kerülni, félig hátat fordítva neki. Legyen csak messze a labdától elvet vallva. Ha szabad az út, akkor megyek és megpróbálom értékesíteni a lehetőséget, ha nem, vagy leküzdhetetlen akadályba ütköznék, akkor passzolás lehetőségének reményével kutatom fel csapattársaim.

Carlos elfogadva a segítség nyújtást, csak egy halk köszönöm az amit kibökik, majd folytatódik a játék.
Vincent kezében labdával talán kellemes csalódásba botlik, hiszen Tim nem lépi át a határt. Egészséges kereteken belül próbál lökdösődni, de hiába. Lelkesedése és játszani akarása nagyobb mint tudása. Hiába próbálkozik, Vin ügyesen manőverezik és már a hárompontos dobóvonalhoz érkezik. Vadállat ezzel háttérbe szorul, és esélye nyílik a fiúnak egy szabad dobást végrehajtani, vagy könnyedén lepasszolni két társa közül valamelyiknek. Döntését sürgeti Bobby kaján vigyora, aki látszik rosszban sántikál. Idő közben A pálya köré gyűlik John és a Vin számára még ismeretlen lány is, hogy közelebbről nézzék a mérkőzést. Az állás 2:0, és most dől el, hogy talán átveszi-e a vezetés Alex csapata, vagy talán egyenlít.
Bobby még a döntés pillanatában halovány jégsugarat ereszt útjára kezei közül, amiket kinyújt és Vint célozza meg. Áldozata ha nem lép időben már passzolni, és még dobni sem tudja a labdát, mert kezéhez fagy. Egyesek szerint ez jó móka...

Négy nap séta. Kezdek alaposan szalonképtelen lenni, bár az a kis folyó három mérföldnyire kicsit segített rendbe hozni magam. Remélem, ha mégis távozásra kérnek fel abban a flancos iskolában, egy rendes zuhanyozást azért megengednek, mielőtt kirúgnak. Ha nem, akkor marad a patak. Megint. A fák lassan nyílnak szét előttem, előbb bokros, majd teljesen tiszta rész övezi a magas kerítést. Ha igaz, van rajta valahol egy kovácsoltvas kapu, de nem igazán van kedvem körberohangászni egy birtok körül, aminek nem ismerem a méreteit és szokás szerint indulok el, akkor balra indulok, ahelyett, hogy jobbra mennék. Oké, ebbe én is belekavarodtam. A lényeg, hogy rossz irány, sok séta, vagy valami ilyesmi. Nem szórakozom tovább inkább keresek egy helyet, ahol az egyik fa egyik ága átnyúlik vagy megközelíti a kerítés tetejét és át tudok mászni. Kicsit megküzdök a fával, mert sosem voltam valami nagy fára mászó fenomén, a fenébe is, a város közepén nőttem fel, ahol már az csoda volt, hogy megmozdultam abban a lukban amit eddig a szobámnak neveztek. Ha igazán akartam a karjaimat kinyújtva elértem a falakat és a hossza is épp csak annyi volt, hogy befért egy tatami meg egy asztalka, amire jó esetben rá tudtam zsúfolni a füzetem és a könyvem, amiből éppen tanultam. Küzdelmesen, de legyőzöm a gravitáció és a saját ügyetlenségem akadályait és átlépek a kerítés tetejére. Elég egy gyors pillantás le, a kerítés tövébe és már kellemetlen érzés fog el, így inkább összekuporodom.

- Remek, ezt nagyon jól kitaláltad. Most hogyan tovább?

Kis ideig egyensúlyozom a kerítés tetején, aztán ledobom a hátizsákom magam elé. Semmi igazán értékes nincs benne és semmi, ami eltörhetne, így nyugodt szívvel megtehetem.

- Oké, nagy levegő. Ez is csak olyan, mint az edzéseken. Esni tanulunk. Csak szépen guruld ki. És hagyd abba a magadban beszélést. Őrülten hangzik.

Még tétovázom pár másodpercig, majd elrugaszkodom. Két lábra érkezem, de onnan már gurulok is tovább, egy félvállbukfenccel, majd, mert valamit elszámoltam az adrenalintól lihegve elterülök a földön és a fájó csuklómat szorongatom. Remek, ügyes kislány, bátorsága van, de esze nincs. Egyszerűbb lett volna leereszkedni és úgy leugrani, de nem, neki ninját kellett játszani. Kis idő után, mire a kellemetlen bizsergés kezd elhatalmasodni a hátamban, mert valami olyan dolgon fekszem, ami nem egészséges, feltápászkodom, összeszedem a cuccaim és elindulok arra, amerre a házat láttam. Ha nem ütközöm automatikus védelmi rendszerekbe, akkor besétálok a központi részre és a fülem után tájékozódva a kosárpálya mellett bukkanok ki. Egy kis ideig állok az árnyékok között, remélve, hogy nem vesznek észre, bár ha igen, az ellen sem tehetek semmit, de ahogy elnézem a többi diákot, egy igencsak kellemetlen gondolat fészkeli be magát a tudatomba. Mi a fenét keresek én itt?

Kezem alatt pattog a labda, szorgosan, de ez a dolga és főként az, hogy felem haladjon engedelmeskedve ujjaim parancsának. Kicsit jobbra, néha valamivel alacsonyabbra, magasabbra. Tisztára mint egy keringő, mindig ez jutott eszembe, amikor igyekeztem nem könnyen kiszolgáltatni a pattogó gömböt a kezemből, most is ezt a táncot játszom Timmel. Próbálok a kelleténél nem jobban vigyorogni, de leginkább sehogy és ebben a nagyfokú koncentrálás is segít. Valamivel komolyabb ellenfélnek néztem Vadállatot, de kellemes ért, hogy hiába vicsorog, attól még ő is inkább játszani akar, méghozzá kosárlabdát és nem mutáns pankrációt, szorító nélkül.
Ahogy végre elé kerülök, közel a bűvös vonalhoz kénytelen vagyok mérlegelni. A védekezésben a tűrhető szinten vagyok, a rádobásban, hát, fogalmazzunk úgy, hogy a peches egyedek közé tartozom. Átlagosan a célzókámmal nincsenek komolyabb bajok, de a labdát csak nagyon ritkán sikerül átjuttatnom a karikán. Jó lenne bedobni, de lelki szemeim előtt már látom, ahogy gellert kap –ahogy általában az esetemben ez lenni szokott- a gyűrű peremén és az ellenfelünk már fut is, megszerezve a labdát. Na, ezt nem akarom látni a valóságban! Inkább a csapattársaim után nézek, így csak futólag látom Bobby vigyorát, ami alapvetően már most rossz sejtések tucatjával lát el. Úgyhogy ebben a szent pillanatban megvetem a lábaim és dobom a labdát, mielőtt úgy járok, mint néhány perccel ez előtt járt Carlos. Már meg is van, kinek a markába szándékozom juttatni a labdát, Alex nyerte meg a kitüntető szerepet.
- Alex! – Valahogy a megszokás egy darabjának köszönhetem, hogy kinyögtem kapitányunk nevét, ezzel felhívva figyelmét. Noha bátorkodom magam meg is róni, mert így az ellenség is tudja. Na mindegy! Ettől azonban a rossz előérzetem megmarad, ami Jégembert illeti, valahogy ki tudom nézni belőle, hogy van annyi stílusa, hogy mindig mást trükköt vet be. Azt nem mondhatom, hogy kíváncsian várom, mi is lesz az, de azt sem, hogy a helyemen maradva várom meg az esetleges „támadást”. Mivel, ahogy lepasszoltam a labdát már helyezkedem a palánk felé véve az irányt, hogyha kell, akkor tudjak segíteni. Bár lehet, hogy pont így sétálok némi nemű fagyos levegőbe?

//Remélem nem gond Vin, ha Abir is csatlakozik. Ő is hasonló tempóban fog írni mint te, ha minden igaz. Így senki nem hátráltat senkit //

Vincent még idejében passzolja a labdát Alexnek, aki biztos kezekkel ragadja meg. Pontosabban ragadná, ha éppen Mortimer nem csillogtatja meg mutáns képességét. Nyelvét kiöltve, akár a békának hosszú, ötödik végtagként használja a bő 1 méteres érzékszervet és akár a ragasztó, úgy tapasztja meg azt a labdán, és rántja magához, majd pattogtatni kezdi és indul meg az ellenség térfele felé. Ám még mielőtt bármi történne, mindenki megláthatja a frissen érkező lányt. Vin talán még kicsit később is, hisz Bobby korábbi akciója révén bár a labda nem fagyott kezéhez, attól függetlenül, kicsit hűvössé vált a végtagjának hőmérséklete, ám a napos idő miatt hamar helyre rázódik.

Abir úgy jelent meg az udvaron, akár valamiféle tolvaj, hiszen átmászva a birtok falait nem túl jó benyomást tesz. A diákok mindegyike, még azok is, kik nem épp a kosárlabda örömeit élvezik, rá szegezik tekintetüket, és tanácstalanul néznek egymásra. Vincentnek talán egyértelművé válhat ebből, hogy nem csak ő az aki nem ismeri a jövevényt, de más sem. Alex az első aki talán próbál nyitni és közelebb lép a betoppant hölgyhöz, de Jean az ki megelőzi őt. Mind eddig az ablakból nézelődött, és most onnan szólal meg.

-Abir igaz!? Várj egy pillanatot kérlek... !

Kiált oda neki Jean, mire néhány perc múlva már a pályán is van. A többi diák akik szemtanúi az esetnek nem igazán értik a dolgot. Bobby főként nem, aki Vin mellé lép, majd barátian ráteszi vállára kezét. Egyértelműen nem zavartatja magát, hiába csak néhány perce ismerte meg a fiút.

-Most akkor ki ez a csaj, Jean?

Kérdi Jégember, mire a lány bemutatja mindenkinek a behatolót.

-Ő Abir Shepard! -mondja, majd fordul a lány felé. -Én Jean Grey vagyok! Örülök, hogy itt vagy. Sajnos Xavier és Lansherr professzor nincs most az iskolába, így rám lettél bízva. Remélem nem gond.

Mondja kedves és barátságos, igen közlékeny hangnemben Jean. A kis magyarázat hallatán pedig mindenki számára világos lehet, hogy ki is a az ismeretlen, kinek már neve is van. Egy új diák, aki minden kétséget kizáróan szintén mutáns, és ide fog járni. A hallottak után Jeant követve minden szabadban lévő üdvözli Abirt. Hangzanak a nevek, talán megjegyezni is sok. Alex, John, Mortimer, Timoty, Carlos, Bobby, és Rosalia. Illetve Vincent, akit mindenki beelőzött a kézfogás gesztusával, így a legvégére marad ő, ha úgy gondolja beáll a sorba és maga is megosztja nevét.

//nem-nem :-) de most udvariatlan módon írok előtte ^^ hogy valamivel nyugodtabb szívvel tűnhessek el szombatig -_-//

- Ez nem igaz! – Nem kis adag döbbenetet vélek felfedezni a hangomban, ahogy Mortimer új stílusban kaparintja kéz .. nem nyelvhez a labdát. S hogy még egy kicsit stílszerű legyek, némileg le is fagyok és nagyokat pislogva állok a látvány előtt hódolva, még mindig most látok ilyet először és persze, hogy meg legyen a poén, közben kihűlnek az ujjaim is. Ami segít pillanatnyi bénultságomat feloldani, sunyin tekintek Bobbyra és megfordul a fejemben: vajon mennyire érezné magát jól, mondjuk egy máglyán és tegyük hozzá, hogy a képessége nélkül. Ám, még sem neheztelek rá, inkább összedörzsölöm ujjaimat, hamar fel fognak melegedni. Talán még jól is esett, de ezt a világért sem mondanám meg. Amúgy pedig, ez csak játék, fújok egyet, hogy maradék mérgem is távozzék.
Az ellentámadás aztán valahogy még is elmarad, ugyan feltűnt egy lány, egy igen viharvert -ezt még tegyük hozzá-, de ettől még nem kellet volna megtorpannia mindenkinek. Legalább is első gondolatra így vélekedtem a dologról, aztán ez kezdet egy kicsit megváltozni. A jövevényt követően a többiekre pillantok, de ők is úgy nézik, mintha most látnák életükben először és végtére is miért ne lehetne így? Ahogy összébb tömörülünk, én is tömörödöm a többiekkel, bár van egy futó „na, most illanj el, mert később már késő lesz” megérzésem, de a kíváncsiság még felettem is könnyedén győzedelmeskedik. Ezért lesem a fejleményeket. Alexander követve figyelemmel és némileg frászt kapva Jean váratlan, számomra az, érkező hangjától. Nem láttam a közelben, így azért érthető, vagy nem? De ráakadtam az ablakban, ahogy éppen fordult, nyilván, hogy kijöjjön, de neki köszönhetően a lánynak most már tudjuk a nevét. Abir, számomra kissé furán cseng, de másnak meg lehet az enyém.
- Ehm! – Ennyire futotta tőlem, amikor ismét ESZTK szerepbe kerültem, újfent Bobby jóvoltából, de az előbbihez képest most nem állok sóbálványként és egyszerűen odébb lépek. Megszabadulva a kezétől és teret is adva ezzel neki, mintha csak ez lett volna az eredeti szándékom. Kétszínű. Ugyan nagy késztetést éreztem arra, hogy gyerekes módon az oldalába marjak, talán megértené, hogy nem díjazom az ilyesfajta zaklatást. Kész szerencse, hogy nem lánynak születtem, már biztos kivertem volna a hisztit egy ilyen miatt. Kheh, nem vagyunk egyformák!
Közben, Jean megérkeztével teljesen világossá vált a kép, noha a látvány azért felvet néhány dolgot, nálam inkább újra előrángatja. Nem néz ki úgy, mint akit kergettek, de lehet, hogy a családja nem fogadta el a képességét, vagy nem is tudják, mint nálam? A nevek egymásutánjára kapom fel a fejemet, nem kéne túlzottan kalandozni, ezek között találok egy újat is. Rosalia, aki még számomra is ismeretlen, volt. Szépen beállok a sorba, bár van egy olyan érzésem ennyi nevet nekem sem sikerülne egyszerre megjegyezni, fel is ötlik bennem, hogy hordhatnánk kis névtáblácskákat. Hehe, vicces lenne, vagy talán még sem.
- Vincent. – Mutatkozom be, ha nyújtja Abir a kezét, akkor szó nélkül fogadom el, elvégre egy lánynak erre fel kell hatalmaznia egy férfit, vagy mi fene. Istenem, amit végigaludtam eddig az etikett és társait boncolgató órákon most majd bepótolhatom. Rémlik fel a zsebemben pihenő órarendem tartalma, ami még most sem lelkesítően hat rám.

A rejtőzködés megbukott... Na persze, miért is ne. Most meg mindenki bámul rám, mintha valami csoda lennék. Gyorsan végignézek magamon, hogy vajon mi okozhatja a hirtelen elcsendesedett bámulást. Lesöprök pár levelet és gallyacskát a ruhámról, így talán kicsit szalonképesebb vagyok. Vagy mégsem ez a bajuk? Na igen, nem épp a kapun sétáltam be, ahogy a jó gyerekek szokták. Egyébiránt, gratulálok Abir... ott a kapu kétszáz méter. Jobbra. Mondjuk tény, én balra indultam volna el... úgy meg egy kicsit nagy séta lett volna. Oké, azt hiszen itt az ideje abbahagyni a vállam ideges porolgatását, talán.

- Helló!

Azért többre is futhatta volna tőled idióta. Ez a cérnavékony köszönés meg fogja őket győzni, hogy ne szedjenek darabokra. Oké. Ez tudja a nevem. Honnan tudja a nevem? Ki ez egyáltalán? Oké, nyugalom... Jean Grey. A morcos srác meg... aha, szóval a fekete hajúhoz ne nyúljunk, nem szereti, nem mintha én szeretném, de...

- Ők a kopasz, meg a felvágós a nagy fekete kocsival, igaz?

Lehet, hogy nem ez a legdiplomatikusabb megfogalmazás az iskola alapítóira, de hát ha úgyis a fejemben turkál, akkor kimondom inkább. Így nem kell sokat keresgélnie. Oké, jójójójóójjóó! NE gyertek közelebb! A zsákom a lábamnál puffan és a szinte ösztönösen, irányítás nélkül siklom át védekezésre, amikor nekiállnak nyúlkálni felém. Na persze, csak bemutatkoznak. A következő pár percben inkább csak kapkodom a fejem, egy csomó név, arc, Bobby, egy, egy megmaradt. Meg a Jean csaj. Nő.

- Ööh... srácok ugye nem baj, ha nem jegyzek meg mindenkit elsőre?

A fekete hajú nem nyújt kezet, szerencsére, de azért bemutatkozik. Mivel ő nem nyújt kezet, így esélyt ad, hogy megnyugodjak kicsit, ezt a testtartásom is jelzi valószínűleg, bár sose nézem magam kívülről. Kicsit bátortalanul, de kezet nyújtok neki, bár nem vagyok benne biztos, hogy elfogadja. Ha megteszi, megszorítom a kezét.

- Helló. Oké, ki kell találnom valami értelmesebbet ennél. Abir vagyok... bár ezt már mondták.

Miután Jean látja, hogy Abir számára ez a sok ember valóban sok, háziasan terelgetni kezdi őket, hogy mennyjenek és hagyják kicsit az újonnan érkezőt levegőhöz jutni. Egyedűl Vincent az, akit nem tessékel el.

-Igen, ők azok. Xavier professzor, és mr. Lensherr.

Mondja a lány, és látszik, mintha mosolyogni akarna, de vissza fogja. Nem tűnik egy túl merev személyiségnek, de talán azért nem engedi el magát ezen a téren, mert tisztelettudó az igazgatók felé. Míg a többiek vissza tértek oda, ahol korábban ténferegtek, hátra hagyva a 2 lényt és Vint, Bobby kiált feléjük. Pontosabban Vincetn felé.

-Na most mi van!? Nem folytatjuk a meccset Viny!?

Kérdi, mire Jean szólal meg.

-Nyugodtan mehetsz, ha gondolod, csak az jutott eszembe, ha már Abir is itt van, körbe vezethetnélek téged is az Iskolában. Úgy sem láttad még minden pontját, igaz?

Mondja, és ebből a beiratkozásra váró diák is leszűrheti, hogy most egy jó kis túravezetés fog következni hogy megismerje hová is fog beköltözni, már ha elnyeri neki a tetszését a dolog. Míg Jean a válaszra vár, kedves mosollyal fordul Abir irányába, és kicsit alaposabban veszi szemügyre a lányt. Nem sértő módon, csak megnézi magának. Aztán ha Vincent is úgy dönt, hogy a terepszemlével tart, akkor elindulnak. Ám ha nem, akkor csak a két lány lesz az, aki körbe járja a sulit.

Együtt érzek a Abirral, ami ritka madár nálam, mint a rózsaszín holló, még akkor is, ha fehérként utalnak rá. De, biztosra veszem, hogy az általam említettből biztos kevesebb van. Ellenben a nevekből és társas érintkezésből annál több, mintha súlyos percekkel ez előtt én is hasonlón mentem volna keresztül. Éljen! Ez az újak nagy keresztje és nagyon nincs is más választás, mint cipelni legalább egy egész hétig, ha nem tovább, hogy aztán már legalább annyit el lehessen mondani: Vele már összefutottam, valahol, valamikor. Aztán ezek a bizonytalan pontok is szépen helyrerázódnak, ez a dolguk.
Jót somolygok a nem létező bajuszom alatt. Kopasz? Tény, ami tény Xavier professzor nem sok hajat mondhat magának, de nem is tűnt amolyan tipikusan szőrös férfinek, ez van. Felvágós? Há-át, inkább buzdítósnak mondanám, de egye fene. Eközben a kézfogás procedurális és illendő formában le is bonyolítottuk, ugyan én részemről megtoldottam egy apró legyintéssel is. Így próbálva közölni, hogy semmi gond és ha nincs kedve értelmesen viselkedni az sem baj, vannak akik most sem viselkednek úgy, célzok ezzel egy bizonyos személyre, aki már túl is lépett egy határt és erőteljesen feszegeti a következőt.
Nem is igazán tudom, hogy elbambultam, vagy csak a nyugodtan döngicsélő kis fekete-sárga csíkos rovar látványa babonázott meg, hogy nem mozdultam meg a többiekkel együtt. Némileg el is felejtettem, hogy egy kosármeccs kellős közepén tartottunk, ahol parádésan béka módiban szerezett labdát az ellenfél. Az új becenév azonban kellően józanítóan hatott rám. Viny? Viny mi? Ízlelgetem egyre gorombább hangsúllyal, ami teszem hozzá sosem jelentett jót, de Jean menti a helyzetet. Kénytelen vagyok legalább egy nagyobb levegőt venni és mindeközben hálát adni az égnek, hogy amolyan második felindulásból táplálkozó egyén vagyok.
- Kösz, de a folytatást inkább kihagyom! – Fordulok a pályán állók felé. A ki nem mondott indoklás csak annyi, hogy mindennek dacára még mindig erős késztetést érzek az iránt, hogy kifejezetten és csak is, no meg határozottan, véletlenül dobjam orrban. És valljuk be, ez nem lenne egy kedves húzás tőlem, noha a meghunyászkodás sem esik jól. – Talán majd legközelebb, most inkább a lányokkal tartok! – Ezzel el is fordulok a kis csapattól, nem érzem úgy, hogy a hiányom gondot okozna, hiszen van ott két „lebzselő ” emberke, így biztos meg lesz újra a megfelelő létszám.
- Azt hiszem Bobby nekem egy kicsit sok így elsőre, meg aztán jól is jön, ha egy kicsit jobban megismerem a helyet. Csökkenthetem vele az eltévedésemnek az esélyeit. – Valamivel közlékenyebbnek hatok, mint a konyhában, de lehet csak én érzem úgy.

A kicsit, rendben, nem kicsit tiszteletlen leírásra Jean mintha mosolyogna, de nem, erőnek erejével visszatartja magát. Tehát mégsem olyan merev, mint hittem. Vincentet láthatóan nem zavarja, hogy hülyeségeket beszélek és ezt jelzi is. Bár Bobby közeledését nem szereti. Túl közvetlen lenne? Mondjuk ha engem akarnának így becézgetni, én se szívlelném meg. Egyáltalán lehet az Abirt becézni? Abi... Ab, vagy A... Hát, nem nagyon. De ha valaki Abirkának akar szólítani azt tuti bokán harapom. Vagy valami hasonlóan fájdalmas helyen. Mondjuk könyökön. Vagy felkaron. A torok olyan unalmas. Lehet, hogy nem ezen kéne gondolkozni, hanem figyelni egy kicsit, hogy miről is van szó. Amit Jean mondott, az tejesen kimaradt, de Viny... khm... Vincent szavaiból arra következtetek, hogy körút következik.

- Akkor te sem vagy itt régóta. Egyébként Bobby mindig ennyire... közvetlen? Hoppá. Elhagytam a táskát. Egy pillanat!

Én idióta... remek, most aztán bemutatkoztam. Pedig már majdnem sikerült találni egy társaságot, ahol nem mutatkoztam be elsőre az ügyetlenségemről. A táska a fa alatt hever, ahova az előbb zuhant. Gyors léptekkel odasietek érte, majd még maradék méltóságomat valahogy összeszedve Jean és Vincent után sietek. Szedd össze magad ezentúl.

Vincent kilépve a csapatból, inkább Jean és az új lány, Abir társaságát élvezné. Bobby csak int egyet a távozóknak köszönés gyanánt, ezzel útjukra engedve őket, majd már hallani is, ahogy a labda pattogni kezd és folytatják a játékot. A duó pedig megindulhat a suli néző körútra Jean vezetésével, aki csak kedvesen figyeli a párost, majd előrébb megy, hogy egyfajta idegenvezetőként mutassa az utat, bár előtte még kommentálja Vincent észrevételét és egyben Abirnak is próbál felelni.

-Bobby valóban... köm... kicsit szélsőséges talán. Vagy kedvelik, vagy nem. De amúgy jó lelkű fiú, csak fura a stílusa.

Jegyzi meg még Jean, majd egyenesen a suli belsejébe tart, miközben egy pillanatra megáll megvárva Abirt míg össze szedi magát. Amit megtörténik már ténylegesen kezdetét veszi a körút. Belépve az épületbe mivel odakint rengeteg diák múlatja az időt az udvaron, nem igen találkozni többekkel. Talán mind a szobájukban pihennek... Vagy talán nem. Ki tudja? Bár hogy is, Jean teljesen körbe vezeti a párost a suliban, mindent megmutogat nekik a földszinten, és minden szobában mond pár szót, majd az alagsorba is levezeti a párost, és végül pedig az emeletre indulnak...

-Oh, most jut eszembe...

Kezd bele Jean mire zsebeiben kezd matatni. Pár pillanat, és elővesz egy kis papírfecnit, amit el kezd kihajtogatni, majd átnyújtja azt Abirnak. Nem más az, mint egy órarend. Rajta egy heti tanórák sorakoznak, amik közé többek között a szombat is fel van írva talán legnagyobb bánatra, majd egy újabb papírlap, amire az osztály és a hozzá tartozó mentor, illetve az osztálytársak vannak felvésve. A nevek között ott látható Vincent is.

-... itt az órarended, és az osztályod. Xavier professzor mondta, majd adjam át neked. A Tanévnyitóról sajnos lekéstél, de holnap már iskola nap van.

Mondja kicsit talán együtt érzően, ha azt látja, hogy Vin és Abir kissé rosszallóan gondol a holnapi tanítási napra.


//Folytatás: Első emelet folyosói//